„…..A válasz az, hogy a baráti szeretet, amely mások iránti szereteten alapul, és amelynek segítségével el lehet jutni a Teremtő szeretetéhez, ellentétes azzal, amit általában baráti szeretetnek tartunk. Más szavakkal, mások iránti szeretet nem azt jelenti, hogy a barátaim szeretni fognak engem. Inkább én vagyok az, akinek szeretnie kell a barátaimat. Ezért nem számít, ha a barátom rágalmaz engem, és biztosan gyűlölnie kell. Ehelyett az a személy, aki mások iránti szeretetből szeretne barátokat szerezni, annak korrekcióra van szüksége a mások iránti szeretetben…”
(Rabash, 30. cikk (1988) „Mit kell keresni a barátok társaságában”)
Fizikai életünkben az, ami tiszta, gyengéd és szinte szent platonikus szerelemként kezdődik, oly gyakran megromlik. Az imádott személy ártatlan csodálatával kezdjük, de túl hamar a hormonális késztetések és a testi vágyak arra késztetnek minket, hogy saját örömünkért „fogyasszuk el” azt a szeretetet. Ami érintetlen lángként maradhatott volna, az önérdek füstje elfojtja.
A spiritualitásban ez nem lehet így.
A Teremtővel kiépített szeretetünknek érintetlennek kell maradnia az ego emésztő kezeitől. Olyan szerelemnek kell maradnia, amelyet soha nem veszünk magunknak, olyan szerelemnek, amely soha nem válik személyes kielégüléssé. A legigazabb, legnemesebb értelemben platonikusnak kell maradnia – tiszta, önzetlen és feltétel nélküli. Nem azért akarom szeretni a Teremtőt, amit ad nekem, vagy azért, ahogyan érzem magam a jelenlétében. Magamon kívül akarom szeretni, nem törődve a saját érzelmeimmel vagy kielégülésemmel, csak az Ő örömét, az Ő beteljesülését kívánva.
A spiritualitásban megengedett, hogy létezzek, hogy kapjak, sőt, hogy végtelen bőségben éljek – de csak akkor, ha mindent, amit kapok, kizárólag továbbadásra szánok. Csatornává kell válnom, nem tartály. Életem lényege az adományozás kell, hogy legyen, a legcsekélyebb önzés nélkül.
És itt van a paradoxon –
A spirituális világban az igazi jutalom nem a beteljesülés, hanem maga a vágyakozás.
A folyamatosan növekvő hiány, a csillapíthatatlan vágy a lélek öröme. Abban a pillanatban, amikor a vágyat saját magamért elégítem ki, a láng elhalványul. Így nem attól félek, hogy üres leszek, hanem attól, hogy tele leszek. Legnagyobb kincsem a végtelen vágy a közelségre, a szerelem szenvedésének édes fájdalma, az örökké keresett, de soha nem teljesedő egyesülés reményének remegő várakozása.
A fizikai világban azért élünk, hogy kielégítsük éhségünket.
A spirituális világban azért élünk, hogy fokozzuk azt. Itt nem a beteljesülésre vágyunk – a vágyakozásra vágyunk. Azt akarjuk, hogy vágyakozásunk minden határon túl növekedjen, egyre hevesebben égjen, amíg már nem fér el a szűk önmagunk falai között. Így csak olyan edényekben keressük a beteljesülést, amelyek a saját bőrünkön, az ego szoros markán, az „én” határain túl találhatók.
Ezért kell a spiritualitásban mások vágyaival foglalkoznom – azokéval, akik távolinak, idegennek, sőt idegennek tűnnek számomra. Vágyaik az a biztonságos talaj, ahol nem lophatok magamnak, ahol az egóm nem falhat fel. Csak mások szükségleteiben találkozhatok szemtől szembe a Teremtővel. Ez az igaz szerelem „semleges területe”, az a hely, ahol Ő és én együtt állhatunk anélkül, hogy önös érdekek árnyéka vetülne ránk.
Személyes feladatom tehát egyszerre hatalmas és intim:
egyesíteni minden beteljesülés forrását – a Teremtőt – az Ő szeretettjével – az egész teremtéssel.
Minden élettelen kő, minden levél, minden élőlény, minden emberi lélek rajtam kívül – ez az Ő drága tulajdona. Szerelmem nem azzal bizonyul, amit Tőle kapok, hanem azzal, hogy hogyan kötöm Önt össze mindazzal, amit Ő szeret.
Csak így lehetek igazán az Imádottamé,
és csak így lehet az Imádottam az enyém.
Spirituálisan szeretni azt jelenti, hogy a Teremtő és teremtése között állok, fogom a kezüket, és összekötöm őket egy törhetetlen öleléssel.
Ebben az egyesülésben egyesítem az Istenséget a Teremtővel –
ahol az Istenség nem valami távoli rejtély,
hanem az ego börtönfalain túl fekvő mindennek élő, lélegző teljessége.
És ebben a szent térben, amelyet az én nem érint, a szeretet örökké tiszta, örökké vágyakozó – és örökké élő marad.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás