Az ego rabságából való szabadság öröme

„A szabadság akkor van, amikor egyrészt érzed, hogy az egoizmusod fogva tartja a lábad, és nem engedi, hogy felemelkedj a földről. Másrészt van egy erő, amely elszakít tőle. Te pedig e kettő között vagy, és folyamatosan irányítod őket.
Ez a szabadság. Különben, ha teljesen elszakadnál az egoizmusodtól, nem éreznéd a szabadságot. Szükséged van rá, hogy érezhesd, hogy elszakadsz tőle.”
(Rav Dr. Michael Laitman szavai, KabTV „Spirituális állapotok”, 2021.10.26.)

„A szabadság azt jelenti, hogy az ember önmaga fölé emelkedik a következő szintre. Ez a szabadság a korábbi szinthez képest érzékelhető. Ekkor mondhatjuk, hogy az ember szabad.
De a következő szinthez képest ismét nem vagy szabad. Az alatt létezel, és fel kell emelkedned rá, hogy újra a szabadságot érezd. És így tovább, egészen addig, amíg el nem éred a végső szintet, ahol hasonlóvá válsz a Teremtőhöz.
Ez a legmagasabb fokú szabadság, amely alatt minden más szint helyet foglal. Erre kell eljutnunk. A szabadság a végső állapotunk, a célunk. A Kabbala teszi lehetővé, hogy ezt elérjük.”
(Rav Dr. Michael Laitman szavai, Kabbala-lecke oroszul, 2017.07.02.)

„A szabadság az örömmel társul, mert a Teremtőtől származik. Ez a szabadság az egoizmustól és a kényszertől való megszabadulás. Az ember azért szabad, mert nem áll szemben a felső erővel, hanem egyenlő és hasonló hozzá. Ez adja az embernek a beteljesültség érzését, a felső fény általi kitöltöttséget, a magasabb létezést és az élet útjának mélyebb megértését.”
(Rav Dr. Michael Laitman szavai, Kabbala-lecke oroszul, 2017.07.02.)

„A bal vonalnak hűségesnek kell lennie Urához, és azt kell mondania: ‘Rabszolgája akarok lenni. Azt akarom, hogy belülről irányítson azok által a vágyak által, amelyeket nem tudok kontrollálni.’ Ez az én szabadságom. Az én szabadságom abban áll, hogy választhatok: maradjak-e az Úr uralma alatt, vagy távozzam tőle. Én az Ő uralmát választom, mert semmikor sem érezhetek nagyobb szabadságot, mint amikor az Ő vezetése alatt vagyok.
Később, amikor magasabbra emelkedem, a rabszolga szintje a fiú szintjébe lép. A különbség a rabszolga és a fiú szintje között az, hogy mindent megteszek, amit az Atyám kíván – nem pedig az Uram. Most már tudatosan akarok végrehajtani minden cselekedetet, még akkor is, ha Ő nem kényszerít rá. Sőt, akkor is, ha nem tudna róla – ilyenkor már kapcsolat nélkül dolgozom Vele, és hasonlóvá válok hozzá.
Ezt a két állapotot az embernek világosan kell éreznie, és ekkor megjelenik a harmadik állapot közöttük – a középső vonal –, amikor az ember sem nem rabszolga, sem nem fiú. A középső vonal nem létezik a természetben, hanem a jobb és bal vonal kapcsolatában, egyesülésében születik meg. Ez adja az embernek a teljes szabadság érzését.
Ez olyan, mintha egy vákuumban lennék, ahol sem a rabszolga első feltétele nem hat rám, sem a fiú második állapota. Teljesen függetleníthetem magam minden kapcsolattól a Teremtővel, és minden cselekedetemben, vágyamban és gondolatomban önálló lehetek. Teljes szabadság!”
(Rav Dr. Michael Laitman szavai, KabTV „Az örök könyv titkai”, 2014.06.18.)

A valódi szabadság paradoxona

A szabadság, ahogyan a fizikai világban értjük, csupán illúzió. Azt képzeljük, hogy szabadok vagyunk, amikor azt tehetünk, amit akarunk – követjük a vágyainkat, ösztöneinket, ambícióinkat. A Kabbala azonban azt tanítja, hogy ez éppen a legmélyebb rabszolgaság, mert minden választásunkat az ego irányítja. Az ego, amely a személyes hasznot, a hatalmat és az elismerést hajszolja, a mi Fáraónk – a belső elnyomónk.

Ahhoz, hogy valaki uralni tudja a sorsát, fel kell emelkednie az ego fölé. Ezt nem elfojtással vagy a világtól való elvonulással érjük el, hanem azáltal, hogy belépünk a kapcsolódás terébe – másokkal, egy tízesben, vagy egy hasonló úton járó csoportban –, ahol az ember elkezd érezni egy magasabb erőt, amely az egoizmus ellen hat.

E két ellentétes erő – az ego húzása és az adakozás vonzása – között születik meg a valódi szabadság érzése.
Ha nem lenne ellenállás, szabadság sem létezne. Ha az ego megszűnne, nem éreznénk felszabadulást, mert nem lenne „én”, aki választana a magasabb út mellett. Ezért a Teremtő meghagyja az egót – élőnek, erősnek és aktívnak –, hogy az ember két világ között állhasson:
lent, az önszeretet vonzásában, és fent, a mások iránti szeretet ereje által vonzva.
A szabadság élménye e kettő közti feszültségből születik meg.

Az önmagunk fölé emelkedés

A Kabbalisták azt tanítják, hogy a szabadság azt jelenti, önmagunk fölé emelkedni – a következő szintre. Minden szinten csak az előzőhöz képest érezzük a szabadságot. Amikor az ember túllép testi-egoista természetén, úgy érzi, mintha repülne, mintha egy új érzékelési dimenzióba lépett volna.

De hamarosan rájön, hogy ez az új szabadság is csupán egy állomás – egy lépcsőfok a Teremtővel való hasonlóság létráján. Minden egyes szinten az ego újjászületik. Amint legyőzzük, megjelenik egy magasabb fokú vágy és ellenállás, amit ismét le kell győzni.

A szabadság tehát nem egy statikus állapot, hanem egy folytonos, megújuló mozgás felfelé: mindig egy újabb természet fölé emelkedve, tágítva az érzékelést, és elmélyítve a Teremtőhöz való hasonlóságot. Ez a folyamat addig tart, amíg az ember el nem éri a teljes szabadságot – a Teremtővel való teljes egyezés állapotát, ahol nincs több különbség az adás és a kapás, a szeretet és maga a létezés között.

A felszabadulás öröme

Miért társul a szabadsághoz mindig az öröm, a könnyedség és a repülés érzése?
Mert a szabadság magából a Teremtőből ered. Ő a forrása minden adakozásnak, szeretetnek és végtelen tágulásnak. Amikor az ember akár csak egy pillanatra is az ego fölé emelkedik, megérinti ezt a határtalan állapotot, és érzi, ahogy a felső Fény öröme átjárja.

Ez az öröm nem hétköznapi boldogság vagy izgatottság. Ez a harmónia öröme – az, amikor az ember egybehangolódik a valóság legfelső törvényével. Ez a béke érzése, amikor megszűnik a belső ellentmondás, és az ember már nem harcol az élettel, hanem együtt áramlik vele.

„Az ember azért szabad, mert nem áll szemben a felső erővel, hanem egyenlő és hasonló hozzá.”
Ebben a hasonlóságban a lélek megtelik beteljesüléssel, békével és az örök adakozás áramlásának mámorító örömével.

A szabadság három fokozata: a szolga, a fiú és a középső vonal

A Zohár három alapvető állapotot ír le az ember és a Teremtő kapcsolatában: a szolga, a fiú, és a szabad ember, aki a középső vonalon él.

1. A szolga (Bal vonal – Malchut)
   Ebben a szakaszban az ember teljesen alárendeli magát a felső irányításnak. Érzi, hogy minden a Teremtőtől függ, és ő maga erőtlen és függő.
   De ellentétben a „rossz szolgával”, aki szenved ettől a függőségtől, az igazi szolgája a Teremtőnek önként választja ezt.
   Azt mondja: „Akarom, hogy az Ő szolgája legyek. Akarom, hogy Ő uralkodjon rajtam azok által a vágyak által, amelyeket nem tudok irányítani.”
   Ebben a választásban rejlik a szabadsága, mert saját akaratát a magasabb akaratnak rendeli alá.
2. A fiú (Jobb vonal – Zeir Anpin / Izrael)
   Magasabb szinten az ember már nem kényszerből cselekszik, hanem szeretetből.
   A kapcsolat az Úr és a szolga viszonyából Atya és fiú kapcsolatává alakul.
   A fiú már érti az Atya akaratát, és önként, örömmel teljesíti azt – nem kényszerből, hanem tudatos odaadásból.
   Minden cselekedete az öröm és a hála kifejezése, mintha saját vágya lenne, amit végrehajt.
3. A középső vonal (Az igazi szabadság)
   A bal – az engedelmesség – és a jobb – a szeretet – vonala között megjelenik egy harmadik erő, amely a természetben nem létezik. Ez a kettő egyesüléséből születik, és ennek neve: a középső vonal.
   Ebben az állapotban az ember sem nem szolga, sem nem fiú, hanem szabad.
   Függetlenül áll, megszabadulva a kényszertől és még a tudatos engedelmességtől is.

Ebben a középső állapotban így szólhat: „Független vagyok a Teremtőtől, de mégis úgy döntök, hogy hasonlóvá válok hozzá.” Ez nem lázadás, hanem partnerség. Ez a Teremtő végső szándéka: hogy az ember szabadon, saját akaratából álljon Vele szemben, egyenlő félként, és a szeretetet válassza az önszeretet helyett.

Az ember megteremtése: szabadság a vákuumban

A Zohár a szabadságot ahhoz hasonlítja, mintha az ember egy vákuumban létezne – egy térben, ahol sem a korábbi rabszolgaság, sem az új fiúi állapot nem határozza meg a cselekedeteit.
Ebben a vákuumban a lélek teljesen egyedül érzi magát, és szabadon dönthet a saját útjáról.

De ez a szabadság nem könnyű, és nem békés. A saját egoista vágyaink zűrzavarában születik meg – a büszkeség, az irigység és az önfontosság hullámai között, amelyek a mélyből törnek fel, mint zavaros víz.
Éppen ezen a háttéren kezdjük el felépíteni önmagunkat emberként (Ádámként, a héber domeh – „hasonló” szóból), vagyis a Teremtőhöz hasonló lénnyé válva.

A szabadságot érezni azt jelenti, hogy az ember ebben a vihartérben áll, érzi az ego húzását teljes erejében – és mégis a Teremtő útját választja. Nem félelemből, nem engedelmességből, hanem szeretetből és tudatosságból.

Ez az ego alóli szabadság öröme: amikor a középső vonalon állunk, élők, függetlenek, és a Forráshoz kapcsolódunk – nem kényszerből, hanem szabad választásból.

A választott út örök öröme

A szabadság maga a teremtés gondolata. A Teremtő nem engedelmes automatákat vagy ego nélküli angyalokat akart alkotni, hanem olyan lényeket, akik képesek önmaguk fölé emelkedni, és hasonlóvá válni Hozzá.

Ezért a szabadság nem a végállomás, hanem maga az út. A folytonos döntés útja: újra és újra választani a szeretetet, az adakozást és az egységet minden elválasztó erő fölött.

Minden alkalommal, amikor ezt az utat választjuk, megízleljük a felszabadulás végtelen örömét – annak édes ízét, hogy hasonlóvá válunk a Teremtőhöz. Ahogy megtanulunk élni az ego húzása és a Fény hívása között, fokozatosan felfedezzük a repülés igazi jelentését: nem menekülés ez, hanem felemelkedés – a rabságból a szeretetbe, a kényszerből a választásba, az elkülönülésből az összetapadásba (Dvekut).

És ez a szabadság végső öröme: élni, teremteni és szeretni mint olyan lény, aki megszabadult önmagától – és ezért igazán él.