A szív megnyitása

„Mindig ébernek kell lenned, éjjel-nappal, amikor nappalt vagy éjszakát érzel.

Azt mondjuk a Teremtőnek: „A tiéd a nappal, és a tiéd az éjszaka is.” Így az éjszaka, az éjszaka sötétsége is a Teremtőtől származik, az ember javára, ahogy meg van írva: „Nap nap után beszél, éjszaka éjszaka után tudást fejez ki” (Lásd a Sulam kommentárt, 1. rész, 103. pont).

Ebből következik, hogy fel kell ébresztened a barátok szívét, amíg a láng magától fel nem emelkedik, ahogy bölcseink mondták erről: „Amikor meggyújtod a gyertyákat. Ezzel megkapod a jutalmad, hogy felébreszted a Teremtő irántunk érzett szeretetét.” — RABASH, 24. levél

„A bűnbánat fő útja az, hogy egyesítsük szívünket a barátok iránti szeretetben, hogy egyesüljünk mindannyian szeretettel és egy szívvel, hogy szolgáljuk a Teremtőt és vállvetve dolgozzunk, összekapcsolódjunk egymással és egymás szívébe záródjunk, hogy egy csomó legyünk, hogy teljes szívből szolgáljuk a Teremtőt.” — Maor VaShemesh, A Rosh Hashanah jelentése

Életünk célja

Az egész emberi létezésünk nem véletlen. Nem csak azért születtünk, hogy az anyagi élet ritmusában éljünk — hogy lélegezzünk, gondolkodjunk, törekedjünk és eltűnjünk. Az emberi élet egyetlen igazi célja az, hogy felfedjük és elérjük a Teremtőt, mint az egyetlen jótékony erőt, amely az egész valóságban hat.

Ehhez hozzá kell hasonlítanunk: el kell sajátítanunk tulajdonságait, szándékait, a szeretet és az adakozás felfogását. A Teremtő a tiszta adakozás tulajdonsága – önzetlen, abszolút szeretet. Mi viszont teljesen ellentétesek vagyunk: egoisták, önzőek és szubjektívek.

Az élet feladata ezt a szakadékot áthidalni, természetünket átalakítani a fogadásról az adásra, az elszigeteltségről az egységre, a sötétségről a fényre. De ez az átalakulás nem történhet meg magányban. Egy spirituális laboratóriumban, egy lelkek körében – a Tízben – történik, ahol a barátok segítik egymást, hogy meglássák saját egójukat, felülemelkedjenek rajta, és megépítsék azt a tartályt, amely befogadja a Teremtő fényét.

A barátok szívének felébresztése

A spirituális élet első cselekedete nem a személyes imádsággal kezdődik, hanem a barátok szívének felébresztésével.

Rabash azt mondja nekünk:

„Fel kell ébresztenetek a barátok szívét, amíg a láng magától fel nem lobban.”

Másik szívének felébresztése azt jelenti, hogy belső fülünkkel hallgatunk, és úgy közelítünk minden barátunkhoz, mintha maga a Teremtő rejtőzne bennük, várva, hogy kinyilatkoztassa magát. Azt jelenti, hogy melegséget és szeretetet gyújtunk a szívekben, amíg közös láng nem születik – olyan láng, amelyet senki sem tud egyedül meggyújtani.

Mindenki felelős mindenkiért. Minden gondolat, minden erőfeszítés, minden apró gondoskodás vagy ima szűkíti a kört, amíg úgy érezzük, hogy egy szívben vagyunk. Amikor eljutunk erre a pontra, a Teremtő maga jelenik meg közöttünk – nem távoli erőként, hanem egységünkben lévő életként.

A Tízes középpontja – élő templomunk

A Tízes középpontja nem metafora – ez az élő „templom”, ahol a Teremtő kinyilatkozik. Akkor jelenik meg, amikor mindenki egy helyen szeretne összegyűlni a szívben, amikor senki sem akar elkülönülni.

Ez a központi pont – a szívek szíve – az imádkozás helye. Ott nem magunkért sírunk, hanem a közös edényért. A Teremtő tölti be azt a központot, mert csak ott létezik az Ő formája: egy.

„Szeretettel és egy szívvel egyesülni mindegyikkel, vállvetve szolgálni a Teremtőt… egy csomó lenni.” — Maor VaShemesh

A Teremtőnek szolgálni azt jelenti, hogy az egységnek szolgálunk. Minden erőfeszítés, hogy megerősítsük ezt a köteléket, hogy másokra gondoljunk, hogy irgalommal és szeretettel borítsuk be őket – ez az imádat.

A nappal és az éjszaka váltakozó állapota

A kabbalisták feltárják, hogy utunkon váltakoznak a spirituális napok és éjszakák. Ezek nem az óra által jelzett idők, hanem a lélek belső állapota.

A nap az, amikor a tisztaság uralkodik, amikor az adakozás fénye melegít minket, és közel érezzük magunkat a célhoz. Az éjszaka az, amikor ugyanaz a fény elrejtőzik, amikor zavar és nehézség száll ránk, amikor az egoizmus uralkodik.

Mégis mindkettőt a Teremtő küldi nekünk a javunkra:

„Tiéd a nap, és tiéd az éjszaka is.”

Éjszaka nélkül soha nem vágyakoznánk a hajnalra. A sötétség arra késztet minket, hogy keressünk, kiáltsunk, mélyebben egyesüljünk. Az éjszaka a nap méhe.

Amikor beáll a sötétség, az a tanács, hogy ne küzdjünk ellene, hanem kapcsolódjunk. Csak egymáshoz kapaszkodva kezdhet az éjszaka rejtett fényben csillogni. Amikor egyesülünk, ami sötétségnek tűnt, tükörré válik, amely visszatükrözi a hajnal első sugarait.

Kölcsönös támogatás minden állapotban

Ha én fényt érzek, míg a barátaim sötétséget, akkor a fényemmel fel kell emelnem őket.

Ha én sötétségben vagyok, ők pedig fényben, akkor fel kell adnom magam, és ragaszkodnom kell hozzájuk.

Ez a kölcsönösség a spirituális élet pulzusa.

„Egynek kell lennünk, ami azt jelenti, hogy egy emberként, egy szívvel kell éreznünk. A világon nincs más, csak a kapcsolatunk – minden más csak képzeletbeli.” — RABASH

Még akkor is, ha kétségek merülnek fel, ha a távolság növekszik, ha a szív megkeményedik – emlékeznünk kell: a kapcsolatunk az egyetlen valóság. Minden más illúzió, amelynek célja, hogy megtanítson minket újra és újra az egységet választani.

A kétségbeesés és a barátok kezei

Eljön egy pillanat, amikor minden erő elszáll, amikor az ember már a külső támaszokat sem tudja megfogni. Ekkor az embernek éreznie kell, hogy a barátai kezei között van. Rajta keresztül hívja a Teremtőt.

Ez a mi művészetünk – hogy kapcsolatban maradjunk a Teremtővel a egymáshoz fűződő kapcsolatunkon keresztül, nappal és éjszaka, emelkedésben és süllyedésben egyaránt. Ebben az összefonódó imában maga a Teremtő tart minket.

A közös edény építése

A spirituális élet gyakorlatias. Néhány barát összegyűlik, Rabasht tanulmányoz, olvas, énekel és szívből beszél. Megpróbálják elképzelni, hogy egy vágy, egy lélek. Gondolataikban, vágyaikban, felelősségükben tartják egymást.

Apránként növekszik a melegség – kialakul egy közös vágy – és ez lesz az a tartály, amelyben a Teremtő megnyilvánul.

Képzeljük el: tíz ember, akik olyan teljes szívvel ölelik egymást, hogy senki sem érzi magát elkülönülve. Mindannyian egyetlen testté, egyetlen pulzussá olvadnak össze. Abban a pillanatban az egyéniség nem törlődik el – hanem beépül valami örökkévalóba.

Amikor ezt igazán akarjuk – hogy egy emberként, egy szívként legyünk, és örökké így maradjunk –, a Teremtő befejezi a kapcsolatot, és betölti azt a fényével.

A kapcsolat pontjának megtartása

Lesznek napok, amikor kétségek gyötörnek, és éjszakák, amikor gyengeséget érzünk. De egyetlen erőfeszítés sem vész kárba. Minden kapcsolatfelvételi kísérlet, minden ima építi azt a hálózatot, amelyen keresztül a Teremtő szeretete áramlik.

A sikerhez a tanács egyszerű és örök:

Gondolj csak a kapcsolódási pontra – hogy mindenki ott van, kivéve téged, és te el akarod érni őket, csatlakozni hozzájuk.

Ez az a pont, ahol a Teremtő lakozik.

A kör bezárul

Minden leküzdés, minden megvilágosodás, minden csepp hit csak a kapcsolódásból születik.

Senki sem emelkedik fel egyedül.

Senki sem esik el egyedül.

Amikor szétszórt szívünket egybe gyűjtjük,

amikor semmi sem marad a szeretet körén kívül,

akkor a Tízes szíve megnyílik –

és azon a nyíláson keresztül a Teremtő kinyilatkoztatja magát

mint az egyetlen fény, amely kitölti az egész valóságot.

„Ébreszd fel a barátok szívét, amíg a láng magától fel nem emelkedik.”

És amikor az a láng felemelkedik,

már nem tartozik senkihez.

A szeretet örök lángjává válik –

a szív megnyílásává.