A Lishma elérése

„…A Lishma [Az Ő érdekében] kérdéséről. Ahhoz, hogy egy ember elérje a Lishmát, felülről jövő ébredésre van szüksége, mivel ez egy felülről jövő megvilágosodás, és az emberi elme nem képes megérteni. Inkább az, aki megkóstolja, tudja. Erről mondják: »Kóstold meg és lásd, hogy jó az Úr.«
Emiatt, amikor valaki magára veszi a mennyek királyságának igáját, annak teljes tökéletességben kell történnie, vagyis kizárólag adni és egyáltalán nem kapni. Ha valaki látja, hogy a testrészei nem értenek egyet ezzel a nézettel, nincs más választása, mint az ima – hogy kiöntse szívét a Teremtőhöz, hogy segítsen neki, hogy teste alávesse magát a Teremtő szolgálatának.
Ne mondd, hogy ha a Lishma felülről jövő ajándék, akkor mire jó az ember erőfeszítése és küzdelme, és minden javítás és módszer, amit a Lishma elérése érdekében tesz, ha az a Teremtőtől függ? Bölcseink így szóltak erről: »Nem vagy szabad attól, hogy megszabadulj tőle.« Inkább az embernek meg kell adnia az alulról jövő ébredést, és ezt nevezik »imának«. Ám nem lehet valódi ima, ha előbb nem tudja, hogy ima nélkül nem érhető el.
Ezért a cselekedetek és módszerek, amelyeket a Lishma elérése érdekében tesz, létrehozzák benne a korrigált Kelimet [edényeket], amelyek vágyják a Lishma befogadását. Aztán, miután minden cselekedetet és módszert kipróbált, őszintén imádkozhat, mert látta, hogy minden cselekedete semmilyen módon nem segítette őt. Csak ekkor tud őszinte imát küldeni szíve mélyéről, és akkor a Teremtő meghallgatja imáját, és megadja neki a Lishma ajándékát…”
(Baal HaSulam, Shamati 20.)

Az emberi lélek halk, szinte észrevehetetlen vágyakozással születik – egy finom suttogással, amely egy sokkal nagyobb cél felé sürget minket, mint a mindennapi létezés mulandó örömei. Ez a cél, létezésünk lényege, hogy felfedjük és eggyé váljunk azzal az egyetlen, jóságos erővel, amely létrehozza és irányítja a valóságot. Eggyé válni ezzel az erővel, megtestesíteni annak határtalan, önzetlen szeretetét és adakozását, és ennek az erőnek az edényévé válni egy olyan világban, amely gyakran széttöredezett és önző. Ám a Lishma felé vezető út – a tiszta adakozás érdekében való cselekvés, minden önérdek nélkül – nem olyan ösvény, amelyet egyedül járhatunk. Csodát igényel, olyan mély átalakulást, amely olyan, mintha egy másik univerzumban ébrednénk fel, ahol számunkra felfoghatatlan törvények uralkodnak.

Képzelj el egy színészt, aki annyira elmerül a szerepében, hogy megszűnik önmaga lenni. Ő lesz a karakter, gondolatai, érzelmei és cselekedetei megkülönböztethetetlenek attól, akit megformál. Ez a feladat áll előttünk: hogy felöltsük a Teremtő isteni karakterét, amelynek lényege a tiszta, feltétel nélküli szeretet – olyan szeretet, amely elvárások nélkül ad, és az életet az élet kedvéért táplálja. De itt rejlik a szívszorító paradoxon: veleszületett természetünk ennek az isteni karakternek az ellentéte. Egoistaként születtünk, önérdek vezérel minket, olyan vágyakhoz kötve, amelyek befelé húznak. Ösztöneink arra sarkallnak, hogy vegyünk, védjünk, és magunkat helyezzük mindenek fölé. Hogyan hidalhatjuk át akkor ezt a szakadékot? Hogyan válhatunk azzá, amit még csak teljesen fel sem foghatunk?

A valóság szigorú és alázatra késztető: nem tudjuk. Semmilyen erőfeszítés, semmilyen intellektuális törekvés, semmilyen akarati cselekedet nem emelhet ki minket egoista természetünkből, ahogyan nem tudjuk felemelni magunkat a saját hajunknál fogva, vagy nem tanulhatunk meg úgy lélegezni a víz alatt, mint a halak. A Lishma tulajdonságai – a teljes önzetlenség, a mások szolgálatának rendíthetetlen odaadása – nem olyan dolgok, amelyeket elő tudnánk hívni. Ezek ajándékok, felülről jövő megvilágosodások, amelyeket csak az a Teremtő adhat meg, aki eleve megalkotta természetünket. Ám ez nem jelenti azt, hogy passzív szemlélői vagyunk saját átalakulásunknak. Ahogy a bölcsek tanítják: „Nem vagy szabad attól, hogy megszabadulj tőle.” Cselekednünk kell, küzdenünk, előkészíteni lelkünk edényeit, hogy befogadhassák ezt az isteni ajándékot. És ennek az előkészületnek az útja a könyörtelen erőfeszítés, a kölcsönös támogatás és végső soron az én megtörése.

