Spirituális ego

(A rejtett erő, amely egyszerre választ el és egyesít minket a Teremtővel)

„Kérdés: Az ego tovább növekszik a felsőbb szintre való felemelkedés után?

Válasz: Természetesen! A különbség az, hogy most még testi szinten van az egónk, és az első spirituális szintre való átmenet során spirituális egót szerzünk. Ahogy mondják: „Aki nagyobb a barátjánál, annak az egója is nagyobb.”

Hogyan tudna másképp emelkedni az ember? Most nincs spirituális egónk. Egyszerű, kicsi, testi állati egónk visz minket. Ez valójában nonszensz. Ha a Teremtő meg akarja adni nekünk az Ein Sof (Végtelen) világát, akkor hatalmas, végtelen egónknak kell lennie.

Nagyon komoly vágyak várnak ránk, olyanok, amelyek egyszerűen darabokra tépnek minket. De ezek akkor fognak megnyilvánulni bennünk, ha képesek vagyunk őket az értelem feletti hitben irányítani. Ezért a spirituális úton való felemelkedés a Fényen keresztül történik, és ez egy sima felemelkedés. Csak akkor haladunk előre, ha mindent megfelelően csinálunk, és ha nem, akkor ugyanazon a szinten maradunk, vagy visszaesünk. Csak akkor tudunk előrehaladni, ha előre felkészülünk, és biztosítjuk, hogy megkapjuk a Fényt.

(Rav Dr. Michael Laitman, Napi Kabbala lecke, „Hit az értelem felett”, 2013. július 21.)

A végtelen motor bennünk

Létünk egyetlen, megállíthatatlan erőre épül – az önző vágyra, hogy örömöt kapjunk. Ez az az energia, amely életben tart, mozgásban tart, keresésben tart és lélegzésben tart. E végtelen éhség nélkül nem lenne mozgás, nem lenne gondolat, nem lenne élet. „Az ember hajlama ifjúságától fogva gonosz” – mondja a Tóra –, de pontosan ez a „gonosz” hajlam tartalmazza az élet magját is.

Az ego nem ellenségünk, hanem a motorunk. De ha korlátlanul hagyjuk, akkor a világot elpusztító tűzzé válik. Az emberiség ezt a szent motort befelé fordította, felfalva önmagát, versengve, hódítva, kizsákmányolva és kimerítve a bolygót. Olyanok lettünk, mint a rák a teremtés testében – szaporodunk, elveszünk, fogyasztunk, anélkül, hogy tudatában lennénk annak a nagyobb szervezetnek, amelynek részesei vagyunk.

„A magunk számára való befogadás akarata a teremtés egész lényege.”

(Baal HaSulam, „Előszó a Kabbala bölcsességéhez”, 1. pont)

Ez az erő önmagában sem jó, sem rossz; az irányától függ. Ha önkielégítésre irányul, rombolóvá válik. Ha adakozásra és szeretetre irányul, isteni lesz.

Az állati ego: az elválasztottság szakasza

Jelenlegi egónk, amely most uralkodik rajtunk, az állati ego. Csak a túlélés, az öröm és az irányítás érdekli ebben a fizikai világban. Vágyai az étel, a szex, a család, a gazdagság, a hatalom, a hírnév és a tudás körül forognak – ugyanazok a hat vágyak, amelyek minden embert irányítanak, csak különböző arányokban.

Ez az ego szintje tart minket a testi dimenzióban. Elvakít minket a magasabb világtól – a spirituális dimenziótól, ahol a Teremtő nyíltan működik, mint az egyetlen, jótékony erő, a szeretet és az adás. Az állati ego falakat emel köztünk és az a világ között.

Arra késztet minket, hogy bántsuk egymást, hogy felsőbbrendűnek vagy alacsonyabb rendűnek érezzük magunkat, hogy versengjünk egymással ahelyett, hogy egyesülnénk. Megtanít minket arra, hogy a boldogságot összehasonlításokkal mérjük. És még akkor is, amikor jó cselekedetekre, tanulásra vagy spirituálisra ösztönöz minket, csendesen suttogja: „Csináld magadért!”

Az állati ego korlátozása

Ahhoz, hogy elindulhassunk a spirituális munkában, először el kell választanunk emberi törekvéseinket az állati egótól. Ez azt jelenti, hogy felül kell emelkednünk rajta, nem pedig megsemmisíteni – mert ez lehetetlen és felesleges –, hanem korlátot szabni neki, egy Tzimtzum (megszorítás) formájában.

Abbahagyjuk az ego használatát saját hasznunkra, és elkezdjük kérdezni: „Hogyan kerülhetem el, hogy másoknak ártsak? Hogyan igazodhatok a Teremtő adakozó tulajdonságához?”

„A spirituális világban nincs kényszer. Csak arra kell megszorítani magunkat, hogy ne ártsunk másoknak.”

(Rabash, „Mi a szabály, hogy »Szeresd felebarátodat, mint önmagadat« a munkában?”)

Amikor olyan mértékben tudjuk korlátozni az egót, hogy már nem okoz kárt senkinek – amikor semleges, ártalmatlan lényekként tudunk létezni a teremtésben –, akkor kezdünk hasonlítani a Teremtőre a legkisebb, legembrionálisabb módon. Rabash ezt az állapotot „az anyaméhben lévő magzatnak” nevezi.

Ez a megadás, a csend, az ellenállás nélküli állapot. Az embrió még nem ad, de már nem is vesz el. A Teremtő tulajdonságai között él, táplálva és védve, megtanulva bízni.

A spirituális ego születése

Amikor elértük ezt a minimális hasonlóságot a Teremtővel, valami új ébreszt bennünk: a spirituális ego.

Ez már nem a test egója, hanem a lélek egója – egy új, magasabb vágy, amely saját érdekében akar kapcsolatba lépni a Teremtővel. Nem anyagi javakat akar, hanem magát az istenséget. Nem a világ örömeit akarja, hanem azt az örömöt, hogy olyan legyen, mint a Teremtő.

„Aki nagyobb, mint a barátja, annak nagyobb a vágya.”

(Talmud, Sukkah 52a)

A spirituális ego végtelenül veszélyesebb és hatalmasabb, mint a testi ego, mert szentségbe öltözik. Nem gazdagságot vagy hírnevet kér, hanem spirituális teljesítményt – és rossz értekelem szerint. A Teremtőt akarja birtokolni, a spiritualitást akarja használni, hogy felemelje magát. Suttogja: „Legyen isteni, ne hogy szolgálja Őt, hanem hogy helyettesítse Őt.”

Ezért csak akkor érezhetjük meg a spirituális egót, ha elértünk egy bizonyos szintű megtisztulást. Előtte rejtve marad előttünk, mert tönkretenne minket. Baal HaSulam így ír:

„Minél nagyobb az ember, annál nagyobb a hajlama. Mert ha nincs nagy vágya a fogadásra, nem lehet nagy vágya az adásra sem.”

(Baal HaSulam, „Bevezetés a TES-be”, 69. pont)

A Teremtő csak akkor tárja fel előttünk a spirituális egót, ha már elég Fényünk – elég spirituális erőnk – van ahhoz, hogy ellenálljunk neki. Ellenkező esetben széttépne minket.

A két vonal: az ego és a Fény

A spirituális felemelkedés útja két vonalon épül.

Az egyik oldalon áll a spirituális ego – hatalmas, csodálatos, korlátlan vágyával, hogy elérje az isteni szintet. A másik oldalon áll a megosztási szándék – a Fény, a meghaladó hit minősége.

Az egót nem tudjuk eltörölni, csak felül tudunk emelkedni rajta. Minél nagyobb az ego, annál nagyobb a lehetőség a Teremtővel való összekapcsolódásra (Dvekut) – ha a helyes szándékot tartjuk fenn.

„Nincs fény sötétség nélkül, nincs elérés vágy nélkül.”

(Baal HaSulam, „Előszó a Zohár könyvéhez”, 32. pont)

Ahogy emelkedünk, a Teremtő folyamatosan növeli vágyunkat – és ezzel együtt ellenállásunkat, kétségeinket, belső lángjainkat is. A Fény és a tartály együtt növekednek. Feladatunk nem a tűz elfojtása, hanem irányítása – a spirituális ego átalakítása a szeretet, a szolgálat és a kapcsolatok üzemanyagává.

Spirituális szégyen és igaz szerelem

Csak az igazán igazak ismerik fel spirituális egójukat. Látják, hogy még a Teremtő iránti vágyuk is önérdekkel szennyezett. Ez a felismerés spirituális szégyent szül – a fájdalmat, hogy végtelen szeretet előtt magunknak kapunk.

„A szégyen a korrekció az edény.” (Baal HaSulam, „A vallás lényege és célja”)

Ebből a szégyenből nő ki a spirituális félelem – az a remegő tudat, hogy a Fényt magamra használhatom. Ez a félelem megtisztítja a szívet. Ez lesz az alapja az igazi szeretetnek, egy olyan szeretetnek, amely nem vágyik semmire magának, csak arra, hogy elégedettséget adjon a Teremtőnek és az egész teremtésnek.

És mégis, paradox módon, ahogy ez a szeretet egyre tisztábbá válik, a spirituális ego egyre erősebbé válik. Minél jobban szeretek, annál jobban látom, mennyire ellentétes vagyok a Teremtővel. Minél magasabbra emelkedem, annál mélyebb szakadék tárul fel alattam. Ez a spirituális evolúció gyönyörű, félelmetes egyensúlya.

„Két ellentét egy edényben.”(Baal HaSulam, „A tíz szfira tanulmánya”)

A harmadik vonal: a Teremtő partnersége

E két erő – a folyamatosan növekvő spirituális ego és a folyamatosan finomuló adakozási szándék – között egy harmadik vonal születik. Ez a harmadik vonal az igazi Ember (Ádám), aki „hasonlóvá” (Domeh) válik a Teremtőhöz.

Itt az ego már nem ellenség, hanem szövetséges. Mélysége biztosítja az edényt, a Fény pedig a tartalmat. Együtt egy egységes, harmonikus rendszert alkotnak. Az ego adja a vágy mértékét, a Fény pedig a szeretni akarás szándékát.

Amikor az ember mindkettőt – a végtelen egót és a végtelen szeretetet – tökéletes egyensúlyban tudja tartani, a Teremtő partnere lesz a teremtés munkájában.

„A bal vonal biztosítja a hiányt, a jobb vonal pedig a beteljesülést. A középső vonal köti össze őket, és a Teremtő lakozik benne.” (Rabash, „A társadalom célja – 2”)

Következtetés: A tűztől a fényig

Az egót nem kell megsemmisíteni, hanem megszentelni.

A spirituális út nem arról szól, hogy kicsivé vagy önzetlenné váljunk a közönséges értelemben – hanem arról, hogy egyszerre végtelenül naggyá és végtelenül alázatossá váljunk.

Nem azért lettünk teremtve, hogy elnyomjuk vágyainkat, hanem hogy átalakítsuk őket – hogy ugyanazt az erőt, amely elválaszt minket a Teremtőtől, olyan erővé alakítsuk, amely összeköt minket Rajta.

Amikor felemelkedünk az állati egó felett, a spirituális ego ébresztődik – hatalmas, erőteljes és lángoló. Ez egyben kihívás és bizonyíték is az emberségünkre. És csak akkor teljesítjük a Teremtő szándékát, ha az értelem felett álló hittel irányítjuk, ha a tüzet mások megvilágítására használjuk, nem pedig magunkra:

„Létrehoztam a gonosz hajlamot; létrehoztam a Tórát, mint annak fűszerét.” (Talmud, Kiddushin 30b)

Mert a Tóra – a Fény – nem öli meg az egót, hanem megédesíti.

És ebben az édességben olyanokká válunk, mint Rajta: hatalmasak, ragyogóak és örök szeretettel teltek.

Ez a spirituális ego célja – vég nélkül növekedni, mégis büszkeség nélkül meghajolni. Égni anélkül, hogy elpusztítana. Mindent elfogadni – csak azért, hogy mindent visszaadjon.