„…Az összejövetel kezdetén legyen egy napirend. Mindenkinek beszélnie kell a közösség fontosságáról, amennyire csak tud, leírva, milyen előnyöket remél a közösségtől, és milyen fontos dolgokat vár tőle, amelyeket egyedül nem tud elérni, valamint hogy mennyire értékeli ezért a közösséget… Hasonlóképpen, a baráti szeretet esetében, az összejövetel legelején, amikor összegyűlünk, dicsérnünk kell a barátokat, minden egyes barát fontosságát. Amennyire valaki feltételezi a közösség nagyságát, annyira tudja értékelni azt. »És aztán imádkozz« azt jelenti, hogy mindenkinek meg kell vizsgálnia magát, és látnia kell, mennyi erőfeszítést tesz a közösségért. Amikor látja, hogy tehetetlen bármit is tenni a közösségért, akkor van hely az imádságnak a Teremtőhöz, hogy segítsen neki, és adjon neki erőt és vágyat, hogy mások szeretetével foglalkozzon…”
— Rabash, Az összejövetel napirendje – 1
Az élet szentsége, annak isteni lényege az emberek közötti tudatosan létrehozott és fenntartott, egyedi kapcsolaton és kölcsönös integráción keresztül tárul fel – egy olyan kapcsolati hálózaton keresztül, ahol a Teremtő tulajdonságai megjelenhetnek, és életre kelthetik ezt a hálózatot. Amit ma életnek nevezünk, az csupán egy halvány, mulandó érzés, egy kezdeti kiindulópont, amely csak utal a határtalan valóságra, amely ránk vár. Az igazi élet akkor bontakozik ki, amikor megteremtjük a szükséges feltételeket, hogy érezzük a valóság egyetlen, életet adó és fenntartó erejének áramlását rajtunk keresztül, amely harmóniában táplál és fenntart bennünket az egésszel.
Amikor megszületünk, egy egocentrikus, önző szférába zárva találjuk magunkat, ösztönök és vágyak vezérelnek minket, amelyek elhomályosítják az élet forrását. Rövid életű örömöket kergetünk, menekülünk a fájdalom elől, és nem tudjuk, honnan erednek vágyaink, sem azt, hogy mi a céljuk. Embernek nevezzük magunkat, mégis gyakran állatok módjára élünk, túlzott fogyasztással és felhalmozással, mások és a természet kárára, sőt, néha örömet lelünk mások szerencsétlenségében. Ez éles ellentétben áll a természet teljesen integrált, kölcsönösen kiegészítő rendszerével, ahol az élet a rendszer elemei közötti önzetlen, feltétel nélküli együttműködésen keresztül virágzik – ahogyan azt testünk sejtjei és szervei is példázzák, tökéletes harmóniában működve az egész érdekében.
A természet élettelen, növényi és állati szintjein ez a kölcsönös felelősség ösztönösen, automatikusan működik, hiszen ezek a szintek erre vannak programozva. Az emberiségnek azonban egyedi szerepe van: a valóság élő rendszerének tudatos, teljesen éber megfigyelőivé és partnereivé kell válnunk. Célunk, hogy természet-szerű integrációt és együttműködést építsünk, nem ösztönből, hanem tudatos erőfeszítéssel, felülemelkedve önző természetünkön. Rákos sejtek módjára születtünk, csak magunkat szeretve és szolgálva, mégis arra rendeltettünk, hogy átalakuljunk, hogy másokat és az egész rendszert szeressük és szolgáljuk, a kollektívát előtérbe helyezve önmagunkkal szemben. Ez a „mások szeretetének” lényege, ahol egy másik ember vágyait, szükségleteit és nézőpontját legalább olyan fontosnak érezzük, mint a sajátjainkat, beteljesítve a „szeresd barátodat, mint önmagadat” elvét.
Ez az átalakulás nem csekély feladat. Olyan „természetfeletti” állapot elérését követeli meg, amely meghaladja veleszületett képességeinket és vágyainkat. Ehhez egy céltudatos, gyakorlati módszerre van szükség, amely segít felülemelkedni egoista hajlamainkon. Rabash módszere hálával kezdődik – hálával azért, hogy megkaptuk az inspirációt a valóság egyetlen, jóindulatú erejével való hasonlóság keresésére, és azért, hogy érezhetjük a tökéletes, határtalan életet, amely a természettel való harmóniában való létezésből fakad. Hálásnak kell lennünk a spirituális csoportért is, egy gondosan kiválasztott lelkes közösségért, amelyet nem a saját szubjektív preferenciáink, hanem a Teremtő terve alapján kaptunk. Ezek az emberek, akik látszólag véletlenszerűen kerülnek hozzánk, a lelkünk legközelebbi részei lesznek, akikkel elkezdhetjük gyakorolni a kölcsönös integrációt, hogy felfedjük a Teremtő életet adó erejét, amely rajtunk keresztül áramlik egymás felé.
A módszer állandó, odaadó erőfeszítést követel, hogy önzetlenül szeressük és szolgáljuk ezeket a barátokat, felülemelkedve egoista vágyainkon, gondolatainkon és számításainkon. Úgy kell élnünk értük, mintha a saját énünk már nem létezne, és csak azáltal érezzük a létezést, hogy adunk másoknak. Ám ahogy erre törekszünk, szembesülünk az ego könyörtelen ellenállásával. Minél elkötelezettebben szolgáljuk barátainkat, annál erősebb elutasítást, gyűlöletet és belső ellenállást érzünk. Az ego kétségbeesetten ragaszkodik uralmához, másokat lejáratva, hogy igazolja saját létezését. Ez a fokozódó küzdelem feltárja, hogy egyedül nem tudjuk legyőzni természetünket, és éppen ez a felismerés vált ki őszinte imát a Teremtőhöz. Kérjük az Ő isteni tulajdonságait – a szeretetet és az adakozást –, hogy azok bevonják önző természetünket, erőt adva, hogy összhangba kerüljünk az Ő életet tápláló erejével.
Amikor ez az ima kitör a csoportban, mély öröm árad szét, nem a személyes sikerből, hanem a Teremtővel való közös kapcsolatból. Érezzük az Ő jelenlétét a kölcsönös vágyakozásban, és megújult elszántsággal folytatjuk erőfeszítéseinket, mintha a segítséget már megkaptuk volna. E folyamat során a fókuszunk kifelé irányul: a barátok sikeréért dolgozunk, örülünk boldogságuknak, az ő diadalaikon keresztül élünk. Így fokozatosan összhangba kerülünk a Teremtő tulajdonságaival, csatornává válva az Ő életet adó erejének, érzékelve az örökkévaló, harmonikus áramlást.
A baráti szeretet útja nem a személyes nyereségről vagy spirituális sikerről szól. Arról szól, hogy feloldjuk az énünket a kollektívában, egészséges sejtekké válva a valóság élő organizmusában. Ezen önzetlen odaadás által fedezzük fel a létezés isteni lényegét, társakká válva a Teremtővel az élet fenntartásában és táplálásában. Ahogy építjük ezt a kölcsönös szeretet hálózatot, beteljesítjük az emberiség célját, átalakulva széttöredezett, önző lényekből tudatos, összekapcsolt partnerekké a teremtés örökkévaló táncában.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás