„Amikor valaki nem érez semmilyen ízt a munkában, hozzászokik ahhoz, hogy dolgokat jutalom nélkül is megtegyen. Így később, amikor megjutalmazzák azzal, hogy megkapja a Tóra belső lényegét, és megjutalmazzák az öröm fényével, amikor az arc kinyilatkoztatásának állapotában lesz, akkor is csak a Mitzvot [Mitzva többes száma] miatt képes elfogadni ezeket az örömöket. Ez azt jelenti, hogy a Teremtő célja az, hogy az ember megkapja a felsőbb örömöket, mivel ez a teremtés célja, de nem a saját hasznára. Vagyis nem azért akarja megkapni az örömöket, hogy saját magát kényeztesse. Inkább az a célja, hogy adományozás céljából fogadja el azokat. Ez volt az egész célja annak, hogy létrehozzanak egy elrejtőzés helyét. Ezért az elrejtőzés alatt van lehetőség arra, hogy az ember dolgozzon, és magára vegye az ég félelmét, »mint ökör a teher alatt és szamár a rakomány alatt«, hogy hozzászokjon ahhoz, hogy a Teremtőt ne jutalomért szolgálja…”
(RABASH, 159. cikk, „A hit tanításának szükségessége és jelentősége”)
Természetemnél fogva önmagamba vagyok zárva. Értékrendem az, hogy valami jó-e számomra vagy sem. Csak akkor dolgozom, ha valamilyen személyes, önző jutalmat várok a tetteimtől. Ha nem látok előre valamilyen örömet, menekülést a kellemetlenségből, vagy kézzelfogható hasznot, képtelen vagyok megmozdulni. Ha nem várom, hogy valami visszajusson hozzám – legyen az elismerés, elégedettség vagy megkönnyebbülés –, a motivációm elapad, és az erőfeszítéseimhez szükséges üzemanyag kifogy.
A spiritualitás azonban teljesen más. A spiritualitásban maga a munka a jutalom. Nem tekintek a munkán túlra, nem várok semmilyen viszonzást, egyszerűen boldog vagyok minden egyes alkalommal, amikor újabb lehetőséget kapok arra, hogy a Teremtő felé tegyek valamit azáltal, hogy szolgálom és támogatom barátaimat a spirituális csoportban.
Ez a fajta önzetlen odaadás azonban nem az alapértelmezett állapotom. Ehhez mélyreható átalakulásra van szükség, a Teremtő ajándékára: egy új vágyra, egy új törekvésre, egy új célra, amely minden mást elhomályosít. Ez a spirituális vágy – hogy hasonlóvá váljak a Teremtőhöz gondolatban és cselekedetben – olyan fontossá válik, hogy minden önző impulzust elnyom. De még ezt a törekvést sem tudom magamtól előhívni. Ezt is kérnem, imádkoznom és követelnem kell a Teremtőtől, mert ez meghaladja a veleszületett természetemet.
Ahhoz, hogy eljussak odáig, hogy egyáltalán ilyen ima megszülessen bennem, előkészítő munkát kell végeznem egy különleges spirituális csoportban. Ez a csoport hasonló gondolkodású, teljes mértékben elkötelezett és odaadó emberekből áll, akik látszólag arra törekszenek, hogy a Teremtőhöz való hasonlóságot elérjék azáltal, hogy önzetlenül és feltétel nélkül szolgálják és szeretik azokat, akik iránt nem éreznek ösztönös, természetes vonzalmat.
Együtt egy céltudatos és gyakorlati módszert követünk, amelynek lényege, hogy minden külső és belső eszközzel megpróbálunk szeretni, támogatni és szolgálni egymást. A módszer világos: a munka legfontosabb része, hogy kényszerítve kell azt végeznünk. Erőltetnünk kell magunkat, hogy vágyaink, logikánk és hajlamaink ellen cselekedjünk, mindig szembemenve azzal, amit az ego ajánl vagy kíván. Ez teljes kölcsönös elkötelezettséget igényel a csoport tagjaitól, valamint egy különleges belső érzékenység kifejlesztését. Meg kell tanulnunk felismerni az ego suttogásait – mit akar, mire panaszkodik –, majd szándékosan az ellenkezőjét választani, hogy erőfeszítéseink a lehető legkényelmetlenebbek és legelviselhetetlenebbek legyenek az ego számára.
Ugyanakkor a csoportnak folyamatosan növelnie és erősítenie kell a közös cél fontosságát. Az ego elleni egyre intenzívebb küzdelem ellenére ez a magasabb rendű cél lehetővé teszi, hogy kitartsunk ebben a kényszerítő munkában, amíg el nem érünk egy kritikus fordulópontot. Az ego ellen való könyörtelen erőfeszítések – az ellenállásának szembeszegülése, követeléseinek megtagadása – során eljön egy pillanat, amikor az ego kimerül. Felismeri, hogy ez a munka egy olyan állapot felé halad, amit már nem érhet el: a tiszta, önzetlen, feltétel nélküli szeretet és adományozás állapota. Ebben az állapotban az ego már nem remélhet semmilyen hasznot magának.
Ezen a ponton az ego felhagy az üldözéssel. Megszűnik ellenállni, megszűnik kétségeket ébreszteni – de megszűnik biztosítani azt a motivációt és üzemanyagot is, amely korábban tetteinket hajtotta. Az ego ellenállása nélkül, amely ellen dolgozhattunk, különös és nyugtalanító helyzetbe kerülünk. Az ember, aki már kevésbé azonosul az egóval, és egyre inkább a benne csírázó spirituális törekvéssel, hirtelen erőtlennek, tehetetlennek és leeresztettnek érzi magát. Világossá válik, hogy minden erőfeszítés ellenére nincs valódi, hiteles vágy a spiritualitásba való belépésre a megfelelő okokból, a megfelelő szándékkal. Felfüggesztve maradunk – képtelenek vagyunk visszatérni a régi utainkhoz, de előrehaladni sem tudunk.
Ez az állapot mélyen kellemetlen, élettelen űr a világok között. Mégis, éppen ez a kellemetlenség katalizálja egy mély felismerést: nem rendelkezünk azzal az őszinte vággyal, hogy a Teremtőhöz hasonlóvá váljunk, hogy önzetlenül és feltétel nélkül szolgáljunk. Ebből az ürességből fakad egy előkészítő ima – egy kétségbeesett kérés a Teremtőhöz, hogy adjon nekünk egy új, „természetfeletti” vágyat, amely meghaladja veleszületett természetünket. Arra vágyunk, hogy tiszták, önzetlenek és feltételek nélküli partnerek legyünk a Teremtő tervében, hogy mások életét tápláljuk anélkül, hogy magunkra gondolnánk vagy törődnénk vele.
Ezen ima által a munka természete átalakul. Ami korábban az ego elleni kényszerítő küzdelem volt, az most szeretetteljes, ihletett munkává válik, amelyet az egyre növekvő képesség hajt, hogy szolgáljunk. Az egyetlen jutalom, amit keresünk, az a lehetőség, hogy szeressünk és adjunk a Teremtő spirituális rendszerén belül. Már nem érdekel, hogy erőfeszítéseinket látják-e vagy elismerik-e; boldogságunkat egyszerűen abból merítjük, hogy részesei lehetünk ennek az isteni célnak, hogy végtelenül és örökké szolgálhassunk. Maga a munka – amely egykor erőltetett teher volt – határtalan öröm forrásává válik, a Teremtő tervének tanúságtétele, és egy olyan élet, amelyet a szeretet és az élet mindenki számára való adományozásának szentelünk.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás