Lezuhan és megkísért, felemelkedik és bírál

„Lezuhan és megkísért, felemelkedik és bírál.” Az embernek mindig meg kell vizsgálnia önmagát, hogy a Tóra és a munkája nem zuhan-e a mélységbe. Ez azért van, mert az ember nagyságát a Teremtőhöz való Dvekut [Összetapadás] mértékén mérik, vagyis a Teremtő előtti lenullázódás mértékén.”

(Baal HaSulam, Shamati 62.)

Az igazi nagyság súlya

A világ szemében a nagyság azt jelenti, hogy mások felett állunk: gazdagság, hírnév, bölcsesség, hatalom. De a Teremtő szemében a nagyság pontosan az ellenkezője. Nem az önmagunk felfújásában rejlik, hanem teljes megsemmisítésében.

Baal HaSulam azt mondja nekünk: „Az ember munkájának lényege, hogy megsemmisítse önmagát a Teremtő előtt, mint egy gyertya a fáklya előtt.” Amikor a gyertya egyedül ragyog, fényesnek tűnik. De abban a pillanatban, amikor a fáklya közelébe kerül, fénye eltűnik, elnyeli valami végtelenül nagyobb.

Ugyanígy van ez a megsemmisítés munkájával is. Minél jobban feloldódunk a Teremtő nagyságában, annál közelebb kerülünk az igazi Dvekuthoz – az élet forrásához való ragaszkodáshoz.

Amikor a munka a mélységbe leereszkedik

Baal HaSulam figyelmeztet, hogy a veszély abban rejlik, hogy a Tóra és a Mitzva-k maguk is a mélységbe leereszkedni tudnak. Ha a motiváció az önszeretet – a becsület, a jutalom, a tudás, a hatalom –, akkor a szent megromlik. Az ego erősödik, az én „különálló hatalommá” válik, elszakadva az Egytől.

Rabash ezt egyszerűen magyarázza: „Az önszeretet nem érdemel említést, mert elválasztja az embert a Teremtőtől.”

Amikor a Tóra és az imádság az egónk táplálékává válik, felemelő érzésünk lehet, de valójában süllyedünk. Ezért mondták a bölcsek: „Nincs nagyobb veszély, mint a Tóra, amely nem önmagáért van.”

A panasz ciklusa

Baal HaSulam jelzést ad nekünk, egy tükröt, amellyel megvizsgálhatjuk magunkat:

Amikor egy embert a Sitra Achra irányít, először leereszkedik és uszít. Minden nehéznek, száraznak, terhesnek tűnik. A munka örömtelen, élettelen. De aztán jön a ciklus másik fele: felfelé emelkedik és panaszkodik. Hirtelen az ember felsőbbrendűnek érzi magát, és kifelé kezd nézni, hibákat keresve másokban. „Lusta, tisztátalan, őszintétlen.”

Ez a hamis munka legegyértelműbb jele: amikor az ember spirituális élete ítélkezés és panasz színterévé válik.

De aki tisztán dolgozik, az ellenkezőjét látja. Nem másokra panaszkodik, hanem magára. Soha nem látja barátai hibáit, csak nagyszerűségüket, miközben saját alázatosságát érezte. Ahogy Rabash mondja: „Aki az igazság útján akar járni, mindig a barátai nagyszerűségét és saját semmiségét kell látnia.”

Ez a váltás – a külső panaszoktól a belső felelősségvállalásig – a valódi spiritualitás születése.

A küzdelem az önszeretettel

Minden bukás gyökere az önszeretet. Az önszeretet suttogja: „Mi lesz velem? Mit kapok ebből? Ki fog elismerni?” Még a szent cselekedeteket is a jutalom számításával veszi körül.

De amíg ez a gyökér nem javul ki, az én továbbra is bálványként áll, és imádatot követel. Csak az önszeretet felváltása az adakozás szeretetével tudja a bálványt összetörni.

Rabash így ír: „Az egész munka arra irányul, hogy megértsük az önszeretet alacsonyrendűségét és az adakozás nagyszerűségét.”

Amikor az adakozás fontosabbá válik az egónál, a lélek először kezd el lélegezni.

Befejezés: nincs több teendő

Baal HaSulam elképesztő egyértelműséggel írja: „Amikor azonban az ember az adakozás szándékával dolgozik… korrigálta a maga összes megszerzésre szolgáló Edényét… akkor már nincs több dolga a világban.”

Nem a cselekedetek tökéletesítik a lelket, hanem a szándék korrigálása. Amikor a legkisebb edény is megtisztul az önszeretettől, a lélek küldetése befejeződik. A leereszkedés célja beteljesül, és az ember a Teremtővel való tiszta kapcsolódás csatornájává válik.

Ez az emberi élet csúcsa: nem a tudás vagy a cselekedetek birodalmát építeni, hanem olyan szívet elérni, amely annyira tiszta az önszeretettől, hogy csak a Teremtő fényét tükrözi vissza.

Éljük meg ezt a cikket

Hogyan éljük meg ezeket a szavakat a mindennapi utazásunk során?

• Önvizsgálat – Minden lépésnél kérdezzük meg: ez nekem szól, vagy Neki?
• Változtassuk meg a panaszt – Ha hibát látok másokban, tudnom kell, hogy eltértem az úttól. Az igazság mindig panasz magam ellen, nem ellenük.
• Gyakoroljuk a megsemmisítést – Mérjük meg nagyságunkat azzal, hogy mennyire tudjuk alázatosak lenni a Teremtő és a barátaink előtt.
• Tekintsd a barátaidat nagyobbnak – Bennük a Teremtő arcát látom. Magamban a még elvégzendő munkát látom.

Baal HaSulam adja meg nekünk a kulcsot:

„Aki tisztaságban dolgozik, nem panaszkodhat másokra, mindig csak magára panaszkodik, és másokat jobbnak lát, mint amilyennek ő magát érzi.”

És Rabash megerősíti: „Aki magát hibáztatja és igazolja a barátait, annak megmutatkozik a Dvekut felé vezető igaz út.”

A panasztól az énekig

Amikor leereszkedek és uszítok, megtanulom, hogy az egóm beszél. Amikor felemelkedem és panaszkodom, látom, hogy még mindig az egóm vádolja másokat. De amikor minden panaszt befelé fordítok, amikor alázatos leszek és igazolom a barátaimat, akkor a mélység létrává válik.

A panaszból alázat születik. Az alázatból szeretet. A szeretetből ragaszkodás. És akkor a panasz helyett a szív énekelni kezd.

Így lehet a Shechina-t a porból felemelni, a leereszkedést felemelkedéssé alakítani, és a megsemmisülésben megtalálni a legigazabb örömöt – a Teremtőhöz való ragaszkodás örömét.