Két világ között

Az észlelés fordulópontja

„Az egész világot, mindent, ami az univerzumban létezik, vissza kell vezetnünk egyetlen vágyhoz, amely az élettelen, növényi, élőlényi és emberi megnyilvánulásokban való együttlétre törekszik. Ez az, ami felé most haladunk. Fordulóponton vagyunk, egy átjárónál.” — Rav Michael Laitman, Napi lecke 8/12/23, „A mindig jelen lévő hit fontossága”

Két világ között remegő csend fekszik – egy olyan átkelés, amely olyan finom, hogy sem mozgással nem mérhető, sem idővel nem írható le. Ez az a hely, ahol a testi érzékelés kezd elhalványulni, de a spirituális érzékelés még nem ébredt fel teljesen.

Ez az a létezés határa, ahol a valóságot korábban meghatározó érzékek elveszítik hatalmukat. A világ, amely eddig szilárd, strukturált és érthető volt, kezd elmosódni, homályosodni és feloldódni – nem azért, mert eltűnik, hanem azért, mert az érzékelő megváltozik.

Ezen a küszöbön a kereső két valóság között lebeg. A régit, a testi világot még mindig a test öt érzékszervén keresztül érezni. De korábbi vitalitása elhalványul. Az új, a szellemi világ messziről csillog – nem fizikai térként, hanem szándékok, kapcsolatok, belső rezonancia mezőjeként. Az ember a kettő között áll, megfosztva a bizonyosságtól, csak vágyakozással telve.

Rabash így ír: „Amikor az ember úgy érzi, hogy a régi világ meghal benne, és még nem fogadta be az új világot, akkor van itt az ideje az imádkozásnak, mert ebből az ürességből születik meg az igazi élet iránti vágy.” (Rabash, 12. cikk, „Mi az a „ha az alsó hiányzik, a felsőnek nincs helye”, a műben?”)

Ez a halál és a születés közötti pillanat – egy szent intervallum, amelyben a lélek maga tanul meg újra lélegezni.

A testi érzékelés elhagyása

A testi világot az önző vágyaimon keresztül fogom fel. Ez egy szűrt világ, amelyet az ego prizmája torzít, amely mindent csak magának szív magába.

„A világot az önző vágyaimon keresztül fogom fel, amikor az öt érzékszervemmel benyomásokat és információkat szívok magamba… Minden, amit érzek, átmegy az egoista szűrőimen.” — Rav Michael Laitman, Napi lecke 2015.10.27

A testi érzékelésben élni azt jelenti, hogy elválasztottságban élünk – hogy a létezést valami külső, töredezett, távoli dologként értelmezzük. Az én egy pont, amelyet azok a „mások” vesznek körül, akiket szeret, gyűlöl, igényel vagy fél. Az idő, a tér és a mozgás határozza meg ezt az élményt; az óra ketyeg; a test öregszik; a vágy növekszik és elhalványul.

De amint a szellemi szikra felébred – a „pont a szívben” – szakadék nyílik meg belül. A kereső már nem érzi kielégítőnek a testi élet mechanikus mozgását. Az érzékek, amelyek egykor megbízhatónak tűntek, korlátozottnak, unalmasnak kezdik érezni magukat. Még mindig a testben él, de annak öröm- és fájdalomérzékelése már nem elégséges.

Baal HaSulam így ír: „Amikor a szív pontja felébred, az ember úgy érzi, hogy ez a világ nem tudja betölteni. Ettől a pillanattól kezdve a menny és a föld között van, és lelke nem nyugszik, amíg vissza nem tér gyökereihez.” (Baal HaSulam, „Bevezetés a tíz sefira tanulmányozásába”, 2. pont)

Ebben az állapotban minden testi érzés továbbra is átjut, de valami mélyebb kezd suttogni: Van még több.

De ezt a „többet” nem lehet érzékelni. Az érzékelés fátyla mögött rejtőzik. A kereső vonzódik hozzá, de még nem tud átlépni rajta. Kezdi megízlelni a leválás fájdalmát – annak a fájdalmát, hogy tudatában van annak, hogy mindaz, amit eddig „életnek” nevezett, hiányos, sekélyes és elhalványuló.

A világok közötti üresség

Ez a köztes állapot rendkívül kényes. Olyan, mintha az ember belső vázszerkezete – az egész értékrendje, örömei és érzékelései – lebontásra kerülne, de még semmi sem lépne a helyébe.

Olyan érzés, mintha elveszítené az ember a talajt a lába alól, mintha a levegőben lebegne, alatt nincs föld, felette nincs ég. A szív üresnek érzi magát, az értelem zavaros, a lélek csendes.

Rabash így írja le ezt a pillanatot: „Van egy állapot, amikor az ember elveszíti mindkét világot – a testi és a szellemit – és a kettő között lebeg. Ebben a helyzetben már nem támaszkodhat sem az ésszerűségére, sem az érzéseire, csak a Teremtő irgalmára.” (Rabash, 42. levél)

Ez a hit az ész felett valódi jelentése. A testi ész még mindig visszahúzza az embert, suttogva: „Mindent elveszítesz.” De a hit – a felsőbb világ finom illata – hív: „Engedd el!”

A kereső úgy érzi, hogy az ismerős világ feloldódik, de még nem képes érzékelni az újat. Az érzékek még nem alkalmazkodtak az altruista észleléshez; az edények még nem igazodtak az adáshoz. Így sötétben jár, nem tudva, hogy mi vár rá: kinyilatkoztatás vagy megsemmisülés.

A szétválasztottság fájdalma és az egység utáni vágy

Ebben a helyzetben a szív nem fizikai fájdalomtól, hanem lelki szétválasztottságtól fáj. Az ember kezdi érezni a száműzetés teljes mértékét – nem egy földről, hanem az Élet Forrásától.

Baal HaSulam így magyarázza: „A száműzetés szenvedése a Teremtőtől való elszakadás érzése, mert a lélek vágyakozik az Egyre, ahonnan származik, de nem tud hozzá ragaszkodni a forma ellentétessége miatt.” (Baal HaSulam, „Bevezetés a Zohár könyvéhez”, 68. pont)

Ez a vágy a felemelkedés motorjává válik. Az elválasztottság fájdalma az imádság hajtóanyagává alakul. A ragaszkodás iránti éhség az, ami a lelket a javulás felé hajtja.

Itt, a világok közötti alkonyatban a kereső megtanulja, mi az igazi hiány. Nem a kényelem vagy a tudás hiánya – hanem a Teremtőhöz való hasonlóság hiánya. A szív megtanulja vágyni az önzetlenségre, nem mint erkölcsi ideálra, hanem mint oxigénre.

Rabash így ír: „Ha nem érzem a Teremtőt, akkor úgy érzem, hogy élettelen vagyok. A vágy, hogy adjak, az egyetlen lélegzetem.” (Rabash, 24. cikk, „A sokaság imájának fontossága”)

Az időtlenség érzése

Ahogy a testi érzékelés elhalványulni kezd, az idő is kezdi elveszíteni hatalmát.

Az idő, amely egykor lineárisnak és állandónak tűnt, folyékonynak, rugalmasnak, sőt irrelevánsnak kezd tűnni.

„Az idő egy belső, személyes, pszichológiai mérték… Úgy érzem, hogy az idő mindig elégedetlenséget jelent. Ha a vágy azonnal megvalósulna, nem érezném az időt. Ezt nevezik az idő felett állásnak.” — Rav Michael Laitman, KabTV „Egy új élet”, 2015. április 22.

A köztes állapotban a pillanatok kiszámíthatatlanul megnyúlnak és összeomlanak. A napok örökkévalóságnak tűnhetnek, az örökkévalóság pedig másodperceknek. Az ember kezdi érezni, hogy az „idő” nem egy külső óra, hanem a belső átalakulás ritmusa – a hiány és a beteljesülés, a rejtőzködés és a kinyilatkoztatás közötti ingadozás.

Amikor a vágy és a beteljesülés egyesül – akár csak egy pillanatra is – az idő eltűnik. Amikor újra szétválnak, az idő újjá születik. Így, ebben a világok közötti átmenetben, az ember elkezd a spirituális időben élni – amelyet nem órák mérnek, hanem a forma változásai, a lélek adakozással való összhangjának változásai.

A felső világ határa

A felső világba való belépés egy teljesen másfajta érzékelési módba való belépést jelent. Ez nem egy másik bolygó vagy dimenzió – ez egy új kapcsolat a valósággal.

A testi érzékelésben minden „kívül” van rajtam; én vagyok a fogadó. A spirituális érzékelésben minden „bennem” van; én vagyok az adó. A valóság maga nem változik – én változom.

„A két világ közötti kapcsolat nagyon egyszerű: ha egoisztikusan viszonyulok mindenhez, akkor az anyagi világot érzem, ha pedig altruisztikusan viszonyulok, akkor a felső világot érzem. Ez a kapcsolat bennem létezik; én kötöm össze a két világot.” — Rav Michael Laitman, Napi lecke 2015.10.27

Amikor ez a felismerés bekövetkezik, a kereső elkezd érezni a határt, mint valami élő dolgot – mint egy membránt a fogadás és az adás között, az „én” és a „mi” között, a sötétség és a fény között.

Érzi, hogy e vékony fátyol mögött egy egységes világ fekszik, ahol minden gondolat, minden szándék, minden rezgés harmonizálódik egy rendszerbe – a Teremtő egyetlen, végtelen vágyába, hogy jót adjon.

És mégis, még nem tud ott lakozni. A küszöbön áll, remegve. Edényei még a régi világhoz tartoznak, de lelke már megkóstolja az újat.

Az átkelés pillanata

Hogyan lehet átkelni? Nem akaraterővel, nem tudással, nem pusztán erőfeszítéssel – hanem megadásával.

Az utolsó lépést nem teszik meg, hanem kapják. Ez nem teljesítmény, hanem kinyilatkoztatás – amikor a Teremtő megnyitja a kaput.

Baal HaSulam így ír: „A fogadásról az adásról való áttérés a teremtés igazi csodája. Az ember nem képes végrehajtani, csak a Teremtő tudja a természetet kifordítani.” (Baal HaSulam, „Előszó a Kabbala bölcsességéhez”, 35. pont)

Így a kereső feladata a köztes állapotban az, hogy felkészüljön – megtisztítsa szándékát, elmélyítse vágyát, kapcsolatba lépjen másokkal, és várjon. Maga a várakozás lesz a munka. Minden szívverés könyörgéssé válik: „Hadd legyek olyan, mint Te.”

És amikor a belső edények készen állnak, az átmenet hirtelen, erőfeszítés nélkül, csendesen történik – mint a hosszú éjszaka után beköszöntő hajnal.

Rabash azt mondja: „Amikor a Teremtő új szemeket ad a léleknek, az látja, hogy a világ soha nem változott, csak a tekintete iránya.” (Rabash, 25. cikk, „Mit jelent, hogy a világ a Tóraért lett teremtve”)

Két világ között élni

Még az első pillantás után is a felső világra, az ember továbbra is mindkét világban él. A test a fizikai világban marad, az emberek, a felelősségek és a rutinok között működik. De a lélek máshol kezd el lakozni – a szeretet és az adakozás örök mozgásában, időn és téren túl.

Ez a kettősség – két világ között élni – lesz a kabbalista új valósága.

„A testi világ megmarad, de most már a szellemi világ árnyékaként szolgál. Mindkettőben ugyanazokat a törvényeket látja – csak a ruhájuk különbözik.” (Baal HaSulam, „Előszó a Kabbala bölcsességéhez”, 50. pont)

Ettől a ponttól kezdve minden cselekedet a fizikai világban lehetőséget kínál a szellemi világgal való összhangra. Minden találkozás a Teremtő akaratának tükrévé válik. Minden barát, minden akadály, minden érzés a kapcsolat szimfóniájának egy-egy hangjegyévé válik.

Következtetés: Az egység pontja

Végül is a két világ nem különálló. Soha nem voltak kettő, csak a torz érzékek így érzékelték őket. Minden fejlődés, minden rejtőzés és kinyilatkoztatás közötti ingadozás célja az, hogy egyesítse őket egybe – hogy érezzük, hogy a testi és a szellemi egy valóság kifejezései: „Nincs más, csak Ő.” Baal HaSulam így összegzi:

„Amikor valaki eléri a Teremtővel való formai egyenértékűséget, a két világ – a felső és az alsó – egyesül benne, és meglátja, hogy eleve soha nem volt szétválasztottság.” (Baal HaSulam, „Bevezetés a Zohár könyvéhez”, 69. pont)

Az utazás a világok között nem helyváltoztatás – hanem a percepció változása, a szív átalakulása.

És abban a csendes átmenetben a világok között – amikor a régi feloldódik, de az új még nem született meg – a lélek suttogja az örök imát:

„Teremtő, hadd érezzem Önt a világok között, amíg a kettő eggyé nem válik.”