„…És mivel nincs fény Kli nélkül, azaz ha nincs aki elérje, akkor ki beszélhet róla? Ezért csak olyan fényről beszélhetünk, ami egy Klibe öltözik, azaz a bőség, amit az Adó ad a testnek, nevezetesen a test benyomásának mértéke a ráömlő bőségtől. Hinni kell, hogy minden, amit az ember a testébe kap, Tőle jön, mind a testi, mind a spirituális, mivel ismert, hogy nincs más erő a világon, ami adna neki.
Ezért, amikor az ember elkezdi a Teremtő munkáját, hálát kell adnunk és dicsérnünk a Teremtőt, mert ez az ember belépésének kezdete a munkába…
…Ezért, amikor elkezdi hálát adni a Teremtőnek, először hálát kell adnia a Teremtőnek a világ megteremtéséért, ahogy az imában mondjuk: „Áldott vagy Te, aki azt mondta: ‘Legyen a világ.’” És akkor kezdődik a munka, azaz amennyire hálát tud adni a Teremtőnek a világ megteremtéséért. Más szavakkal, a hála mértéke annyi, mint az öröm mértéke.
Itt kezdődik az igaz és hamis vizsgálata, és itt van a különbség az egyéni munka és a nyilvános munka között, azaz aközött, akinek a Tórája a mestersége vagy sem. A jelentés, ahogy Baal HaSulam magyarázta: A Tórája a mestersége azt jelenti, hogy a Tórán keresztül hitet akar jutalomként kapni…
…Amikor az ember elkezdi dicsérni a Teremtőt, ott van az igaz és hamis vizsgálata. Azaz általában, amikor valakinek hálát kell adnia egy másik embernek a segítségéért, a hála mértéke a segítség érzésének mértéke szerint van. Ezért, amikor az ember elkezdi hálát adni a Teremtőnek azért, amit adott neki, a test elkezdi gondolkodni a jótéteményeken, amiket tett vele, és amennyire lenyűgözi a jótétemény, amit tett vele, annyi a hála mértéke…
…Akkor a test elkezdi mutatni neki, hogy hiányzik neki a testi és hiányzik a spirituális, és nem engedi neki felállítani a Teremtő dicséreteit. Akkor sok munka van, mert akkor az ész fölé kell mennie és hinnie, hogy a Teremtő csak jót tesz vele, és ott is van az igaz és hamis vizsgálata.
Mivel a Teremtő általános neve Jó, Aki Jót Tesz, sok munka van hinni az ész fölött, hogy a Teremtő jó és jót tesz. Ezért következik, hogy amikor az ember elkezdi felállítani a Teremtő dicséretét, van mire imádkoznia, hogy az ész fölé mehessen. Korábban nem volt ilyen nagy hiánya a Teremtőben való hitnek az ész fölött, de most érzi a hit hiányát, és tanulnia kell a Tórát, hogy a benne lévő fény megreformálja.
Kiderül, hogy a vágya, hogy felállítsa a Teremtő dicséretét, hiányt okoz neki. Amikor hiánya van, amit Klinek hívnak, a teljességtől való távolság benyomásának mértékében van helye a munkának és szüksége az imára és a Tórára…
Hogyan mondható, hogy a Tóra és Mitzva-k megtartásával fölé tesszük Őt? Hiszen „Az egész föld tele van dicsőségével,” még mielőtt a teremtmények megtartották volna a Tórát és Mitzva-kat. Tehát mit jelent „Mintha te tettél volna Engem”?
Ahogy fentebb mondtuk, nem beszélünk fényről Kli nélkül, mert kire vonatkozik, hogy van fény? Amikor van Kli, a Kli eléri a fényt. Ezért, amikor azt mondjuk, hogy a teremtés célja jót tenni a teremtményeivel, ez csak a teremtményekre vonatkozik, amikor megkapják az élvezetet és gyönyört. Ezt tekintjük Klinek, és a Kli eléri Őt úgy, hogy a Teremtőtől csak élvezetet és gyönyört kapnak…
… Ahhoz, hogy Neve kinyilvánuljon a világban mindenki előtt, a Kelimnek csak formaegyezőségre van szükség. És ahhoz, hogy képességünk legyen adományozási edényeket szerezni, amelyek formaegyezőségi Klik] (edények), ezt csak a Tóra és Mitzva-k megtartásával érhetjük el. Azaz, miközben a Tórát és Mitzva-kat tartjuk, arra kell törekednünk, hogy az Izrael dicsőségét emeljük a Tóra és Mitzva-k megtartásával.
Izrael a Yashar-El betűket jelenti [egyenesen a Teremtőhöz], ahol a cselekedetek közvetlenül a Teremtő felé irányulnak és nem a saját hasznára. Ezt hívják „formaegyezőség”-nek.…””
(Rabash, Mindenben meg kell különíteni a Fényt és a Klit)
Létezésünk mélységeiben, ahol a lélek a jelentés után sóvárog, a kabbalisták – azok az egyedülálló empirikus természettudósok, akik évezredek óta tanulmányozzák a valóságot annak teljességében – egy mély igazságot tárnak fel előttünk: a valóságot egy egyetlen jóindulatú erő teremti és irányítja, amely az egész valóságot átitatja bármiféle hiány nélkül. Ez az erő, határtalan nagylelkűségében, amely minden atomon, minden gondolaton, minden szívdobbanáson keresztül pulzál, mégis mi, nyers emberségünkben, vakok maradunk rá. Szíveink vágyakoznak ez az isteni lényeg érintésére, de alapértelmezésben képtelenek vagyunk érzékelni, elérni és igazolni ezt az egyetlen irányító erőt. Miért? Mert veleszületett természetünk és az a szándék, amellyel az életet közelítjük, összeegyeztethetetlen ezzel a teremtő erővel – egy olyan eltérés, amely mély, kimondatlan szomorúságot kelt bennünk.
A Teremtő gyönyörűen teremti és táplálja az életet a tiszta, teljesen önzetlen és feltétel nélküli szeretettel és adományozással, egy olyan szeretettel, amely olyan hatalmas, hogy mindent fenntartás nélkül átölel. Mégis, veleszületett természetünk és az a szándék, amit mindenre használunk, 100%-ban egocentrikus, öncélú, önigazoló és individualista. A Teremtő azért létezik, hogy teremtsen, szolgáljon, szeresse és betöltse mindazt, ami „rajta kívül” van, végtelen adásban kiáradva. Mi azonban saját önző szféránkba zárva létezünk, csak magunkért létezve. Ez az éles kontraszt átszúrja a lelket, felidézve a mély elszigeteltség és vágyakozás érzését valami nagyobb iránt, valami iránt, ami összhangba hoz minket a végtelennel.
Azok számára, akik felébredtek, hogy fejlődjenek az emberi életcél felé – hogy feltárják, elérjék és igazolják az egyetlen irányító erőt annak érdemével, hogy hasonlóvá válnak ehhez az erőhöz – egy egyedülálló önfejlesztés és önkorrekció hívogat. Ezen keresztül el kell szereznünk a Teremtő „isteni” életteremtő és életápoló tulajdonságait és szándékait a veleszületett természetünk felett és ellen. Ez egy út, tele nyers érzelmekkel, ahol a frusztráció találkozik a reménnyel, és a szív saját korlátaival viaskodik.
Ezt úgy kezdjük, hogy egy egyedülálló ok-okozati folyamatba lépünk. Először is, fel kell állítanunk és elfogadnunk, hogy minden, amit érzünk és bármi történik velünk, a Teremtőtől jön. Aztán, a kabbalisták tanítása szerint, éreznünk kell, hogy a Teremtő jó és jóindulatú, és hogy a valóság abszolút tökéletes anélkül, hogy bármi gonosz lenne benne. Mégis, amikor megpróbáljuk érezni és igazolni ezt, és őszintén vizsgáljuk, hogyan érezzük magunkat, és vizsgáljuk a körülöttünk lévő világot, ahogyan ténylegesen tapasztaljuk és érzékeljük – „a bíró csak azt látja, amit a szeme lát” elve szerint – rájövünk, hogy nem érezzük az életünket és a körülöttünk lévő valóságot úgy, mintha egy tisztán jó és jóindulatú erő irányítaná.
Ez a felismerés frusztrációt és fájdalmat hoz, egy mély fájdalmat, ami visszhangzik lényünkön keresztül, mivel érzéseink és tényleges életélményeink teljesen ellentmondanak annak, amit éreznünk kell és amit érezni akarunk. A szív kiált ebben a disszonanciában, szakadva az ideális és a valós között. Ugyanakkor a Kabbala Bölcsessége nem kínál vak hitet megoldásként. Ez a spirituális tudomány azt ígéri, hogy segítségével, a Tóra egyedülálló módszerének használatával, ténylegesen és tapinthatóan érezhetjük a Teremtőt rajtunk keresztül cselekedni, mint kölcsönös partnereket az élet teremtésében és táplálásában az egész valóságon keresztül. Ez az ígéret fellobbant egy remény szikráját, egy heves vágyat a szakadék áthidalására.
Amit a Kabbala Bölcsessége kínál, az az, hogy dolgozzunk a „spirituális hit” eléréséért, azaz elfogadjuk és felállítsuk magunknak egy magasabb, példátlan, még nem érzett vagy tapasztalt állapotot és képességet, amit ragaszkodunk hozzá, és úgy is próbálunk cselekedni, mintha már elértük volna azt a magasabb, spirituális állapotot azzal a képességgel, hogy legalább annyira szeressük és szolgáljuk a másikat, amennyire ösztönösen szeretjük és szolgáljuk magunkat. Ez a hit nem passzív; cselekvést követel, felkeltve az elszántság és sebezhetőség érzelmeit.
Ezt a spirituális hitet egy egyedülálló, zárt, kölcsönösen elkötelezett, odaadó és kölcsönösen kiegészítő spirituális csoportban kell tanulnunk és gyakorolnunk, ahol minden tag hihetetlen és szüntelen erőfeszítéseket tesz, hogy önzetlenül és feltétel nélkül szeresse és szolgálja a másikat, miközben teljesen elhagyja saját létezéséről szóló gondolatait vagy aggodalmait. Ebben a szent körben a szívek összekapcsolódnak a megosztott törekvésben, olyan kötelékeket teremtve, amelyek mély szeretettel és kölcsönös támogatással rezonálnak.
Túlnyomóan pozitív és megnyugtató kollektív hangulatot kell teremtenünk a csoportban, mintha már sikeresek lennénk abban, hogy egymás felé „mint a Teremtő” cselekedjünk – tisztán, önzetlenül és feltétel nélkül szeretve és szolgálva egymást. Mégis, mindannyiunknak folyamatosan és őszintén kell megfigyelni és vizsgálni magát, hogy lássa, valóban-e képes elérni ilyen „természetfeletti” – a veleszületett egoista természet felett és ellen – tettet. Ez az önvizsgálat alázatot és elhatározottságot ébreszt, ahogy szembenézünk belső árnyékainkkal.
Az igaz spirituális érzékelés egy nagyon éles és tapintható kontraszton és dualitáson alapul. Az igazi, abszolút önzetlen és feltétel nélküli szeretet és adományozás valami olyan, amit születésünktől nem birtoklunk. Egyszerűen képtelenek vagyunk szeretni másokat úgy, mint magunkat szeretjük, nem is beszélve arról, hogy másokat szeressünk és szolgáljunk úgy, mintha egyáltalán nem léteznénk. Ha azt gondoljuk, hogy ezt saját erőinkkel elérhetjük, egyszerűen csak eldöntjük és félrevezetjük magunkat. A szív érzi ennek a lehetetlenségnek a súlyát, egy hangos emlékeztetőt az emberi törékenységre.
Még a valódi szeretet és adományozás ruhájára sincs szükségünk, amit a Teremtőtől kell megkapnunk, hacsak először nem ismerjük fel őszintén és kétségtelenül, hogy csak magunkat tudjuk szeretni, és bármit is próbálunk, folyamatosan kritizálunk, ítélkezünk és elutasítjuk a másikat, hogy mindig szolgálhassuk és igazoljuk magunkat bármilyen körülmények között. Ez a felismerés mély önutálatot kelt, nem a másikat, hanem a belső ellenséget, az egót – egy utálatot, ami táplálja a változás iránti kétségbeesésünket.
Csak akkor, amikor már felvállaltuk valódi veleszületett természetünket, és ez a természet, ami megakadályoz minket abban, hogy hasonlóvá váljunk a Teremtőhöz, elviselhetetlenné válik és utáltá válik – az belső ego ellenség utálata mások utálata helyett – tudunk komolyan és kétségbeesetten fordulni a Teremtőhöz segítségért, hogy kölcsönözze nekünk az Ő „isteni” ruháját a valódi, önzetlen és feltétel nélküli szeretetről és adományozásról, amellyel elfedhetjük és semlegesíthetjük veleszületett természetünket, és elkezdhetjük létezni és viselkedni „mint a Teremtő” a mások felé”. Ebben a feladás pillanatában a lélek megkönnyebbüléssel és várakozással sír.
Csak akkor, amikor edényünk, fő vágyunk, törekvésünk és vágyakozásunk kizárólag a Teremtőhöz való hasonlóság elérésére válik a veleszületett természetünk felett és ellene, csak akkor kapjuk meg a Teremtő „isteni” ruháját fentről, ha ez a szükség, hiány és vágyakozás valóban „élet vagy halál” szükséggé válik, anélkül élet nem érdemes élni. Ez a befogadás túláradó örömmel és hálával tölt el minket, ahogy az isteni lényeg kezd átfolyni rajtunk.
Így „alkotjuk meg a Teremtőt, egy vágyat, egy edényt teremtve, amely alkalmassá válik arra, hogy megérdemelje a Teremtő életteremtő és életápoló tulajdonságainak és szándékának befogadását, mint egy színész, aki annyira képes felöltözni az új karakterbe, hogy az a tényleges identitásává válik.
Ahogy az írás mondja, „Cselekedeteid által ismerünk meg Téged”, azaz amikor a Teremtő segít minket abban kezdeni, hogy létezni és viselkedni kezdünk „mint Ő” a mások és az egész valóság felé, kívül és ellen a veleszületett önző és egoista érdekszféránkon, csak akkor kezdhetjük el érezni, kutatni és megérteni a Teremtőt ezen a hasonlóságon keresztül. Ebben a szent összehangolásban a szív megtalálja igazi otthonát, az örök kapcsolat fényében és a határtalan szeretetben fürödve.
Most már megérthetjük, hogy a „Teremtő” héberül miért „BoReh”, mivel a »BoReh« a „Bo u Reh”, azaz „”Jöjj és Láss” rövidítése.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás