A mindennapi konfliktusaink és heves vitáink közepette gyakran csapdába esünk e földi világ korlátai között, képtelenek vagyunk áthidalni a minket elválasztó szakadékokat. Nem tudjuk megoldani a vitákat vagy érveket ezen a világ szintjén. Az igazi megoldás azt követeli, hogy felemelkedjünk ezek fölé a felszíni feszültségek fölé, szívünket a Teremtő felé fordítva, és könyörögve Neki, hogy kovácsoljon békét köztünk. Az Ő határtalan szeretete révén kapjuk meg azt a kegyelmet, hogy elfedjük veleszületett önzőségünket, lehetővé téve számunkra, hogy meglássuk a többiek erényeit és ragyogó tulajdonságait. Többé nem ragadunk le hibáiknál vagy bűneiknél, hogy ezzel emeljük magunkat, igazolva saját büszkeségünket mások lekicsinylésével. Ehelyett ez az isteni szeretet lágyítja tekintetünket, betöltve minket együttérzéssel és megértéssel.
Képzeljük el azt a mély változást, ami akkor következik be, amikor feladjuk ösztönös késztetésünket, hogy tagadjuk és elutasítsuk barátainkat és nézeteiket. Azzal, hogy beburkoljuk magunkat a Teremtő szeretetébe, és ezen keresztül közelítünk másokhoz, elkezdjük elfogadni vágyaikat, véleményeiket és nézőpontjaikat, mintha a mieink lennének. Ebben a szent cserében feladjuk merev önközpontúságunkat, és társaink szívein keresztül kezdjük „hallani és érezni” a Teremtő suttogását, jelenlétét, ami minden elfogadó cselekedettel közelebb kerül hozzánk. Ez a kapcsolat felkavarja a lelket, felébresztve a mély egység és összetartozás érzését, ami túllép elszigetelt énünkön.
Ahogy így emelkedünk, azok az érvek, különbségek és elutasítások, amelyek korábban szétválasztottak minket, feltárulnak mint egy nagyobb terv nélkülözhetetlen elemei. Szent lehetőségekké válnak, amelyeket megragadunk, hogy hívjuk a „isteni szeretetet”, ami elfedi szakadékainkat, egyre közelebb húzva minket a Teremtőhöz. Minden könyörgés az Ő beavatkozásáért kovácsol törhetetlen köteléket, az egyetlen hiteles csatornát a Istennel való közösségre. És ahogy beburkoljuk magunkat az Ő önzetlen, feltétel nélküli szeretetébe, hogy elfedjük veleszületett természetünket, egy fátyol emelkedik fel: elkezdjük feltárni, kutatni, megérteni és igazolni Őt mint a valóság egyetlen jóindulatú, cselekvő erejét. Ez a kinyilatkoztatás betölti a szívet áhítattal és hálával, átalakítva azt, ami korábban viszály volt, egy isteni cél szimfóniájává.
Idővel és felhalmozott bölcsességgel a visszatérő feszültségekre adott válaszunk a félelemtől vagy kellemetlenségtől lelkes várakozássá fejlődik. Ahelyett, hogy elfojtanánk vagy figyelmen kívül hagynánk a köztünk és a világ között felbukkanó érveket, elutasításokat és gyűlöletet, inkább üdvözöljük őket mint friss meghívásokat, hogy még hatalmasabb hullámokat hívjunk az „isteni szeretetből” a Teremtőtől. Ez a szeretet gyógyítja a táguló szakadékokat, sebeket gyógyítva olyan gyengédséggel, ami megújítja lelkünket. Mélyebb belátás pillanataiban akár szándékosan és átgondoltan is felkavarhatjuk ezeket a negatív dinamikákat spirituális körünkben, nem rosszindulatból, hanem hogy még mélyebb egységet és kölcsönös szeretetet neveljünk a Teremtő irányítása alatt. Volt egy nagyon éles példa ilyen viselkedésre a kabbalista csoporttal kapcsolatban Kotzkban, Lengyelországban, a korai haszid időkben, ahol szándékos provokációkat alkalmaztak, hogy fokozódjon a kollektív hívás az isteni harmóniára, ami generációkon át visszhangzó, törhetetlen szeretetkötelékeket eredményezett.
Lényegében az igazi béke nem arról szól, hogy eltöröljük vagy figyelmen kívül hagyjuk különbségeinket és a látszólag megoldhatatlan ellentmondásokat, valamint az ösztönös ellenségeskedést köztünk. Nem csupán egy felszínt simító fegyverszünet, ami egységet színlel, miközben az osztódás fortyog. Nem, az igazi béke az, hogy felemelkedünk az összes ösztönös különbség és elutasítás fölé, könyörögve a Teremtőnek, hogy kölcsönözze nekünk az Ő „isteni tulajdonságait” a tiszta, önzetlen és feltétel nélküli szeretetből és adományozásból. Ezen a feltétel nélküli szereteten keresztül megtanuljuk érzékelni és kapcsolatba lépni egymással kizárólag annak ragyogó szűrőjén keresztül, csak a barátaink erényeire és pozitív aspektusaira összpontosítva. Mint egy imádó anya, aki nem lát hibát gyermekeiben, örökké mentegetve és imádva őket, figyelmen kívül hagyjuk a hiányosságokat és hibákat, elnémítva „önző testünk” könyörtelen hangját, ami kritizál és elítél.
Ebben a felemelt állapotban az igazi béke úgy nyilvánul meg, mint az isteni szeretet szent cselekedete, amit a Teremtőtől kapunk, betakarva az ösztönös veleszületett gyűlöletet és kritikát bennünk. Élő pajzs, meleg köpeny, ami nem tagadja emberi gyengeségeinket, hanem diadalmasan felemelkedik föléjük, elősegítve egy harmóniát, ami az örökkévalót érinti. Ezen az isteni takarón keresztül lelkünk összefonódik, és ebben az egységben felfedezzük azt a mély beteljesülést és derűs örömöt, amit csak ilyen felemelt béke hozhat – egy békét, ami gyógyít, egyesít és megvilágítja az utat a Teremtő öleléséhez.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás