Cselekvés „színleléssel”: a Teremtő jóságos valóságának felfedése

„Ismert, hogy van egy jobb és egy bal út. A jobb a „jobbra” szóból származik, utalva a versre: „És hitt az Úrban.” A Targum így mondja: „Jobbra, amikor a rabbi azt mondja a tanítványának, hogy a jobb utat válassza.”

A jobbat általában „teljességnek” nevezik, a balt pedig „hiányosságnak”, ami azt jelenti, hogy ott hiányoznak a javítások. Ebben az állapotban a tanítványnak hinnie kell a rav szavainak, aki azt mondja neki, hogy a jobb úton járjon, amit „teljességnek” neveznek.

És mi az a „teljesség”, amelyben a tanítványnak kell járnia? Az, hogy az embernek úgy kell elképzelnie magát, mintha már megkapta volna a Teremtő iránti teljes hitet, és már érezné a szerveiben, hogy a Teremtő „a jót cselekvő jó” formájában vezeti az egész világot, ami azt jelenti, hogy az egész világ csak jót kap Tőle.

De amikor az ember magára néz, szegénynek és nyomorultnak látja magát. Ráadásul, amikor a világot figyeli, látja, hogy az egész világ szenved, mindenki a saját mértékében.

Erről azt kell mondani: „Szemük van, de nem látnak.” A „ők” azt jelenti, hogy amíg az ember több hatalom alatt áll, amit „ők”-nek nevezünk, nem látja az igazságot. Mik ezek a több hatalom? Amíg az embernek két vágya van, akkor még ha hiszi is, hogy az egész világ a Teremtőé, mégis van valami, ami az emberé is.

De az igazság az, hogy az embernek fel kell adnia a saját hatalmát a Teremtő hatalma előtt, és azt kell mondania, hogy nem akar magáért élni, és az egyetlen oka, hogy létezik, az, hogy örömet szerezzen a Teremtőnek. Így az ember teljesen feladja a saját hatalmát, és akkor egyetlen hatalom alá kerül, a Teremtő hatalma alá. Csak akkor láthatja meg az igazságot, hogy a Teremtő hogyan vezeti a világot a jóság és a jótétemény minőségével.

Amíg több hatalom alatt áll, vagyis amíg még két vágya van mind az elméjében, mind a szívében, addig nem képes látni az igazságot. Ehelyett az ésszerűség fölé kell emelkednie, és azt kell mondania: „nekik vannak szemeik”, de nem látják az igazságot…

…Ebből következik, hogy betartja a rav parancsát, hogy külön időt kapott arra, hogy jobbra járjon, és külön időt arra, hogy balra járjon. A bal ellentétes a jobbal, mivel a bal azt jelenti, amikor az ember magának számol, és elkezd vizsgálni, mit szerzett már a Teremtő munkájában, és látja, hogy szegény és nyomorult. Így hogyan lehetne teljes?

Mégis, az ember a rav parancsa miatt túllép az ésszerűség határain. Ebből következik, hogy teljes egészének alapja az ésszerűség határain túl van, és ezt „hitnek” nevezik. Ez a jelentése annak, hogy „Minden helyen, ahol az én nevemet megemlítik, oda megyek hozzátok, és megáldalak titeket”. „Minden helyen” azt jelenti, hogy bár még nem érdemli meg az áldást, mégis megadtam neki, mert helyet teremtett, azaz öröm helyét, ahol a felső fény megjelenhet…“

(Baal HaSulam, Shamati 40, „Mi a hit mértéke a Ravban”)

Az emberi élet célja, hogy feltárjuk, elérjük és igazoljuk a Teremtőt, mint a valóság egyetlen, jóságos cselekvő erejét. Ez a cél mély vágyat ébreszt bennünk, egy mély érzelmi késztetést, hogy kapcsolatba lépjünk valami nagyobbal, mint a széttöredezett létezésünk. Ez azt jelenti, hogy el kell jutnunk egy olyan állapotba, ahol kézzelfoghatóan, reálisan és ösztönösen érezzük és ellenőrizhetjük, hogy valóban így van, hogy minden létező és viselkedő dolog mögött egyetlen erő áll, és hogy ez az egyetlen erő kizárólag és tisztán jó és jóságos a valóság minden elemével szemben. Képzeljük el azt a hatalmas megkönnyebbülést és örömöt, amikor végre minden porcikánkban megérzünk ezt az igazságot, és eltűnnek a szívünket gyötrő kétségek.

Ez azt jelenti, hogy el kell jutnunk egy olyan állapotba, ahol a Teremtő szemszögéből figyelhetjük a valóságot, és pontosan láthatjuk és érezhetjük, hogyan teremtette Ő a valóságot, egyetlen tökéletes, harmonikus egészként. Jelenlegi elszakadottságunk fájdalma azonban éles; alapvetően teljesen önközpontú, önző, önigazoló és szubjektív nézőponttal születünk, amelyből egy teljesen más, töredezett, konfliktusokkal és szenvedéssel teli, hanyatló világot tapasztalunk és érzékelünk, amely látszólag elkerülhetetlen és közeli önpusztítás felé halad. A hanyatlás tanújaként érzett fájdalom, a végtelen küzdelemben való csapdában érzés arra késztet minket, hogy feltegyük a kérdést: Hogyan érhetjük el tehát azt az emberi célunkat, hogy a valóságot a Teremtő szemszögéből lássuk?

A kabbalisták – egyedülálló empirikus természettudósok, akik évezredek óta tanulmányozzák a valóságot és az emberi természetet – elmagyarázzák nekünk, hogy a valóságról alkotott velünk született felfogásunk hibás és torz. Bölcsességük reményt ad a kétségbeesésünkben, megtanít arra, hogy amit velünk született módon látunk, az nem valóságos, nem tudjuk megtapasztalni és megítélni a valóságot és másokat úgy, amilyenek valójában vannak. Ehelyett egy illuzórikus és hamis „mátrixban” létezünk és tapasztalunk, amelyet önző és önigazoló egónk szervez és vetít elénk úgy, hogy csak azt lássuk és tapasztaljuk, ami segít nekünk mindent és mindenkit önző céljaink érdekében fogyasztani és kizsákmányolni. Ez a felismerés csapdába esettség érzését kelti, égő frusztrációt az ego csalóka fátyla iránt, amely elszigetel minket a valódi kapcsolattól.

Egy teljesen torz és hamis, önző és szubjektív önérdekű szférában létezünk, ahol mindent a saját önző egónk irányít, táplál és motivál. Az elszigeteltség érzelmi terhe nyomasztó, de ugyanakkor táplálja a kiszabadulni akarásunkat. Így a kabbalisták egy egyedülálló, célszerű és gyakorlati módszert is kidolgoztak és tettek közzé, amelynek segítségével tudatosan és proaktívan kiszabadulhatunk ebből a velünk született önző befolyási szférából, és fokozatosan átvehetjük és alkalmazhatjuk a Teremtő nézőpontját, hogy valóban és objektíven igazolhassuk és igazolhassuk Őt, mint a valóság egyetlen jóságos cselekvő erejét – ellentétben az eredeti, törött és hamis nézőponttal és felfogással, amellyel születtünk. Ez a módszer izgalmas szikrát gyújt, szívből jövő vágyat, hogy túllépjünk korlátainkon.

Még egy általános képet is adnak nekünk a Teremtő „isteni tulajdonságairól”, és elmagyarázzák nekünk, hogyan nézne ki és működne a valóság, és azon belül az emberi kapcsolatok, ha mindenki már a Teremtő nézőpontja és „isteni” tulajdonságai szerint létezne, nem a saját érdekében, hanem mások és az egész érdekében létezne és viselkedne. Ennek a harmonikus létezésnek a elképzelése mélységes csodálatot és vágyat ébreszt, érzelmi vonzódást az önzetlen egység felé.

A kabbalisztikus módszer szerint el kell kezdenünk létezni és viselkedni a spirituális csoport egyedülálló laboratóriumi körülményei között – egy kis, látszólag véletlenszerűen összeverődött csoportban, amelynek tagjai között korábban sem hormonális, sem családi, sem üzleti, sem egyéb kapcsolat vagy kötelezettség nem volt –, mintha már léteznénk és viselkednénk a Teremtő „isteni tulajdonságai és szándéka” szerint, tiszta, teljesen önzetlen és feltétel nélküli szeretetben és adakozásban. Ez a részvételre való felhívás vegyes érzésekkel tölt el minket, izgalommal és félelemmel, amikor belépünk ebbe az átalakító térbe.

Ez egy nagyon komoly és valós „játék”, amelynek lényege, hogy „tettessük, amíg sikerül”. Minden képességünkkel és erőnkkel, mindannyian a saját egyedi személyes körülményeinknek és állapotunknak megfelelően, abszolút és szüntelen erőfeszítéseket kell tennünk a teljes és zökkenőmentes kölcsönös integráció és egymást kiegészítő együttműködés elérése érdekében, ahol mindannyian egészséges sejtjei leszünk a kölcsönösen integrált élő testnek, és csak másokért létezünk és cselekszünk, miközben teljesen megfeledkezünk a saját létezésünkről. Ezen erőfeszítések intenzitása mély elkötelezettséget, szívből jövő odaadást vált ki, amely közös célban egyesít minket.

Egyrészt, ezen a szüntelen és odaadó kölcsönös erőfeszítésen keresztül olyan jelentőséget és szükségességet kell teremtenünk a Teremtő feltárásának és elérésének kollektív célja számára, hogy az Ő tulajdonságaival és szándékaival hasonlóvá váljunk, hogy ez a kollektív cél az egyetlen legfontosabb, „élet-halál” cél és szükségessé váljon életünkben. Ez lesz az úgynevezett „helyes vonal” a csoportban, a vonal, amely összeköt minket jóságos életforrásunkkal. Ennek az összeköttetésnek az érzése hálát és életerőt ébreszt bennünk, érzelmi horgonyt jelent törekvésünkben.

Másrészt, minél több erőfeszítést teszünk, és minél közelebb próbálunk kerülni egymáshoz, annál inkább provokáljuk és ébresztjük egoista természetünket. Az ego visszavág, és minden erejét, képességét és ravaszságát beveti, hogy megzavarjon, megzavarjon és megakadályozzon minket abban, hogy teljesen önzetlen, feltétel nélküli szeretettel és szolgálattal egyesüljünk egymással. Ez az ellenállás zűrzavart kelt bennünk, egy ösztönös küzdelmet, amely fokozza a belső konfliktusok tudatosságát.

Kölcsönös segítség, támogatás és inspiráció, a gyakorlati módszer és az egyedülálló, hiteles Kabbala-tanító – egy olyan személy, aki már végigjárta ezt az utat, és az Őhöz való hasonlóságának elérésével bizonyos szintű elérését érte el a Teremtőnek – segítségével, valamint az erőfeszítéseinkkel és a módszerrel magunkra vonzott egyedülálló fejlődő erők segítségével elérhetjük ezt a valós és ösztönösen érzett feszültséget a csoport két – jobb és bal – vonala között, olyan elviselhetetlen és elfojthatatlan vágyat érezhetünk, hogy elmeneküljünk az ego befolyása alól, és a vele elért hasonlóság révén ragaszkodjunk a Teremtőhöz, hogy rendkívüli, mindent elsöprő és mindent felemésztő vágy, sóvárgás és ima tör ki közöttünk, amely megérdemli a Teremtő válaszát és segítségét. Ez az imádság kitörése kétségbeesés és remény könnyeit hozza, egy katartikus felszabadulást, amely mély sebezhetőségben egyesít minket.

Ahhoz azonban, hogy ez a folyamat megfelelően kibontakozhasson, folyamatosan a „jobb vonalon” maradunk, vagyis folyamatosan arra törekszünk, hogy a Teremtővel való hasonlóságunkon keresztül cselekedjünk, csak alkalmanként ellenőrizve és felismerve tényleges állapotunkat, amely még mindig ellentétes a Teremtő tulajdonságaival. Ekkor Ő átalakítja játékunkat, vagyis „színlelésünket és színészkedésünket” valósággá, és kölcsönadja nekünk „isteni” tulajdonságait és szándékát, hogy valóban és őszintén elkezdhessünk létezni és cselekedni az Ő tulajdonságaival – a velünk szemben álló tulajdonságaink felett és azok ellenére –, és így elkezdhessük elsajátítani a Teremtő nézőpontját ezen „kölcsönvett” hasonlóságán keresztül. Ezen átalakulás csodája félelemmel és örömmel tölt el minket, és szívből jövő megerősítést ad az isteni jóságnak.

