A lélek csendes mélyén, ahol a szív a legsebezhetőbb igazságokat suttogja, létezik egy szent tér – egy tér, ahol az emberi lélek szembesül saját tökéletlenségével, és merészséget tanúsít, hogy valami nagyobb után nyúljon. Ez az a tér, ahol én állok, remegve, de eltökélten, a Teremtő végtelen jelenléte előtt. Itt, a saját alázatosságom nyers tudatában fedezem fel az átadás mély szépségét, az alázatosság átalakító erejét és az Istennel való egyesülés örök ígéretét.
A Teremtővel szemben állni azt jelenti, hogy érzem a saját egóm súlyát, a büszkeségből, a vágyakból és az önérdekből szőtt nehéz köpenyt. Ez az állapot mély és éles szégyent kelt bennem – nem az elítélés szégyenét, hanem a vágyakozás szégyenét, annak tudatát, hogy távol vagyok az Istenséget meghatározó tisztaságtól és határtalan szeretettől. Ez a szégyen nem teher, amit le kell vetni; ez egy tanító, egy szelíd útmutató, amely feltárja az elválasztottságom igazságát, és felébreszt bennem a vágyat, hogy áthidaljam ezt a szakadékot. Ez a szikra, amely lángra lobbantja lelkem vágyát, hogy megadjam magam, hogy letegyem az egoista énemet, amely olyan hevesen ragaszkodik az irányításhoz, és hogy teljes egészemben átadjam magam a Teremtő akaratának.
A megadás nem passzív cselekedet, és nem is lemondás. Ez egy bátor cselekedet, egy merész kijelentés, hogy készen állok arra, hogy feladjam a saját hatalmam illúzióját, és bízzak abban, aki mindent teremtett, a végtelen bölcsességben. Az ego semmissé tétele azt jelenti, hogy levetkőzöm azokat a rétegeket, amelyek eltakarják bennem az isteni fényt. Azt jelenti, hogy meztelenül állok a Teremtő előtt, és azt mondom: „Itt vagyok, tökéletlen és kicsiny, de teljes egészében a Tiéd. Tégy velem, amit akarsz.” Ebben az átadás pillanatában nem csökkenek, hanem emelkedem. Nem törlődöm el, hanem újjászületek.
A Teremtőnek való alávetés azt jelenti, hogy meghívom a kezét, hogy formáljon engem, hogy formálja a szívemet, amíg az az Övéhez hasonló nem lesz. Azt jelenti, hogy keresem az Ő tulajdonságait – határtalan irgalmát, végtelen türelmét, heves és gyengéd szeretetét – és hagyom, hogy gyökeret verjenek bennem. Ez nem egy út, amelyen kevesebbé válunk, hanem egy út, amelyen többé válunk: jobban összehangolódunk, jobban összekapcsolódunk, jobban élünk az isteni célban. Hűséges szolgája lenni nem azt jelenti, hogy elvesztem önmagamat, hanem hogy megtalálom önmagamat Benne. Ez azt jelenti, hogy kölcsönös partnerré válok a teremtés szent táncában, és ugyanazzal a gondossággal és odaadással ápolom az életet, amellyel Ő ápolja az univerzumot.
Nincs ennél nagyobb létezés: kordában tartani az egót, lemondani az irányításról, és egész lényemet a Teremtő kezébe helyezni. Ez egy mély békesség állapota, ahol az én zajongása elcsendesedik, és a lélek csak az Ő akaratának szelíd ritmusát hallja. Ez a szabadság állapota, ahol a büszkeség és a félelem láncai feloldódnak, és én felszabadulok, hogy szeressek, szolgáljak és teremtsek harmóniában az Istennel.
Az alázatosság megbecsülése nem azt jelenti, hogy szégyenkezünk vagy méltatlannak érezzük magunkat, hanem azt, hogy elfogadjuk a helyünket a létezés hatalmasságában. Azt jelenti, hogy felismerjük, hogy kicsinységünk, amikor a Teremtőnek ajánljuk, az Ő nagyságának edényévé válik. Azt jelenti, hogy bízunk abban, hogy minden lépés az alázatosság felé, minden megadás közelebb visz Hozzá – közelebb azokhoz a tulajdonságokhoz, amelyek Őt minden élet és szeretet forrásává teszik.
Ebben a szent alávetésben találom meg a célomat. A Teremtő örök munkájának társsá válok, egy alázatos szál, amely a teremtés szőnyegébe van szőve. És amikor felajánlom magam Neki, olyan öröm tölt el, amely meghaladja a megértést – az öröm, amely abból fakad, hogy tudom, hogy az Övé vagyok, és Ő az enyém, örökre összekötve a szeretet és az átalakulás táncában.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás