(Az öröm szent paradoxona a hiányosságokban)
„Az imádság meghallgatása akkor történik, amikor az ember örömteli állapotban van, amikor elégedett a részével, és nincs szüksége magasabb fokozatra. Inkább az állapotában elégedett, és úgy érzi, hogy a Teremtő megáldotta. Ekkor „az áldott ragaszkodik az Áldotthoz”, és ez az az idő, amikor Dvekuttal jutalmazható, mivel már rendelkezik a bal oldalon lévő Kelimmel.
Akkor, amikor azt mondhatja, hogy elégedett a részével, bár olyan hiányban van, hogy hiányt és fájdalmat érez, amiért eltávolodott a Teremtőtől, ez úgy tekinthető, hogy „boldog a sorsával”. És mivel csak akkor mondhatjuk, hogy „boldog a sorsával”, ha hiányt szenved, míg ha nincs hiányossága, akkor nem tekinthető „boldognak a sorsával”, mivel a „boldog a sorsával” azt jelenti, hogy kevesebbel is beéri, és ha nincs hiányossága, akkor nem tekinthető „kevésbé beérőnek”, mivel nincs szüksége többre, mint amije van.”
(RABASH, 25. cikk (1991), „Mit jelent az, hogy aki bűnbánatot tart, annak boldognak kell lennie?”)
„Az embernek tudnia kell, hogy amikor a Lishma elérésére törekszik, vállalnia kell, hogy teljes mértékben az adakozásért akar dolgozni, vagyis csak adni akar, és semmit sem kapni. Csak akkor kezdi megérteni, hogy a szervek nem értenek egyet ezzel a nézettel.
Ebből az ember tisztán rájön, hogy nincs más választása, mint hogy szívét a Teremtőnek adja, hogy segítsen neki, így a teste beleegyezik abba, hogy feltétel nélkül a Teremtő szolgájává váljon, mivel látja, hogy nem tudja rávenni testét, hogy teljesen megsemmisítse önmagát. Kiderül, hogy pontosan akkor, amikor az ember látja, hogy nincs remény arra, hogy a teste önmagától beleegyezzen abba, hogy a Teremtőért dolgozzon, az imája a szívéből jöhet, és akkor az imája elfogadott lesz.
(Baal HaSulam, Shamati No. 5, „Lishma egy felébredés felülről, és miért van szükségünk egy felébredésre alulról?”)
„Amíg ők beszélnek, én hallgatok”, ami azt jelenti, hogy a Teremtő hallgatásának mértéke pontosan attól függ, hogy milyen mértékű vágyakozás jelenik meg az ima elmondása közben. Amikor valaki túlzott vágyakozást érez, akkor tudnia kell, hogy a Teremtő figyelmesen hallgatja őt.
Nyilvánvaló, hogy amikor ezt tudja, még erősebben önti ki a szívét, mert nincs nagyobb kiváltság, mint hogy a világ Királya figyelmesen hallgatja őt… „Mint az arc vize az arcra, úgy az ember szíve az emberre.”
Ebből következik, hogy az ima elmondása és az ima meghallgatása kéz a kézben jár, amíg el nem érik a teljes mértékét, és ő mindent meg nem szerez.”
(Baal HaSulam, 52. levél)
„Nincs boldogabb állapot az ember világában, mint amikor saját erejéből kétségbeesik. Vagyis már megpróbált és megtett mindent, amit csak el tudott képzelni, de nem talált megoldást. Ekkor alkalmas arra, hogy teljes szívéből imádkozzon az Ő segítségéért, mert biztosan tudja, hogy saját munkája nem segít neki… Ekkor imádsága teljes, és Ő nagylelkű keze megadja neki.”
(Baal HaSulam, 57. levél)
A szent paradoxon: öröm a hiány közepette
Létezik egy olyan finom és magasztos spirituális paradoxon, amelyet csak az a szív képes megérteni, amely megízlelte mind a kétségbeesést, mind a szeretetet: teljesen hiányosnak lenni, és mégis teljesen boldognak. Fájdalmas, gyógyíthatatlan ürességet érezni magunkban, és ugyanakkor örömtől túlcsordulni.
Hogyan lehet, hogy ez a két ellentét egy edényben lakozik? A válasz a hiányosság céljában rejlik. A spiritualitásban ugyanis a hiányosság nem büntetés – hanem kötelék, kapcsolat, meghívás. A Teremtő nem azért ébreszt bennem vágyat, hogy kínozzon, hanem hogy beszéljen hozzám. Minden beteljesületlen vágy az Ő hangja, amely a töröttségből suttog: „Veled akarok lenni.”
Így minél élesebb a hiány, annál közelebb van a beszélgetés. Minél élesebb a szétválasztottság fájdalma, annál élőbbé válik a kapcsolat.
Amikor az ego kimeríti magát, a lélek énekelni kezd
Amikor valaki a Lishma – a tiszta adakozási szándék – elérésére törekszik, és rájön, hogy lényének minden porcikája ellenáll ennek, elviselhetetlen felismerés ébred benne: „Ezt nem tudom egyedül megtenni.” A szervek lázadnak, az elme kifogásokat keres, a szív megfagy. És mégis, ez a lázadás isteni ajándék.
Mert amikor látom, hogy saját erőmből egyetlen spirituális cselekedetet sem tudok véghezvinni, hamis énem összeomlik. A büszkeség és az önellátás falai leomlanak. Ami marad, az egy remegő szív és egyetlen őszinte kiáltás: „Segíts!”
Ez a kiáltás zene a Teremtő fülének.
Ez az a pillanat, amikor a partnerség megkezdődik – a lélek megtalálta a helyét, nem cselekvőként, hanem befogadóként, az isteni kölcsönösség résztvevőjeként.
Ebben az átadásban furcsa édesség jelenik meg. Ez az öröm, hogy végre megismerjük a saját szerepünket: nem saját erőnkből csodákat végrehajtani, hanem ahhoz ragaszkodni, aki minden csodát rajtunk keresztül végrehajt.
A vágyakozás és a hallgatás találkozási pontja
Amikor valaki hiányérzetből imádkozik – igazán imádkozik, színlelés nélkül –, a Teremtő nem a szavak után hallgat, hanem a szavakban.
„Amíg beszélnek, én hallgatok.”
Maga a vágyakozás a párbeszéd. A Teremtő nem várja meg az ima végét, mielőtt válaszolna; válasza maga a vágyakozás. Minden sóhaj, minden elválasztás fájdalma, minden néma könny – ezek nem a távolság jelei, hanem a közelségé.
Ahogyan a vízben tükröződő két arc egyformán mozog, úgy mozog az ember szíve is a Teremtő szívével. Minél nagyobb a vágyakozás, annál figyelmesebb a hallgatása; és minél jobban érezni az isteni figyelmet, annál mélyebb lesz a vágyakozás. Ez a kölcsönös rezonancia – az emberi kiáltás és az isteni hallás – alkotja a spirituális élet pulzusát.
Ebben az állapotban élni azt jelenti, hogy egy isteni paradoxonban lakozunk: minél jobban érzem a hiányt, annál telítettebbé válok, mert a hiányomat maga az Ő jelenléte tölti be.
A reménytelenségből született boldogság
„Nincs boldogabb állapot” – írja Baal HaSulam –, „mint amikor az ember saját erejében reménytelennek érzi magát.” Micsoda megdöbbentő kijelentés! A világ azt tanítja, hogy a boldogság a sikerből fakad, de a spiritualitásban a boldogság akkor érkezik, amikor a siker lehetetlenné válik.
Amikor mindent megpróbáltam, minden stratégiát kimerítettem, és még mindig üres kézzel állok a kapu előtt, valami csodálatos történik: a kapu kinyílik – nem az én erőfeszítésemre, hanem felülről.
Az ego – amely egykor annyira magabiztos volt bölcsességében és erőfeszítéseiben – most csendben térdel. Helyette egy új érzés ébred: a bizalom. Ez a bizalom nem az eredményeken alapul, hanem az átadáson, nem a birtokláson, hanem a tartozáson. Ez ok nélküli boldogság, kielégülés nélküli öröm, a tehetetlenség éjszakájából született fény.
A hiányosság jutalma
A spirituális kereső végül megtanulja, hogy maga a hiányosság a jutalom. Minden új fájdalom nem visszalépés, hanem tágulás. Az igazi jutalmam nem a beteljesülés, hanem a vágyakozás növekvő képessége.
Amikor olyan éhséget érzek, amelyet semmi világi dolog nem tud kielégíteni, tudom, hogy a Teremtő kiszélesítette edényemet. Amikor mások fájdalmát érzem, és bánatuk áthatja a szívemet, tudom, hogy Ő tett engem a hírnökévé.
