„..…A Tórában kétféle megkülönböztetés van, és a munkában is kétféle megkülönböztetés van. Az első a félelem megkülönböztetése, a második pedig a szeretet megkülönböztetése. A Tórát teljesség állapotának nevezik, ami azt jelenti, hogy nem a munkánk állapotáról beszélünk, hanem magáról a Tóráról.
Az elsőt „szeretetnek” nevezik, ami azt jelenti, hogy az ember vágyakozik és sóvárog a Teremtő útjainak és rejtett kincseinek megismerése után, és ezért minden erőfeszítést megtesz, hogy elérje kívánságát. Mindent, amit a Tórából megtanult, felbecsülhetetlen értékű ajándéknak tekinti. A Tóra fontosságának megbecsülése szerint az ember fokozatosan növekszik, amíg munkája eredményeként lassan meg nem mutatják neki a Tóra titkait.
A második megkülönböztetés a félelem, ami azt jelenti, hogy az ember a Teremtő szolgája akar lenni. Mivel „aki nem ismeri a felsőbb parancsot, hogyan szolgálhatná Őt?”, fél és retteg attól, hogy nem tudja, hogyan kell szolgálni a Teremtőt.
Amikor így tanul, minden alkalommal, amikor ízt talál a Tórában, és azt felhasználhatja, öröm és izgalom tölti el, mert értékeli, hogy a Tórában kapott valamit. És ha valaki így kitart, fokozatosan megmutatkoznak neki a Tóra titkai…
…A fogadás azt jelenti, hogy az ember azért akar fogadni, mert hiányt érez, és a hiány három megkülönböztetéssel jár: 1) az egyén hiánya, 2) a közönség hiánya, 3) a Shechina [Isteni jelenlét] hiánya.
Bármely hiányosság a hiányosság kielégítésére irányuló vágyként értelmezhető, ezért fogadásnak és bal vonalnak tekinthető. A Tóra azonban azt jelenti, hogy az ember nem azért dolgozik, mert hiányérzetet érez, amelyet orvosolni kell, hanem azért, mert elégedettséget akar adni Teremtőjének (imádság, dicséret és hála által). Amikor az ember úgy cselekszik, hogy teljesnek érzi magát, és nem lát hiányosságot a világban, ezt „Tórának” nevezzük. Ha azonban valaki hiányérzetet érezve foglalkozik valamivel, azt „munkának” nevezzük.
A munka során két megkülönböztetést kell tennünk: 1) a Teremtő iránti szeretetből, amikor az ember a Teremtőhöz akar ragaszkodni, és úgy érzi, hogy ez az a hely, ahol kiadhatja az iránta érzett szeretet mértékét, és szeretheti a Teremtőt, 2) félelemből, amikor az ember fél a Teremtőtől…”
(Baal HaSulam, Shamati 45., „Két megkülönböztetés a Tórában és a munkában”)
A két áramlat minden lélegzetvétel alatt
Az első sírásunktól az utolsó lélegzetünkig két láthatatlan folyó áramlik át lényünkön: a szeretet és a félelem.
Ezek nem csak érzelmek – ezek azok az áramlatok, amelyek minden választást, minden habozást, minden előrelépést vagy visszavonulást hordoznak.
A szeretet: az arany melegség, amikor egy vágy teljesül, amikor valaki vagy valami megadja nekünk azt a ritka pillanatot, amikor mély elégedettséget érzünk.
A félelem: a szorító érzés a mellkasban, az árnyék, amely akkor jelenik meg, amikor úgy érezzük, hogy elveszíthetjük azt, ami számunkra kedves, vagy soha nem érhetjük el azt, amire vágyunk.
A hétköznapi életben ez a két áramlat szűk, kiszámítható csatornákban folyik, mindig ugyanazt a kis szigetet keresztezve: engem. A nyereségem, a veszteségem, az örömöm, a fájdalmam. Minden visszatér az ego középpontjába.
Amikor az iránytű elfordul
A spirituális úton a szeretet és a félelem megmarad, de az iránytű elfordul.
A tű már nem befelé, az én erődjébe mutat, hanem kifelé és felfelé, a Teremtő felé.
A spirituális fejlődés nem egyszerűen az önmagunk „jobb változatává” válás. Az önmagunk börtönfalainak lebontása. Kilépés a szűk „én” cellájából egy határtalan mezőre, ahol minden cselekedet másokért történik, és rajtuk keresztül az Egyért, aki minden dolgot teremtett.
Ez egy természetfeletti fordulat – az önérdek gravitációja felett élni. Emberi erőfeszítéssel ez nem érhető el. Csak a Teremtő, a valóság egyetlen fenntartó ereje emelheti fel az embert az ego vonzása felett, és tarthatja ott.
A tűzben megtisztított szeretet és félelem
Ebben a magasabb dimenzióban a szeretet és a félelem újjászületik.
- Spirituális szeretet: az égő, határtalan vágy, hogy viszonozzuk a Teremtő szeretetét, hogy tökéletes adakozásunkkal tükrözzük az Ő tökéletes adakozását.
- Spirituális félelem: az a szinte elviselhetetlen remegő tudat, hogy talán nem fogom tudni úgy szeretni Őt, ahogy Ő szeret engem… hogy talán elmulasztom a helyemet az Ő nagy tervében… hogy talán soha nem leszek az Ő megbízható társa az élet fenntartásában.
Ez nem a büntetéstől való félelem – ez a hiánytól való félelem, attól a félelemtől, hogy üres kézzel állok előtte, amikor az Ő nagyságához méltó ajándékot kellett volna hoznom.
Ez az a félelem, amelyet egy odaadó anya érez, amikor ébren fekszik, és hallgatja gyermeke lélegzetvételét – nem azért, mert bajt sejt, hanem mert a szíve nem nyugszik, amíg nem tudja, hogy mindent megtett az élet védelméért és ápolásáért.
A probléma: ezt nem tudjuk közvetlenül gyakorolni
Itt van a nagy paradoxon: mielőtt valamelyest hasonlók leszünk a Teremtőhöz, nem tudjuk érezni Őt. Hasonlóság nélkül nincs kapcsolat. Kapcsolat nélkül hogyan gyakorolhatnánk közvetlenül a szeretetet és a félelmet iránta?
A válasz: ezt emberekkel gyakoroljuk – nem egyszerre az egész világgal, hanem azokkal, akik ugyanazt a szent célt követik: eljutni a Teremtőhöz azáltal, hogy hozzá hasonlóvá válnak.
A szent laboratórium
Ebben a közösségben a szellemi félelem nem elméleti – sürgető és élő.
- Félelem, hogy elmulasztom a hívását egy barátom hangjában.
- Attól, hogy egy gondatlan lépéssel visszalépek a Hozzá vezető létrán.
- Attól, hogy elveszítem azt a pótolhatatlan szerepet, amelyet Ő írt nekem a tervében.
- Attól, hogy sebeket ejtek, ahelyett, hogy gyógyítanék, hogy elválasztok, ahelyett, hogy egyesítenék.
A barátok szeretete nem szentimentális – ez az egyetlen, élő kapu a Teremtőhöz. Ebben a próbatételben megtanuljuk, hogyan illeszkedjünk az Ő frekvenciájához. Enélkül a szívünk nem képes befogadni az Ő jelenlétét.
És itt fokozódik a harc: az ego felemelkedik, mint egy ravasz ellenség. Először ravasz, majd brutális lesz – okokat suttogva, hogy visszatartsuk a szeretetet, sérelmeket gyártva, vigasztalást kínálva a szétválasztásban.
De a megfelelő környezetben még ez az ellenállás is értékessé válik. Pontosan megmutatja, mit kell legyőznünk, és minden győzelem erősíti a köteléket a Teremtő tulajdonságaival.
Elfogadom a helyem a nagy tervben
Mi nem cserélhető alkatrészek vagyunk ebben a rendszerben. Mindannyian egyetlen, elengedhetetlen láncszem vagyunk a Teremtőtől az egész teremtésig tartó élő láncban. Ha nem sikerül felülkerekednem önmagamon, senki más nem töltheti be a helyemet. Az áramkör hiányos marad.
Ez a felismerés a spirituális félelmet szentté teszi. Már nem az én fejlődésemről van szó, hanem az egész harmóniájáról. Arról, hogy a szimfóniából ne hiányozzon egyetlen hangszer sem.
Az első lépés mindig a félelem
A spirituális élet megnyílása nem a szeretet áradata, hanem szent félelem.
Amikor először szabadulunk meg az ego szorításából, másképp érezzük a levegőt. Van remény. Van szabadság. Megízleljük, milyen ártatlanul cselekedni.
De tudjuk azt is, hogy az ego nem tűnt el. A árnyékban leselkedik. Figyeli minden mozdulatunkat. Amikor nem vigyázunk, lecsap.
Ezért kell a spirituális félelemnek állandó maradnia – nem pánik, hanem rendíthetetlen éberség. Őr a szív kapujában, aki védi a törékeny köteléket önmagam, a barátaim és a Teremtő között.
Amikor a félelem és a szeretet egymás mellett állnak
Amikor a félelem megtisztul – amikor megszabadul az önérdektől –, a szeretet leghűségesebb őrzőjévé válik.
És amikor a szeretet megérik – amikor megszabadul a kapzsiságtól –, a félelem legszebb válasza lesz.
Végül együtt állnak, nem ellentétek, hanem két szárny, amely a lelket emeli az felé, aki mozgásba hozta őket.
És akkor megértjük: a spirituális félelemnek soha nem az volt a célja, hogy csökkentsék a szeretetet – hanem hogy megvédjék, amíg az szárnyra nem tud emelkedni.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás