Nézőpontok változtatása

„Van egy szabály, miszerint nem lehet élni, ha valakinek nincs olyan helye, ahonnan örömet és élvezetet kaphat. Így, ha valaki nem tud a jelenből meríteni, akkor a múltból vagy a jövőből kell vitalitást szereznie. Másképpen fogalmazva, a test minden rendelkezésére álló eszközzel vitalitást keres magának. Ha tehát valaki nem hajlandó testi dolgokból vitalitást meríteni, a testnek nincs más választása, mint hogy spirituális dolgokból merítsen vitalitást, mert nincs más lehetősége. Ennélfogva kénytelen elfogadni, hogy örömet és élvezetet kap az adakozás edényeiből, mivel lehetetlen vitalitás nélkül élni. Ebből következik, hogy amikor valaki megszokta, hogy a Tórát és a mitzva-kat [parancsolatokat] Lo Lishma [nem az Ő kedvéért] tartja meg, vagyis jutalmat vár a munkájáért, képes elképzelni, hogy később valamilyen jutalmat kap, és már most is dolgozhat azon a számításon, hogy később örömet és élvezetet fog kapni. Azonban, ha valaki nem jutalomért dolgozik, hanem minden jutalom nélkül szeretne dolgozni, hogyan tudná elképzelni, hogy van bármi, amiből fenntartást kaphat? Hiszen nem tudja létrehozni ezt a képet, mert nincs mire alapoznia. Ennélfogva a Lo Lishma esetében nincs szükség arra, hogy felülről vitalitást adjanak neki, mert a jövő képzeletéből merít vitalitást, és felülről csak a szükségletet adják, nem a luxust. Ezért, ha valaki csak a Teremtőért akar dolgozni, és semmilyen más dologból nem kíván vitalitást meríteni, nincs más út, csak hogy felülről kapjon vitalitást, mivel csak a szükséges vitalitást kéri az életben maradáshoz. Ekkor a Shechina [Istenség] struktúrájából kap vitalitást. Ahogy a bölcseink mondták: „Aki sajnálja a közösséget, az megkapja a közösség vigasztalásának látványát.” A közösséget Shechina-nak nevezik, mivel a „közösség” egy kollektívát jelent, vagyis Izrael gyülekezetét, mert a Malchut az összes lélek gyűjteménye. Mivel az ember nem akar jutalmat magának, hanem a Teremtő kedvéért akar dolgozni, amit úgy hívnak, hogy „felemeli a Shechina-t a porból”, hogy ne legyen ilyen megalázott, vagyis hogy ne akarjanak a Teremtő kedvéért dolgozni, de minden, amit az ember lát, hogy hasznot hoz neki, az üzemanyagot ad a munkához. Ami a Teremtő hasznát illeti, és az ember nem látja, milyen jutalmat kap cserébe, a test ellenáll ennek a munkának, mert por ízt érez benne. És az ilyen ember valóban a Teremtő kedvéért akar dolgozni, de a test ellenáll. És kéri a Teremtőt, hogy adjon neki erőt, hogy mégis képes legyen dolgozni a Shechina porból való felemelésén. Ennélfogva megkapja a Teremtő Panimját [arcát], Aki megjelenik neki, és a rejtőzködés eltűnik tőle…”
(Baal HaSulam, Shamati 35.)

Létezésünk középpontjában egy kielégíthetetlen vágy áll a beteljesülés és önmagunk fenntartása iránt, egy könyörtelen hajtóerő, amely örömmel és vitalitással lát el minket. Ez az impulzus olyan alapvető, hogy nem tudunk mozogni, lélegezni, sőt létezni sem anélkül, hogy egy vágy vagy szükség ne hajtana minket előre. Ám ezek a vágyak természetüknél fogva önzőek, az egyéni haszonra irányuló, egocentrikus törekvésekben gyökereznek. Ha nem látunk azonnali vagy jövőbeli jutalmat magunk számára, érdektelenné válunk, és vagy mozdulatlanok maradunk, vagy másfajta elégedettség keresésére indulunk.

Amikor a testi élet szokásos örömei – anyagi kényelem, érzéki gyönyörök vagy személyes eredmények – nem nyújtanak többé kielégülést, egy új vágy ébred bennünk. Spirituális beteljesülést kezdünk keresni, hogy betöltsük a világi örömök mulandósága által hagyott űrt. Azonban ebben a törekvésben is változatlan marad eredeti szándékunk: továbbra is kizárólag magunknak akarjuk az örömöt és a beteljesülést. Ez az önző motiváció megmarad, még akkor is, amikor olyan spirituális gyakorlatokba kezdünk, amelyek célja az eredendően önző szándékaink önzetlen és altruista szándékokká való átalakítása.

Ennek a spirituális módszernek az első fázisa egy hosszan tartó előkészítő időszak, egy belső küzdelem, amely egy mély felismeréshez vezet: csapdába estünk önző, önigazoló érdekszféránkban. Bármennyire is igyekszünk kitörni az ego szorításából, továbbra is az ő üzemanyagára, motivációjára vagyunk utalva ahhoz, hogy cselekedjünk és létezhessünk. Ez a függőség elviselhetetlenné válik, amikor már nem tudjuk elviselni, hogy az ego rabszolgái legyünk, hogy a szűk, egocentrikus és szubjektív valóságérzékelésünkön keresztül lássuk és érzékeljük a világot – egy olyan valóságot, amelyben mindenki küzd és szenved, és egy katasztrofális globális összeomlás felé tartunk. A testi örömök mulandó örömei elveszítik vonzerejüket, és egyetlen célunkká az válik, hogy a Teremtő jóindulatú szándékával összhangba kerüljünk, hogy az Ő önzetlen, szerető nézőpontján keresztül lássuk a valóságot.

Ebben a kétségbeesett pillanatban a Teremtőhöz fordulunk szívből jövő könyörgéssel, kérve, hogy szabadítson meg minket egoista gubónkból. Arra vágyunk, hogy túllépjünk önző megfigyelőnkön, hogy kilépjünk szubjektív szféránkból az Istenség birodalmába – mindenki más és az egész valóság kollektív valóságába. Ez a könyörgés nem hétköznapi kérés, hanem egy támogató csoportban végzett intenzív kölcsönös munka és a Teremtő válaszának csúcspontja segélykiáltásainkra. Csak akkor, amikor ez a szükség elviselhetetlenül erőssé válik, az élet és halál kérdése lesz, és nem szennyezi be még a legkisebb önző szándék sem, akkor teljesíti a Teremtő kérésünket. Megszabadít eredendő önző természetünktől, és az Ő önzetlen, feltétel nélkül szerető szándékával ruház fel minket, lehetővé téve, hogy belépjünk mások vágyaiba és nézőpontjaiba, és az Istenség ölelésében létezhessünk.

Ez az átalakulás mélyreható. A valóság szerves részévé válunk, többé nem személyes állapotunk határoz meg minket. Ahelyett, hogy személyes örömet keresnénk, a kollektíva kétségbeesését érezzük, mintha a sajátunk lenne. Feladjuk eredeti vágyainkat és gondolatainkat, teljesen arra szentelve magunkat, hogy „felemeljük a Shechina-t a porból” – önzetlenül szolgálva és gondoskodva az egész valóságról az egoista önmagunkon kívül. Célunk azzá válik, hogy elősegítsük a Teremtő isteni tulajdonságainak feltárását, újracsatlakoztassuk a széttöredezett lélek hálózatot, és helyreállítsuk az életet az összekapcsolt létezési hálóban.

Ebben az állapotban örömünk és beteljesülésünk nem a személyes haszonból fakad, hanem abból a vitalitásból, amelyet a helyreállított kapcsolati háló hoz, amelynek ápolásában segédkeztünk. Kezdjük érezni a Teremtő elégedettségét, örömét, hogy látja, amint teremtményei az általa eredetileg szándékolt tökéletességet tapasztalják. Legmélyebb vágyunk az lesz, hogy fokozatosan mindenki felismerje és igazolja Őt mint a valóságot irányító jó és jóindulatú erőt.

A Teremtő nézőpontjából a teremtés kezdettől fogva tökéletes, változatlan isteni lényegében. Nekünk kell finomítanunk érzékelésünket, elfogadva az Ő isteni tulajdonságait és szándékait egymás iránt. Ezen az elsajátított hasonlóságon keresztül túlléphetünk az eredendő egoista természetünk által kivetített torz, sötét „Mátrixon”. Csak akkor érzékelhetjük a valóságot úgy, ahogy az valójában van – ragyogó, egész és örökké tökéletes.