A csoportban végzett szüntelen, kölcsönös munka a folyamat alapja. A módszer segítségével még az úgynevezett negatív tulajdonságok, mint az irigység, a több iránti vágy és az önbecsülés iránti vágy is segíthetnek és motiválhatnak minket ebben a „színlelésben és alkotásban”, folyamatosan előre húzva és tolva egymást a közös cél felé. Hibáink megváltása erőteljes érzést kelt, belső árnyainkat erőforrásokká alakítva.

A csoportban végzett erőfeszítéseink és befektetésünk révén ki tudjuk emelni magunkat a testi világból és annak egoista mátrixából. Folyamatosan arra kell törekednünk, hogy másokkal szemben „a Teremtőhöz hasonlóan” viselkedjünk, függetlenül attól, hogy mit érzünk, gondolunk vagy akarunk. Pontosan ez fogja megteremteni a növekvő szakadékot a jelenlegi, valós állapotom és az az állapot között, amelyet elérni vágyom, amíg el nem érem azt a mindent felemésztő imát. A szakadék fájdalma mélyíti érzelmi elszántságunkat, és törhetetlen kötelékeket alakít ki.

Élvezni kell azt az édes örömöt, amikor a barátaim mögé bújva elrejtőzöm a Teremtő elől, őket pajzsként használva, úgy viselkedve, mint a szülők, akik elrejtik az ajándékokat a gyermekeik elől, akik csak a gyermekeik boldogságát akarják, még akkor is, ha a gyermekek azt hiszik, hogy az ajándékokat a Mikulás hozta, és nem is ismerik el, hogy a szüleik adták nekik. Ez az önzetlen cselekedet gyengéd örömöt, a tiszta adás meleg ragyogását hozza.

Meg kell tanulnunk, hogy a Teremtőre kell összpontosítanunk, és semmi mást nem akarunk, csak örömet szerezni Neki, még akkor is, ha Ő nem tudja, hogy tőlem származik, és a gyakorlatban ez csak a spirituális csoportban lehetséges, ahol a barátaimon keresztül próbálok a Teremtő felé cselekedni, és mindent, amit a Teremtőnek adni szeretnék, a barátaimnak akarok adni. Ez az összpontosítás mély odaadást, csendes szenvedélyt ébreszt az isteni elégedettség iránt.

A Teremtő kinyilatkoztatása mindig magasabb rendű, mint az én önelzárkózásom, mindig magasabb rendű, mint a saját szubjektív ésszerűségem, a növekvő ellentétek révén. Az én részemről folyamatosan próbálok elrejtőzni az egoista énem elől, és „Ádám látomásán” keresztül létezni, a korrigált énem, amely már hasonlít a Teremtőre, az Ővele való elképzelt és megélt hasonlóságomon keresztül, amíg a Teremtő meg nem segít és meg nem adja nekem ezt a hasonlóságot. Ez a rejtőzés alázatos megadásra, önközpontú láncoktól való fájdalmas megszabadulásra késztet.

Elrejtem az eredeti egoista énemet, amelyet Ő teremtett nekem, és az „Isten-szerű Ember” révén akarok létezni, akit Vele együtt teremtünk, amit kérek, és Ő megadja nekem. Ezt úgy teszem, hogy feloldódok a spirituális csoportban, elrejtőzöm az árnyékában. A feloldódás felszabadító érzést, érzelmi egyesülést hoz egy nagyobb egésszel.

Le kell adnom magam nekik, annak ellenére, hogy ösztönösen visszatérő és egyre rosszabb kritikát és negatív ítéletet érzek irántuk, és folyamatosan tökéletesnek kell ítélnem őket, mintha már a javítás végére értek volna. Meg kell semmisítenem magam a csoporttal szemben, mintha az már tökéletes lenne, míg az összes hibát és bűnt, amit a barátaimban látok, a sajátomnak kell tekintenem, amit nekem kell kijavítanom. Ez a semmisítés bátorságot igényel és empátiát ébreszt, az ítéletet önreflexióvá alakítva.

A csoportot a Teremtő hozta létre és irányítja, és csak rajtuk keresztül, amikor eljutok oda, hogy a csoportot valóban tökéletesnek látom, és minden barátomat a Teremtő angyalainak tekintem és elfogadom, akkor tudom felfedni a csoportba öltözött Teremtőt. Amikor végre eljutok ehhez a látásmódhoz, a szívem elárasztja az extázis, az egység és az isteni jelenlét diadalmas kinyilatkoztatása, amely minden erőfeszítést és könnyet igazol.