„Írj minket az életbe!”

„….. Értsd meg, amit a Shulchan Aruch [Set Table – a zsidó törvénykönyv] magyaráz: A szabály az, hogy az embernek újra és újra el kell gondolkodnia a Szörnyű Napok imáin, hogy amikor eljön az imádkozás ideje, már hozzászokjon és megszokja az imádkozást.

A lényeg az, hogy az imádságnak a szívből kell jönnie. Ez a szív munkájának jelentése, hogy a szív egyetért azzal, amit az ember a szájával mond (ellenkező esetben ez csalás, vagyis a száj és a szív nem egyeznek meg). Ezért az Elul hónapban az embernek meg kell szoknia ezt a nagy munkát.

És a legfontosabb az, hogy az ember azt mondhassa: „Írj minket az életbe”. Ez azt jelenti, hogy amikor az ember azt mondja: „Írj minket az életbe”, a szívének is egyet kell értenie (hogy ne legyen ez hízelgés), hogy a szája és a szíve egyformák legyenek, „mert az ember a szemre néz, az Úr pedig a szívre”.

Ennek megfelelően, amikor valaki azt kiáltja, hogy „Írj minket az életbe”, az „élet” a Dvekutot [összetartozást] jelenti az Életek Életével, ami kifejezetten azt jelenti, hogy az ember teljes mértékben az adakozás formájában akar dolgozni, és hogy minden saját örömére irányuló gondolatát visszavonja. Akkor, amikor megérzi, amit mond, a szíve attól tarthat, hogy imádságát elfogadják, ami azt jelenti, hogy semmiféle vágya nem lesz magára nézve.

Az önös örömökkel kapcsolatban pedig olyan állapot jelenik meg, mintha elhagyná a világ összes örömét, az összes embert, barátot, rokonát, minden tulajdonát, és visszavonulna a sivatagba, ahol nincs más, csak vadállatok, és senki sem tud róla, sem a létezéséről. Úgy tűnik neki, mintha egyszerre elveszítené a világát, és úgy érzi, hogy elveszíti az élet örömével teli világot, és magára vállalja a halálát ebből a világból. Úgy érzi, mintha öngyilkosságot követne el, amikor ezt a képet tapasztalja.

Néha a Sitra Achra [Másik oldal] segít neki, hogy sötét színekkel ábrázolja állapotát. Ekkor a test elutasítja ezt az imát, és ilyen állapotban imája nem fogadható el, mivel ő maga sem akarja, hogy imája elfogadva legyen.

Ezért kell felkészülni az imádkozásra, hogy megszokja az imádkozást, mintha a szája és a szíve egy lenne. A szív pedig a megszokás révén meg tud egyezni, így megérti, hogy az el fogadása elválasztást jelent, és hogy a legfontosabb a Dvekut az Életek Életével, ami adakozás.

Mindig elmélyülni kell Malchut munkájában, amelyet „írásnak” neveznek, „tintának” és Shacharitnak [feketeségnek] tekintik. Ez azt jelenti, hogy nem szabad azt akarni, hogy a munkánk „Libni és Shimei”1 formájában legyen, hogy csak a fehérség idején tartjuk be a Tórát és a Mitzvotot [Parancsolatokat], hanem feltétel nélkül. Akár fehérben, akár feketében, számára mindig ugyanaz lesz, és bármi is történjék, ragaszkodni fog a Tóra és a micvák parancsolataihoz…”

(Baal HaSulam, Shamati 122., Értsd meg, ami a Shulchan Aruchban van írva)

Az élet, ahogyan ismerjük

Ebbe a fizikai világba születünk, és érthető módon hisszük, hogy ez az életünk, ez minden, amink van, és a legjobbat kell kihoznunk belőle. Azt mondják nekünk: „Csak egy életed van – élvezd ki a maximumot.” Egész létezésünk az örömök üldözésévé és a fájdalomtól való meneküléssé válik. A születés választás nélkül érkezik, ahogy a halál is. Közben az ételnek, a szexnek, a családnak, a gazdagságnak, a hatalomnak, a becsületnek, az irányításnak, a hírnévnek és a tudásnak szenteljük magunkat – abban a hitben, hogy ez a felhalmozás az élet értelme.

Arra törekszünk, hogy megváltoztassuk az embereket, megváltoztassuk a körülményeket, igazoljuk magunkat. Azt hisszük, hogy szabadon választhatunk, pedig az egónk rabszolgái vagyunk. Ha valami rosszul sül el, a világot hibáztatjuk. Dicsőítjük a sikereinket. Mindez az egó által korlátozott élet ritmusa.

A szikra ébredésének ébresztése

Egy bizonyos ponton azonban egy egyedülálló szikra ébred bennünk. Ez a szikra azt súgja, hogy életünk nem véletlen baleset, hanem egy nagyobb cél része. Eddig nem volt összehasonlítási alapunk, nem volt kutatásunk, amellyel az életet kontrasztból érzékelhettük volna – csak az ego és az érzékek mátrixa. De amikor ez a szikra a megfelelő környezetbe kerül, amikor növekedni kezd, elkezdünk egy másikfajta létezést érzékelni – egy magasabb, végtelen és örök létezést.

Meghívást kapunk, hogy nyissuk meg magunkat az önérdek szűk körén túlra, hogy elkezdjünk önmagunkon kívül élni, hogy ne csak a „mit kapok” prizmáján keresztül érzékeljük az életet. Ez a kapu a megadás dimenziójába. Ahogy Rabash írta: „Az emberben ébresztő szikrát gondosan kell ápolni, mint egy magot, amelynek megfelelő talajra van szüksége. Környezet nélkül a szikra nem gyulladhat meg.”

A félelem az elengedéstől

De ez a felhívás ijesztő. Az igazi életért imádkozni azt jelenti, hogy beleegyezünk az ego életének feladásába. Olyan érzés, mintha biztonsági felszerelés nélkül állnánk egy hegy szélén, és űrruhátlanul lépnénk ki az űrbe. Olyan érzés, mint a halál, mint az öngyilkosság – mert az ego szemszögéből ez a halál.

Kezdjük felismerni: amit életnek nevezünk, az egyáltalán nem élet, hanem egy rosszindulatú én lassú fulladása. Baal HaSulam így ír: „Az adakozás nélküli élet halál, mert felemészti önmagát.”

Mégis, még ha tudjuk is ezt, habozunk. „Jobb a ismert ördög.” Félünk elhagyni a megszokottat. Ezért elengedhetetlen a felkészülés – imádkozni, amíg a száj és a szív egyetért, gyakorolni egy csoportban, amíg a spirituális élet képe erősebbé válik, mint az ego vonzereje.

Az igazi ima születése

Amikor végre megérzünk a szakadékot a jelenlegi állapotunk és az áhított állapot között, megszületik az igazi ima. Nem szavak, nem rituálék, hanem a szív kiáltása: „Változtass meg. Vezess ki magamból.” Ez az ima természetfeletti, mert azt kéri, amit nem tudunk elképzelni, amit egyedül nem tudunk elérni.

Az igazi ima az ego halálát és a lélek születését kéri. Arra kéri a Teremtőt, hogy gyökerezze ki természetünket, és cserélje ki az Ő természetével. Azt jelenti: „Többé nem akarok magamért élni. Hadd éljek csak másokért, és rajtuk keresztül érted.”

A csoport és a Teremtő szerepe

Ez az ima nem állhat egyedül. Szüksége van egy odaadó csoport környezetére, ahol a kölcsönös garancia megerősíti a törékeny akaratot, hogy elhagyjuk önmagunkat. Egy ilyen csoportban minden tag felnagyítja a következő világ képét, amíg az szinte tapinthatóvá válik. Csak akkor adja meg a Teremtő az ugráshoz szükséges erőt.

Mert az ugrás nem jöhet tőlünk. „Az ember nem tudja magát a saját hajánál fogva felemelni” – mondja Baal HaSulam. Magának a Teremtőnek kell elvégeznie a műtétet. Önként fekszünk le az Ő műtőasztalára, és megkérjük, hogy távolítsa el az ego rákját, és varrjon össze minket újra az adakozás fonalával.

A független megfigyelő

Ezen a folyamaton keresztül egy új „megfigyelő” születik bennünk, aki figyelheti az egót, és örülhet annak megdöbbenésének. Az ego idegen testté válik, és szenvedése a gyógyulás jele lesz. Ez a fejlődés bizonyítéka: hogy a régi „én” meghal, míg egy új születik.

Nem kell feladnunk a fizikai életet. Testünk továbbra is él, családunk továbbra is körülvesz minket, társadalmi szerepeink továbbra is fennállnak. De most már tudjuk, hogy ez a világ csak egy színpad – a szellem születéséhez szükséges kontrasztból.

Rosh Hashanah – Az igazi élet választása

Ez a Rosh Hashanah jelentése: a megújuló elkötelezettség az ugrás mellett. Hogy még egyszer, remegve, de önként mondjuk: „Írj minket az életbe.” Nem az ego életébe, hanem a Teremtő életébe. Nem a múlandó örömökbe, hanem az örökkévalóságba.

Az ego halálát örömmel fogadjuk, mert csak akkor élünk igazán. Megértjük, hogy a Teremtővel való összekapcsolódás nélkül az életnek nincs értelme. És így, mint a gyermekek, akik szüleik karjaiba vetik magukat, mi is a Teremtő kezébe vetjük magunkat – készen arra, hogy újjáalkossanak minket, készen arra, hogy az Ő szeretete és adakozása által éljünk.

Ez az, amikor elhagyjuk ezt a világot – nem a test elhagyásával, hanem az ego elhagyásával. Ez az, amikor beírnak minket az Élet Könyvébe.