Első lépésként szembe kell néznünk feladatunk lehetetlenségével. Egy céltudatos módszer révén, amelyet empirikus spirituális tudósok – azok a ritka lelkek, akik már végigjárták ezt az utat és elérték a Lishmát – bölcsessége vezet, elkezdjük megérteni, mit is keresünk. Ezek a tanítások, amelyeket megőriztek és továbbadtak, nem puszta filozófiák, hanem gyakorlati útmutatók a belső evolúcióhoz. Elmerülünk egy egyedi spirituális környezetben: egy tanítóban, aki megtestesíti ezt a bölcsességet, egy csoportban, amely ugyanerre a célra elkötelezett társakat foglal magában, és egy közös törekvésben, hogy utánozzuk a Teremtő tulajdonságait. Együtt gyakoroljuk a szeretet és az adakozás cselekedeteit egymás iránt, még akkor is, ha egónk ellenáll. Inspirációt merítünk azokból az emberi tulajdonságokból, amelyek látszólag megkötnek minket – az irigységből, az ambícióból, a tisztelet utáni vágyból –, és ezeket az önzetlenség keresésére irányítjuk. Ebben a szent térben elkezdjük megsejteni, mit jelent mások érdekében létezni.

Ám ez a gyakorlat, bármennyire létfontosságú, nem diadalhoz, hanem válsághoz vezet. Erőfeszítéseink során szembe kerülünk egy elviselhetetlen igazsággal: bármennyire hevesen küzdünk, bármennyire mélyen vágyakozunk, nem tudjuk elérni a Lishmát egyedül. A cél – hogy az isteni szeretet csatornájává váljunk, kizárólag mások életének elősegítéséért létezve, az egész valóság rendszerét szeretve és szolgálva anélkül, hogy bármit is vennénk magunknak – olyan lényegessé válik, hogy nem tudjuk elképzelni az életet nélküle. Mintha létezésünk maga e transzformációtól függne. De ugyanakkor fájdalmasan világossá válik, hogy teljesen képtelenek vagyunk rá. Egónk, létezésünk alapja, nem bontható le a saját kezünkkel. Egy szakadék szélén állunk, egy mindent felemésztő vágy és egy áthidalhatatlan akadály között.

Ez a töréspont – az a pillanat, amikor a szív összetörik a saját vágyakozásának súlya alatt. Olyan mély válság ez, hogy még az ego is, minden ravaszságával és ellenállóképességével együtt, tehetetlenné válik. Ebben a teljes tehetetlenség állapotában, ahol minden erőfeszítés kudarcot vallott, és minden remény összeomlott, valami rendkívüli történik: képessé válunk az igazi imára. Nem a megszokás imáira, nem az ego alkudozására, hanem egy nyers, kétségbeesett kiáltásra lényünk mélyéről. Ez az ima az önátadásból születik, annak felismeréséből, hogy csak a Teremtő adhatja meg azt a „természetfeletti” átalakulást, amit keresünk. Ebben a pillanatban az ego, ha csak kimerültségből is, beleegyezik, hogy elengedjen. Beleegyezik, hogy szolgává váljon, hogy kizárólag mások érdekében létezzen, és ne kapjon mást, csak a szolgálat lehetőségét jutalmul.

És itt, ebben a szent önátadásban történik meg a csoda. A Teremtő meghallgatja a megtört szív imáját, és megadja a Lishma ajándékát. Új működési rendszert kapunk, amely összhangban áll a szeretet és adakozás isteni tulajdonságaival. Kezdünk úgy létezni, mint közvetítők, a lét forrása és az egész teremtés közötti összekötők, örömet találva magában az adakozás aktusában. Jutalmuk a szolgálat lehetősége, a feltétel nélküli szeretet, a Teremtő akaratának hűséges gondnokaként való cselekvés. És ebben a szolgálatban olyan mély elégedettséget fedezünk fel, amely minden mást felülmúl. Többé nem keressük az elismerést vagy a jutalmat, mert maga az adakozás válik létezésünkké.

A Lishma felé vezető út nem a könnyedség vagy a bizonyosság ösvénye. Ez a küzdelem, a szívfájdalom, az emberi korlátainkkal való szembenézés útja. De egyben a remény, a kapcsolat és annak felfedezése, hogy törékenységünkben rejlik az isteni lehetőség. Erőfeszítéseink, a mellettünk járók támogatása és a Teremtő kegyelme révén túlléphetünk természetünkön, és beteljesíthetjük azt a célt, amelyre teremtettünk. Megkóstolni és látni, hogy az Úr jó, azt jelenti, hogy lelkünk legmélyén tudjuk: arra születtünk, hogy szeressünk, adjunk, és eggyé váljunk azzal a jóságos erővel, amely fenntartja az egész életet.