„Az ima a Teremtőhöz intézett kérés, amelyet az EMBER (női vizek) felemelésének neveznek, vagyis az ember égő vágya, amelyet önmagából a Teremtőhöz emel. Természetesen a Teremtő akkor képes lesz válaszolni a kérésére.
Az ima az ember őszinte kérése a Teremtőhöz, a Teremtő várja és válaszol rá. Az ima az ember kapcsolata a Teremtővel.
Ne gondold, hogy az imádság csak az emberre jellemző. A mozdulatlan, növényi és élőlény természet is folyamatosan imádkozik. De imádságuk szerves része a természetnek, mert előre tudható, hogy egy kő, növény vagy állat mit fog akarni. Ezért vágyuknak nincs szüksége külön kifejezésre, automatikusan működik.
Az embernek viszont kötelessége dolgozni az imáján, ezért kap szabad akaratot. Amennyire az ember az imáját a Teremtő akaratának megfelelően szervezi, annyira sikerrel jár, és kölcsönös kapcsolatot létesít a Teremtővel: „Én az én Szerelmemért vagyok, és az én Szerelmem értem van.”
A Teremtő előre elkészíti a válaszát az ember számára, és ezzel ébreszti imára. Az embernek meg kell keresnie és meg kell találnia, melyik imával forduljon a Teremtőhöz, hogy lehetőséget adjon neki a válaszra és a segítségre. Ekkor jön létre közöttük a kölcsönös kapcsolat: „Én az én Szerelmemé vagyok, és az én Szerelmem az enyém.”
Abban a pillanatban, amikor kérünk, a Teremtő már segít nekünk, sőt még korábban, mert amikor felébreszt minket, hogy forduljunk hozzá, már akkor is segít nekünk, ahogy mondja: „Csak hívj, és én válaszolok.”
(Rav Dr. Michael Laitman blogjából, 2022.09.19., „Az ember párbeszéde a Teremtővel”)
Bonyolult kapcsolat
Kapcsolatunk és függőségünk a Teremtőtől ugyanolyan mély és bonyolult, mint a szüleinkkel való kötelékünk. Szeretetből és félelemből, teljes függőségből és egy törékeny szabadságból szőve. Ahogyan a gyermekek szüleik védelme alatt nőnek fel, mégis meg kell adni nekik a teret, hogy saját akaratukból válasszák a szeretetet és a hűséget, úgy kell viszonyulnunk a Teremtőhöz is.
Szükségünk van arra, hogy érezzük, van némi szabadságunk – talán csak illuzórikus –, hogy odaadásunk, az Ő iránti elkötelezettségünk ne kényszerből, hanem szeretetből fakadjon. Ahogy Baal HaSulam írja:
„A spiritualitásban nincs kényszer. Mindennek szabad választásból, saját égő vágyból kell fakadnia.”
(Baal HaSulam, Bevezetés a tíz szfira tanulmányába, 4. pont)
Ahelyett, hogy szerencsétlen rabszolgák lennénk, akiket csak az ösztönök és a szükség vezérel, arra vagyunk hivatva, hogy tudatosan és szabadon elkötelezzük magunkat az Ő szolgálatára. A mi részünkről önkéntes szeretetből kell cselekednünk.
A Tóra módszere
Itt lép be a Tóra, mint egyedülálló és célszerű módszerünk. Nem csupán törvények és történelem szövege, hanem egy fejlődési út, egy tudatos tananyag, amely a Teremtővel való hasonlósághoz és összeegyeztethetőséghez vezet minket. A Tóra által meghívást kapunk, hogy tanulmányozzuk Őt, utánozzuk Őt, és magunkra nyomjuk az Ő formáját.
Ahogy fokozatosan korrekciót hajtunk végre természetünkön – a mélyen gyökerező, 100%-ban önző és individualista egoizmusunkon – elkezdjük felfedni Őt.
„Cselekedetei révén ismerjük meg Őt” – mondják a bölcsek.
Rabash így magyarázza:
„Amikor az ember kezdi érezni a Teremtő cselekedeteit magán, lehetőséget kap arra, hogy utánozza azokat, az Ő útján járjon, amíg el nem sajátítja az Ő tulajdonságait. Ezt nevezzük ragaszkodásnak.”
(Rabash, 19. cikk, „A barátok fontosságáról”)
Minden lépés lehetővé teszi, hogy másokkal szemben jobban viselkedjünk, mint Ő: szeretni, adni, ajándékozni.
Észlelésünk korrekciója
Természetünknél fogva észlelésünk teljesen egocentrikus, szubjektív és önző. Így látjuk a világot, amely konfliktusok, válságok, katasztrófák és háborúk által széttört. Ez a törött látás azonban nem a valódi világ – ez az egoista lencsénk által torzított kép.
Baal HaSulam így írja le ezt a széttörést:
„Minden romlás, amit a világban látunk, nem más, mint a saját észlelésünk romlása. A világot egy törött tükörön keresztül látjuk. Javítsd ki a tükröt, és tökéletes világot fogsz látni.”
(Baal HaSulam, „A béke”)
Így feladatunk nem az, hogy elmeneküljünk a világból, hanem hogy kijavítsuk belső látásunkat. Éreznünk kell a Teremtő teljességét, amely a valóság összetört darabjai mögött ragyog.
Az átalakulás érzelmi tudománya
Ez a munka mélyen érzelmi. Először érezzük, és csak utána értjük meg. Nem támaszkodhatunk saját korlátozott és szubjektív elméjünkre. Ehelyett arra vágyunk, hogy kölcsönvegyük az Ő értelmét, látásmódját, perspektíváját.
Rabash hangsúlyozza:
„Amikor valaki megsemmisíti értelmét a Teremtő előtt, és a Teremtő értelmét kéri, akkor kezd el igazságban élni. Mert a saját értelme mindig önző, de a Teremtő értelme örök adakozás.”
(Rabash, 6. cikk, „Mi a támogatás a Tórában, a munkában”)
Így a spirituális élet nem hideg filozófia, hanem a szív és az elme élénk párbeszéde, amelyben a Teremtő örömön és fájdalmon, elrejtésen és kinyilatkoztatással, félelmen és szereteten keresztül tanít minket.
Félelem és szeretet
Ennek az útnak a középpontjában a félelem áll – nem a büntetéstől való félelem, hanem az elválasztástól való félelem. Reszketünk attól a lehetőségtől, hogy makacs egónk elválaszthat minket Tőle, megakadályozhatja, hogy olyanokká váljunk, mint a csecsemők a kezében, akik teljes mértékben átadják magukat gondoskodásának.
De ez a remegés szüli a szeretetet. A feltételes szeretet feltétel nélküli szeretetté érik.
Baal HaSulam így ír:
„Ennek a munkának a végső fokozata az, hogy az ember szenvedélyesen szerelmes lesz a Teremtőbe, ahogyan szenvedélyesen szerelmes lesz egy testi szerelembe, amíg szerelme tárgya éjjel-nappal nem hagyja el gondolatait.”
(Baal HaSulam, Shamati 40, „Mi a hit mértéke a Ravban”)
Rabash pedig hozzáteszi:
„Amikor a Teremtő iránti szeretet betölti a szívet, az ember már nem számol magának. A félelem áhítattá válik, az áhítat pedig feltétel nélküli és örök szeretetté olvad.”
(Rabash, 2. cikk, „A barátok iránti szeretet”)
Ez a csúcspont: amikor felemelkedünk természetünk fölé, és az örök szavak életre kelnek bennünk:
„Én az én szerelmemé vagyok, és az én szerelmem az enyém.”
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás