„…Ne csodálkozz azon, hogy amikor valaki vállalja az ég királyságának terhét, amikor azért akar dolgozni, hogy a Teremtőnek adományozzon, mégsem érez semmilyen életerőt, és hogy ez az életerő arra kényszerítené, hogy vállalja az ég királyságának terhét. Ehelyett kényszerítően, jobb belátása ellenére kell elfogadnia. Vagyis a test nem ért egyet ezzel a rabszolgasággal, hogy miért nem árasztja el a Teremtő életerővel és örömmel.
Az ok az, hogy ez egy nagy korrekció. Ha nem így lenne, ha a megszerzés akarata egyetértene ezzel a munkával, az ember soha nem lenne képes elérni a Lishma-t. Ehelyett mindig a saját hasznára dolgozna, hogy kielégítse saját vágyait. Ahogy az emberek mondják, maga a tolvaj kiáltja: „Fogjátok meg a tolvajt!”, és akkor nem lehet megkülönböztetni, ki az igazi tolvaj, hogy elfogjuk és visszavegyük tőle a lopott holmit.
De amikor a tolvaj, vagyis a megszerzés akarata nem találja ízletesnek az ég királyságának terhének elfogadását, mivel a test hozzászokik, hogy akarata ellenére dolgozzon, az embernek megvan az eszköze, hogy kizárólag a Teremtő elégedettségéért dolgozzon, mivel egyetlen szándéka csak a Teremtőre irányul, ahogy írva van: „Akkor gyönyörködni fogsz az Úrban.” Így, amikor korábban a Teremtőt szolgálta, nem érzett örömet a munkában. Ehelyett a munkája kényszeredett volt.
De most, hogy hozzászokott az adományozás érdekében való munkához, megjutalmazzák azzal, hogy gyönyörködik a Teremtőben, és maga a munka örömet és életerőt nyújt neki. Ez azt jelenti, hogy az öröm is kifejezetten a Teremtőé…”
(Baal HaSulam, Shamati 20.)
Új valóságérzékelés
Ha felkínálnánk az embereknek a lehetőséget, hogy új, lelki valóságérzékelést fejlesszenek ki – az öt fizikai érzékszervünk korlátain túllépve –, a legtöbben legalább halvány érdeklődést mutatnának. Ez az új érzékelés egy tökéletes, harmonikus és összefüggő valóságot tárna fel, amelyet egyetlen, jóindulatú erő irányít. Napjainkban egyre többen fordulnak vallásokhoz és spirituális gyakorlatokhoz. Egyesek számára az anyagi élet mértéktelen hajszája elviselhetetlenné vált, másokat pedig az emberi élet valódi céljának feltárására irányuló ellenállhatatlan kíváncsiság hajt. Sokan évekig keresgélnek, különböző módszereket próbálnak ki és hagynak fel, mígnem rátalálnak egy hiteles útra, amely képes megvalósítani egy objektív, korlátlan valóságérzékelés ígéretét, felváltva az eredendően korlátozott és torz, egoista vágyaink által formált szubjektív élményt.
A Kabbala empirikus tudománya ilyen utat kínál. Azok azonban, akik komolyan elkezdik gyakorolni ezt a módszert, előbb-utóbb jelentős akadállyal szembesülnek: a lelki létezés nemcsak különbözik a szokásos érzékszervi élményeinktől, hanem alapvetően ellentétes vele.
A lelki létezés kihívása
Alapértelmezett létmódunk önközpontú, a személyes örömök és kielégülés folyamatos hajszolása hajtja. A valóságot önző, individualista vágyaink szűrőjén keresztül észleljük, kiszűrve mindent, ami nem szolgálja azonnali szükségleteinket. Ez az egoista „operációs szoftver” formálja érzelmeinket, gondolatainkat és interakcióinkat, vakon hagyva minket a valódi valóságot irányító önzetlen elvek iránt.
Ezzel szemben a lelki valóság tiszta, feltétel nélküli szereteten és adományozáson alapul. Ez még a fizikai testben is látható, ahol a sejtek és szervek kölcsönös garanciában működnek, mindegyik kizárólag az egész javára létezik. Ezen önzetlen együttműködés nélkül az élet nem létezhetne. A természet élettelen, növényi és állati szintjein ez a kölcsönös garancia ösztönösen működik, automatikusan fenntartva az életet. Az ember azonban egyedi. Arra rendeltetett, hogy tudatos partner legyen ebben a rendszerben, aktívan felismerve és igazodva annak törvényeihez, hogy fenntartsa egyensúlyát és életet teremtő képességét.
Mégis, eredendő természetünk ellentétes ezzel a céllal. Rákként fogyasztunk és pusztítunk, tekintet nélkül a következményekre, önző vágyaink által hajtva. Tudatlanul a romboló hajlamainkról, tetteinket igazoljuk, és másokat okolunk a problémákért. Amikor a Kabbala feltárja az ego uralmát és a valósághoz való hozzáállásunk átalakításának szükségességét – az önérdekből az önzetlen szeretet és szolgálat felé való elmozdulást –, sokan megdöbbennek vagy sértve érzik magukat. Egyesek teljesen elhagyják az utat, mások heves kritikusokká válnak, megpróbálva hitelteleníteni a módszert.
Küzdelem az ego ellen
Azok, akik kitartanak a Kabbala mellett – akár kíváncsiságból, személyes haszon reményében, akár valódi lelki szikra által hajtva – hosszan tartó és nehéz küzdelemmel néznek szembe egójuk ellen. A lelki létezés célja az ego irányításán kívül esik, ahol az már nem tud motivációt vagy biztonságot nyújtani. Ahogy valaki előrehalad egy elkötelezett lelki környezetben, gyakorolva az önzetlen szeretetet és adományozást másokkal, az ego ellenáll, visszavonva támogatását. Ez a folyamat olyan, mintha egy hegyet másznánk: minél magasabbra jutunk, annál zordabbak a körülmények, és annál kevesebb „oxigént” biztosít az ego. Az ego szempontjából a folytatás életveszélyesnek tűnik.
Mégis, ez az ellenállás pozitív jel. Minél jobban szenved az ego, annál közelebb kerülünk a lelki célhoz. Azok, akikben még egoista elvárások vannak, fokozatosan lemorzsolódnak, csak azok maradnak, akiket tiszta lelki törekvés hajt – az önálló, objektív emberi megfigyelő magja, amely minden önző indítéktól megszabadulni igyekszik.
A Teremtő szerepe
Végső soron senki sem érheti el a lelki létezést pusztán saját erejéből. A szükséges tulajdonságok – az önzetlen szeretet és adományozás – összeegyeztethetetlenek eredendő természetünkkel. Csak a Teremtő, a valóság egyetlen irányító ereje adhatja meg ezeket a tulajdonságokat, „frissítve” egoista szoftverünket, hogy összhangba kerüljön a lelki elvekkel. Ezt a segítséget azonban ki kell érdemelnünk. Teljes alázattal és önátadással kell bizonyítanunk, hogy mentesek vagyunk minden önző szándéktól, készen állva arra, hogy szolgáljuk a Teremtőt anélkül, hogy bármit várnánk cserébe.
Ez kényszerítő erőfeszítést igényel, egy lelki csoport támogatásával, hogy kitartsunk az ego ellenállásával szemben. Ahogy az ego befolyása csökken, a haladás egyre nehezebbé válik, mígnem elérünk egy pontot, ahol teljesen kimerülünk – ahol az ego már nem tud motivációt nyújtani. Ezen a kritikus ponton lép közbe a Teremtő, új életerőt kínálva: egy önzetlen vágyat, hogy a lelki rendszert szolgáljuk és az életet tápláljuk.
Kényszertől az hajlandóságig
E hosszú előkészület után, ahol arra kényszerítettük magunkat, hogy eredendő természetünk ellen cselekedjünk, átalakulás következik be. A Teremtő segítségével az egyén önkéntesen kezd cselekedni, valódi adományozási vágy által hajtva. A bennünk lévő lelki szikra – az objektív emberi megfigyelő bimbózó magja – felébred, készen arra, hogy a Teremtővel való egyre mélyülő hasonlóság és partnerség révén növekedjen.
Ezen a ponton az egyén már nem keres személyes hasznot. Az egykor domináns ego semlegesítve van, és az ember a valóság harmonikus rendszerének tudatos, aktív résztvevőjévé válik. Ami kényszeredett küzdelemként kezdődött, az örömteli, önkéntes összhanggá válik a Teremtő céljával, jelezve a valódi lelki fejlődés kezdetét.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás