Imádkozás azért, amire valóban szükségünk van

„Baal HaSulam egy példázatot mondott egy emberről, akinek panaszai és követelései voltak a Teremtővel szemben, amiért nem teljesítette minden kívánságát. Olyan ez, mintha egy ember az utcán sétálna egy kisgyermekkel, és a gyermek keservesen sírna. Az utcán lévő emberek mind a gyermek apjára néznek, és azt gondolják: »Milyen kegyetlen ez az ember, hogy hallja a fia sírását, és nem figyel rá? A gyermek sírása még az utcai embereket is sajnálatra készteti, de ez az ember, aki az apja, nem érez így. Pedig van egy szabály: »Ahogy egy apa könyörül a gyermekein.««
A gyermek sírása arra késztette az embereket, hogy az apához forduljanak, és megkérdezzék: »Hol van az irgalmad?« Az apa így válaszolt: »Mit tehetek, ha a fiam, akit a szemem fényének tartok, azt követeli tőlem, hogy adjak neki egy tűt, hogy megvakarja a szemét, mert viszket? Kegyetlennek nevezhetek-e azért, mert nem teljesítem a kívánságát, vagy éppen irgalom az, hogy nem adom meg neki, nehogy kiszúrja a szemét és örökre vak maradjon?«
Ezért hinnünk kell, hogy minden, amit a Teremtő ad nekünk, a javunkra válik, bár imádkoznunk kell, hátha a Teremtő leveszi rólunk ezeket a nehézségeket. Tudnunk kell azonban, hogy az ima és az ima meghallgatása két különálló dolog. Másképpen fogalmazva, ha megteszünk mindent, amit meg kell tennünk, akkor a Teremtő azt teszi, ami jó nekünk, ahogy a fenti példázat is mutatja. Erről mondják: »És az Úr azt teszi, ami jónak látszik neki.«…“
(Rabash, Mindig el kell adni a ház gerendáit)

Az emberi élet célja, hogy felfedje és elérje a Teremtőt, mint a valóság egyetlen, jóságos, cselekvő erejét, hogy igazolja és alátámassza Őt ebben a minőségben. Ez nem azt jelenti, hogy a Teremtő azt várja tőlünk, hogy hódoljunk és dicsőítsük Őt, ahogy földi királyok követelnék. Ehelyett arról van szó, hogy átalakuljunk, hogy hasonlóvá váljunk Hozzá tulajdonságaiban és szándékaiban, elérve egy olyan mély egyenlőséget, amely lehetővé teszi számunkra, hogy valóban megismerjük Őt. Amikor a Teremtőhöz hasonlóvá válunk, beteljesítjük létezésünk célját, megvalósítva az Ő evolúciós tervét, és ezzel egyenrangú partnereivé válunk az élet létrehozásában és gondozásában. Ez a folyamat nem a Teremtőt szolgálja, hanem minket emel fel, mint olyan gyermekeket, akik túlszárnyalják szüleik elvárásait, elégedettséget szerezve a Teremtőnek a növekedésünkkel.

Ez az út azonban tele van kihívásokkal. A Teremtő a tiszta adakozó, a valóság egyetlen cselekvő ereje. Minden vágyunk, gondolatunk és cselekedetünk Tőle ered, bár ennek többnyire nem vagyunk tudatában. Természetes állapotunkban ellentétesek vagyunk az Ő adakozó természetével. Mi, emberek, befogadóként lettünk teremtve, egy kielégíthetetlen, folyamatosan növekvő vággyal az létezés és beteljesülés iránt. Ez a vágy alkotja az általunk érzékelt valóság alapját – magában foglalva a természet élettelen, növényi és állati elemeit, amelyek mind a Teremtő életerejéből merítenek, hogy betöltsék szerepüket az összekapcsolt létezési rendszerben. A természet alacsonyabb szintjein ez a vágy ösztönösen működik, csak annyit véve el, amennyi szükséges az egyensúly és harmónia fenntartásához, hogy a Teremtő életereje tökéletesen áramolhasson az élet fenntartása érdekében.

Az emberekben azonban van egy további réteg: a szándék. A természet többi elemétől eltérően mi képesek vagyunk irányítani vágyainkat céllal. Alapértelmezés szerint ezt a képességet öntudatlanul használjuk, egoista, individualista szándékkal, amely minden áron a vágyaink beteljesítésére törekszik. Ez teszi lehetővé, hogy a valóság testében rákos sejtekhez hasonlóan viselkedjünk, mindent elpusztítva és fogyasztva, amit elérünk. Úgy érezzük, függetlenek vagyunk, számtalan külső erő – főnökök, család, környezet, politikusok – befolyásol minket, miközben hiszünk saját szabad akaratunkban. Amikor szenvedést, pusztulást vagy személyes nehézségeket látunk, szinte lehetetlenné válik a Teremtőt jóságosnak vagy mindenhatónak igazolni. Hogyan engedhet meg egy jó és mindenható erő ilyen fájdalmat? Imáinkban ösztönösen arra kérjük a Teremtőt, hogy változtassa meg körülményeinket, enyhítse nehézségeinket vagy javítsa a világot, tükrözve korlátozott, ego-vezérelt nézőpontunkat.

Ahhoz, hogy valóban megismerjük a Teremtőt, hasonlóvá kell válnunk Hozzá tulajdonságaiban. Ez egy különleges módszer gyakorlását igényli egy elzárt, „laboratóriumi” környezetben – egy spirituális csoportban, amelynek tagjai elkötelezettek a közös cél iránt, hogy elérjék a Teremtőt a kölcsönös átalakulás révén. Csak ezen a módszeren keresztül ismerhetjük fel, hogy lényegünk egy megváltoztathatatlan vágy a befogadásra, és hogy a Teremtőhöz való igazodás kulcsa a szándékaink megértésében és irányításában rejlik. Azokkal együtt dolgozva, akik osztoznak ebben a törekvésben, megtanuljuk elválasztani szándékainkat vágyainktól, és kizárólag a Teremtő önzetlen, adakozó természetét tükröző szándékok fejlesztésére koncentrálunk.

Ez a folyamat kitartó erőfeszítést követel a spirituális csoporton belül, ahol a tagok arra törekszenek, hogy a Teremtő feltétel nélküli szeretetét és adakozását megtestesítsék. Ahogy kölcsönös integrációra és együttműködésre törekszenek, szembesülnek az ego rejtett, önző szándékaival, amelyek minden cselekedetük mögött meghúzódnak. Az ego csak akkor engedélyezi a cselekedeteket, ha jutalmat vár, feltárva mindennapi kedvességünk vagy jótékonyságunk felszínességét, amelyet gyakran önérdek hajt. A spirituális csoportban minden zavaró tényezőt kiszűrünk, és az egyetlen cél a Teremtőhöz való hasonlóság elérése lesz.

Minél intenzívebben próbálja a csoport elérni ezt az önzetlen szeretetet, annál erősebben ellenáll az ego, megvonva támogatását és feltárva korlátait. A tagok egy töréspontot érnek el – egy mély kétségbeesés állapotát, ahol a Teremtő elérése élet-halál kérdéssé válik, mégis felismerik, hogy saját erejükből nem képesek elérni. Ez a felismerés egyszerre fájdalmas és felszabadító. Látják, hogy egoista szándékaik megakadályozzák őket abban, hogy a Teremtő szemszögéből lássák a valóságot, csapdába ejtve őket a szenvedés és a Teremtő elítélésének körforgásában.

Ebben a megadás pillanatában egy igaz ima születik – nem személyes haszonért vagy enyhülésért való könyörgés, hanem szívből jövő kérés, hogy a Teremtő adja meg a képességet szándékaihoz való igazodásra. Ez az ima nem arról szól, hogy megkapjuk, amit gondolunk, hogy szükségünk van, hanem arról, hogy alávetjük magunkat a Teremtő akaratának, csak azt kérve, hogy felismerjük és igazoljuk Őt, mint a valóság egyetlen, jóságos erejét. Amikor ez az ima meghallgatásra talál, megkapjuk a Teremtő „isteni szándékát”, amely semlegesíti egoista hajlamainkat. Hirtelen egy új valóságot érzékelünk – ahol gondolataink, vágyaink és cselekedeteink önzetlenül mások szolgálatára irányulnak, hozzájárulva az egész rendszer harmóniájához.

Ebben az állapotban magasabb nézőpontot nyerünk, látva, hogy a korábban elítélt konfliktusok, szenvedések és pusztulások szükséges folyamatok voltak, hasonlóan testünk állandó megújulásához. Ahogy a sejtszintű változások kaotikusnak tűnnek mikroszkopikus szinten, de az egész szervezet egészségét szolgálják, a Teremtő valósága tökéletes egyensúlyt mutat az Ő szemszögéből nézve. Ez a betekintés azonban nem állandó. Az ego gyorsan újra érvényesül, visszahúzva minket korlátozott, önközpontú érzékelésünkbe. Ez a fel- és leszállás közötti oszcilláció felerősíti a Teremtő nézőpontja iránti vágyunkat, mélyíti Tőle való függőségünket, és a két állapot közötti kontraszt révén finomítja megértésünket.

Az ismétlődő emelkedések és süllyedések során egyre közelebb kerülünk a Teremtőhöz, fokozatosan igazítva szándékainkat az Övéhez. Minden esés erősíti elhatározásunkat, és minden emelkedés élesíti az Ő valóságának érzékelését. Ez a folyamat nem a szenvedés elkerüléséről vagy a személyes beteljesülésről szól, hanem arról, hogy beteljesítsük célunkat: igazoljuk a Teremtőt, mint a valóság egyetlen, jóságos erejét. Ezzel nemcsak a Teremtő tervét tiszteljük, hanem magunkat is felemeljük, igaz partnereivé válva az élet létrehozásában és gondozásában.