Minden nap megújulva

„És lett este, és lett reggel, egy nap.”

„És lett este” a sötétség oldaláról, a Nukva-ból terjed ki. „És lett reggel” a fény oldaláról, a ZA-ból terjed ki. Mivel ZA és Nukva együtt vesznek részt a párosodásban, róluk azt írják: „Egy nap”, jelezve, hogy az este és a reggel egy test, és mindkettő alkotja a napot, ami azt jelenti, hogy a nap fénye ZA és Nukva párosodásából származik.

Minden nap azt írják: „És lett este, és lett reggel”, mivel ez ZON párosodását jelzi, hogy a nap fénye mindkettőből származik. Így, miután a szöveg az első napon értesített erről, mi az oka annak, hogy minden nap le van írva: „És lett este, és lett reggel”? Azért, hogy tudjuk, nincs nap éjszaka nélkül, és nincs éjszaka nap nélkül, és nem válnak el egymástól.

Ezért ismételgeti a szöveg, minden nap értesítve minket, hogy jelezze: lehetetlen, hogy valaha is legyen nappali fény az éjszaka előtti sötétség nélkül. És hasonlóképpen, nem lesz éjszakai sötétség, amely után ne következne a nappali fény, mert soha nem válnak el egymástól.

(Rashbi, Zohár Mindenkinek, 2. kötet, Beresheet – 2, 151.)

Sötétség és fény – egy nap két oldala

A Zohár egy egyszerű, de mélyreható elvet tanít nekünk: nincs nap éjszaka nélkül, és nincs éjszaka nap nélkül. A fény nem jöhet létre sötétség nélkül, és a sötétség nem maradhat fenn fény nélkül. Elválaszthatatlanok, összekapcsolódnak az örök megújulás ritmusában.

A spirituális út is ezt a törvényt követi. Minden felemelkedés egy leereszkedésből születik; minden kinyilatkoztatás a rejtőzködésből fakad. A Teremtő fénye mindig ott van, de csak akkor tárul fel, amikor átlépjük az éjszaka árnyékát.

Baal HaSulam így ír: „Nincs fény Kli nélkül, és nincs betöltés hiány nélkül.” A sötétség nem hiba – ez maga az edény, a közelgő hajnal előkészítése.

A megújulás munkája

A spirituális fejlődés útja nem más, mint a folyamatos megújulás munkája. Lényünk gyökereiben tiszta befogadók vagyunk, mindent magunk felé fordítunk. A teremtés célja azonban az, hogy elérjük a tiszta adást, hogy hasonlóságot szerezzünk a Teremtő önzetlen szeretetének tulajdonságaival.

Hogyan érhető el ez? Lépésről lépésre, rétegről rétegre haladva. Minden alkalommal, amikor felülemelkedünk egy önző tulajdonságon, és a Teremtő segítségével kijavítjuk azt, egy mélyebb, sötétebb ego réteg tárul fel. Olyan, mintha egy bányász egyre mélyebbre hatolna a földbe, minden egyes leereszkedés sötétebb, de a kincsek gazdagabbak.

Rabash így ír: „Minden felemelkedést leereszkedés előz meg, mert csak a sötétség felismerésével kapunk új edényeket a fény számára.”

Így tehát az, ami bukásnak, veszteségnek vagy akár összeomlásnak tűnik, valójában a haladás hűséges jele. Befejeztük az előző állapotot, és most meghívást kapunk, hogy belépjünk egy mélyebb állapotba.

Az éjszaka a nap előtt

Ezért kezdődik a judaizmusban a nap nem reggel, hanem este. Az éjszaka nem elkerülendő hiba – hanem a szükséges kezdet. Az ego mélyebb rétege feltárul, ami zavart, nehézséget és távolságot okoz a Teremtőtől. De éppen ez a sötétség az a méh, amelyből az új fény megszületik.

Ahogy írva van: „Aki nagyobb a barátjánál, annak hajlama is nagyobb nála.” Minél nagyobb a várható fény, annál nagyobb a megelőző sötétség.

A tegnap elengedése

Ezen állandó megújulás miatt meg kell tanulni elengedni. A tegnap elért eredmények, bármennyire is nagyszerűek, a múlté. Ragaszkodni hozzájuk azt jelenti, hogy megrekedünk a helyünkön. A következő lépéshez ürességre van szükség, mintha semmit sem értünk volna el.

A kabbalisták imádkoztak, hogy ne emlékezzenek a tegnapi eredményekre, így minden napot újszülöttként kezdhettek – tisztán, üresen és nyitottan. Minden leckét, minden imát, minden találkozást úgy kellett megélni, mintha az első lenne.

Rabash így ír: „Minden nap úgy kell tekintenünk magunkra, mintha újjászületnénk, mert csak így fogadhatjuk el igazán a mennyek országát.”

Még a legnagyobb fényeket is el kell engedni, különben „sóvá” válnak, mint Lót felesége, aki visszanézett és megfagyott. A tanulság egyértelmű: ne nézz vissza, ne hordd át a tegnapot a mába. A Teremtő csak a megújulásban nyilvánul meg.

Az élet és a szellem ritmusa

Spirituálisan élni azt jelenti, hogy belépünk az este és a reggel, a leereszkedés és a felemelkedés, a rejtőzködés és a kinyilatkoztatás örök ritmusába. Minden bukás nem a vég, hanem a kezdet; minden éjszaka egy új hajnal ígérete. Amikor eljön a sötétség, az nem büntetés, hanem meghívás. Amikor a fény ragyog, az nem a végső cél, hanem egy mélyebb munka előkészítése. Ebben a ritmusban az élet állandó újjászületés ciklusává válik.

Ahogy Baal HaSulam összefoglalta: „Minden nap úgy kell tekintenünk magunkra, mintha a Sínai-hegyen állnánk, és újra megkapnánk a Tórát.”

„Egy nap” titka

A Zohár nem „első nap”, hanem „egy nap” kifejezést használ. Valójában ugyanis a sötétség és a fény nem két különálló valóság, hanem egy és ugyanazon egész két fele. Együtt szövik „egy nap” szövetét, a teremtés egyetlen élő pulzusát.

A feladat nem az, hogy elmeneküljünk az éjszaka elől, vagy ragaszkodjunk a naphoz, hanem hogy mindkettőt egy folyamatos válási folyamatként fogadjuk el. Ebben rejlik az örök megújulás titka: minden leereszkedés a felemelkedés érdekében történik, és minden felemelkedés előkészíti a következő leereszkedést.

Így az út végtelenül folytatódik, amíg a teremtmény teljesen be nem öltözik a Teremtő szeretetének és adakozásának tulajdonságaiba.

Így van megírva: „És lett este, és lett reggel – egy nap.”