Elkezdem gyűjteni a hiányosságokat – a sajátjaimat és másokét – és felemelem őket, összekapcsolva minden sírást, minden reményt, minden sebet azzal az egyetlen Forrással, amely mindet meggyógyíthatja. Így nem a beteljesülés fogyasztójává válok, hanem annak csatornájává – egy átlátszó csatornává, amelyen keresztül a Teremtő megajándékozhatja teremtményeit.
És minél jobban érzem a világ fájdalmát, annál nagyobb az örömöm – mert tudom, hogy nem csak az enyém. Ez a Teremtővel közös szívverésünk.
Két ellentétes pólus: az öröm és a fájdalom egyesülése
Ez a lényege annak, hogy „boldogok legyünk a sorsunkkal”.
Ez nem a jobb oldali vonal öröme – a hit és a hála önmagában.
És nem is a bal oldali vonal fájdalma – a hiány és a szegénység.
Ez a kettő egysége.
Az öröm, hogy tudom, a Teremtő létezik, uralkodik és teljesíteni akar engem, pontosan az Ő hiányának fájdalmán keresztül. Ez a két érzés – a fájdalom és a hála – egy szívben él együtt, összefonódva, mint egy szent láng két szála.
Fájdalmat érzek, mert hiányzik Ő.
Boldog vagyok, mert Ő adta nekem ezt a hiányt.
Ez a feszültség, elviselhetetlen és édes, az igazi szerelem szülőhelye. Mert a szerelem csak kettő között létezhet – a kereső és a Keresett között, a fogadó és az Adakozó között. Hiány nélkül nincs kinyúlás; kinyúlás nélkül nincs egyesülés.
A Teremtő öröme a mi hiányosságunkban
„A Teremtő vágyik az igazak imájára.”
Miért vágyik rá? Mert hiányosságunk az Ő adományozási lehetősége. A Teremtő, aki tökéletes adományozó, csak egy olyan edényen keresztül tudja kifejezni magát, amelynek szüksége van Rá. Ürességünk örömet okoz Neki, mert általa tud szeretni.
Így, amikor megtanuljuk szeretni saját hiányosságunkat – nem szenvedésként, hanem a Teremtő érintéseként –, örömet okozunk Neki. A hiányunkból fakadó örömünk az Ő adakozásból fakadó örömévé válik. A kör bezárul.
Az ember az isteni munkában partnerré válik: az egyik oldal a hiányt generálja, a másik pedig betölti azt, és közöttük áramlik az örök élet áramlata.
A legboldogabb állapot
Amikor az ember minden ereje elfogy, és az ego elcsendesedik, olyan csend száll le, amely nem kétségbeesés, hanem szabadság. Az elme abbahagyja a vitát, a szív abbahagyja a követelést, és a lélek egyszerűen van.
Ez a legboldogabb állapot az ember világában. Nem azért, mert a fájdalom eltűnt, hanem azért, mert a fájdalom szentté vált. Nem azért, mert a hiányosság betöltődött, hanem azért, mert most már a fény edénye.
Boldognak lenni a saját hiányosságunkkal azt jelenti, hogy hídként élünk a Teremtő és a teremtés között – hogy a szívünkben egyszerre hordozzuk a vágyakozást és a választ, a kiáltást és az ölelést.
Következtetés: A hiányosság zenéje
Amikor az ego trónját elveszti, ami marad, az a vágyakozás zenéje – a hiányosság végtelen dallama, amely a Teremtőt hívja, hogy lakozzon bennünk.
Boldognak lenni a sorsunkkal nem azt jelenti, hogy abbahagyjuk a keresést; azt jelenti, hogy a keresésben magában találjuk meg a boldogságot. Minden beteljesületlen vágy egy hangjegy lesz a kapcsolat szimfóniájában, minden fájdalom a szeretet rezgése.
Az áldott ragaszkodik az Áldotthoz.
A rászoruló az Összes Adóhoz ragaszkodik.
A megtört szív a Tökéleteshez ragaszkodik.
És abban a szent ölelésben – ahol a hiány és az öröm eggyé válik – a lélek csendes hálaadással suttogja:
„Boldog vagyok a hiányommal, mert általa kinyilatkoztál.”
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás