Bölcseink azt mondták, hogy a mennyek Malchut-ja [királysága] olyan kell legyen, mint az ökör a teherhez és a szamár a rakományhoz.” Baal HaSulam azt mondta, hogy az „ökör a teherhez” azt jelenti, hogy a hit terhét úgy kell viselni, ahogyan az igát az ökörre helyezik, hogy szántsa a földet, anélkül, hogy figyelembe vennénk az ökör akaratát, hogy egyetért-e vele. Ehelyett az igát az ökör akaratával szemben helyezik rá. Hasonlóképpen, az embernek is fel kell vennie magára a mennyek királyságának terhét, mivel az ökör a tudást jelenti, ahogy írva van: „Az ökör ismeri gazdáját.” Emiatt a hit teherként jelenik meg annak, aki tudásra vágyik.
RABASH, 6. számú cikk (1988), „Mi a különbség a mező és a mező embere között a munkában?”
Ahogy az ökör kényszer hatására dolgozik és meg kell tennie, amit gazdája akar, az embernek sem szabad megkérdeznie a testet, hogy akarja-e felvenni a Tóra és a Mitzvot terhét. Ehelyett kényszerítenie kell azt, és hinnie kell a bölcsekben, hogy ez az igazság útja.
Továbbá van egy másik megkülönböztetés: „és mint a szamár a rakományhoz,” ami a szív minőségét jelenti. Másképpen fogalmazva, az embernek nem a jutalomért kell dolgoznia. Ezért, amikor a testet arra utasítják, hogy jutalom nélkül dolgozzon, ez a munka teher számára, és a test meg akar szabadulni ettől a tehertől, amelyet az ember rá akar erőltetni. Másképpen fogalmazva, a test megérti, hogy képes tehert cipelni, még ha kétséges jutalomért is dolgozik. De ha azt mondják neki: „Dolgozz és cipeld a terheket jutalom nélkül,” minden pillanatban meg akar szabadulni ettől a munkától. Ekkor mondták: „mint a szamár a rakományhoz.” Vagyis az embernek ebbe az irányba kell haladnia, még akkor is, ha a test nem ért egyet.
Ebből következik, hogy a munka kétféleképpen történik: 1) mint ökör a teherhez, 2) mint szamár a rakományhoz.
RABASH, 8. számú cikk (1990), „Mit jelent, hogy Ézsaut ’a mező emberének’ nevezték a munkában?”
A spirituális létezés kihívása
A spirituális létezés felé vezető út mély, mégis megpróbáltatásokkal teli ösvény, amely arra hív minket, hogy túllépjünk veleszületett természetünkön. Lényegünk mélyén önző, egoista és individualista vágyak hajtanak minket, amelyek személyes beteljesülést és kielégülést keresnek. Ezzel éles ellentétben a spirituális érzékelés azt követeli tőlünk, hogy megtestesítsük az „isteni tulajdonságokat”: a tiszta, önzetlen és feltétel nélküli szeretetet és adakozást – olyan tulajdonságokat, amelyek összhangban állnak a Teremtő lényegével, azzal az egyetlen erővel, amely létrehozza és táplálja az életet. Ez az alapvető ellentét teszi a spirituális előrehaladást olyan érzéssé, mintha nehéz igát helyeznénk egy vonakodó ökörre, kényszerítve azt, hogy természetes hajlamai ellenében szántsa a földet.
1. lépés: ökörré válni a teherhez
Az ökör metaforája kulcsfontosságú az első spirituális munkalépés megértéséhez. Az ökör, ahogy Rabash magyarázza, olyan valakit jelképez, aki „ismeri gazdáját”, de alá kell vetnie magát az igának, tekintet nélkül saját vágyaira. Hasonlóképpen, azoknak, akik a spirituális útra lépnek – és arra törekszenek, hogy felfedjék és elérjék a Teremtőt – fel kell venniük magukra a „hit terhét”, még akkor is, ha testük és elméjük ellenáll. Ez a teher azt jelenti, hogy a Teremtő isteni szándékait – amelyek az önzetlen szeretetet és adakozást helyezik előtérbe – a veleszületett, személyes beteljesülésre irányuló vágyaink fölé helyezzük.
Képzeljük el az ökröt, amely erős, de vonakodó, miközben érzi az iga súlyát. Nem saját akaratából választja ezt a munkát; gazdája kényszeríti, hogy szántsa a földet. Hasonlóképpen, nekünk is kényszerítenünk kell egoista természetünket, hogy elfogadja a spirituális igát. Ez az alávetkezés nem csupán intellektuális megértésről szól, hanem arról, hogy a hitet vezető erőként fogadjuk el. Ahogy Rabash megjegyzi, a hit teher annak, aki tudásra vágyik, mert azt követeli tőlünk, hogy bízzunk az igazság útjában, amelyet a bölcsek tanítanak, még akkor is, ha testünk tiltakozik.
2. lépés: a hit elfogadása az önérdek felett
Az ökör terhe nem csak a cselekvésről, hanem a szándékról is szól. Bár a Teremtő felfedezésére irányuló törekvés nemes, önmagában nem elegendő. Célunknak mentesnek kell lennie az önérdektől. Nem kereshetjük a Teremtő elérését saját magunk érdekében – hogy érezzük jelenlétét vagy spirituális jutalmakat szerezzünk magunknak. Ehelyett arra kell törekednünk, hogy az Ő isteni tulajdonságait kizárólag mások szolgálatára szerezzük meg, csatornává válva, amelyen keresztül a Teremtő életet tápláló ereje áramlik a világba.
Ez a szándékváltás mélyen kihívást jelent. Velünk született természetünk elismerésre, jutalomra és személyes nyereségre vágyik. A hit választása – amely úgy definiálható, hogy csak mások érdekében létezünk – természetellenesnek, sőt lehetetlennek tűnik. Mégis, éppen ez a küzdelem jelzi a helyes utat. Amikor érezzük ennek a tehernek a súlyát, amikor egónk olyan kérdésekkel lázad, mint „Miért dolgozzak jutalom nélkül?” vagy „Mit nyerek ebből?”, biztosak lehetünk benne, hogy az igazi spiritualitás felé haladunk. A kellemetlenség a haladás jele, annak bizonyítéka, hogy a Teremtő önzetlen lényegével igazodunk.
3. lépés: a szamár elfogadása a rakományhoz
A spirituális munka második aspektusa, ahogy Rabash leírja, az, hogy „szamár legyünk a rakományhoz”. Ez a metafora a szív minőségéről szól – a jutalom nélküli munkáról. Az ökörrel ellentétben, amely az elme hitnek való alávetését jelképezi, a szamár a szív önzetlen szolgálatnak való alávetését szimbolizálja. A test, amelyet az élvezet iránti vágy hajt, ezt a munkát nehéz teherként érzékeli, amelyet el akar dobni. Talán elviseli a munkát egy ígért jutalomért, de jutalom nélküli munka elviselhetetlennek tűnik.
Képzeljünk el egy fáradt szamarat, amely nehéz rakomány alatt vonszolja magát, minden lépése tiltakozás a teher ellen, amelyet cipel. Ez a szív küzdelme a spirituális munkában. Amikor elkötelezzük magunkat a tiszta szeretet és adakozás mellett, másokat szolgálva anélkül, hogy bármit is várnánk cserébe, egónk lázad. Kétségeket suttog, elégedetlenséget szít, és arra ösztönöz, hogy hagyjuk fel az utat. Mégis, ahogy Rabash tanítja, ebben az irányban kell kitartanunk, még akkor is, ha a test nem ért egyet. Ez a kitartás átalakítja a szívet, összhangba hozva azt a Teremtő adakozó szándékával.
4. lépés: a Teremtő segítségének kérése
A spirituális út nem járható egyedül. Az „ökör a teherhez” és a „szamár a rakományhoz” feladata természetfeletti, szembemegy velünk született természetünkkel. Pontosan ebben a korlátaink felismerésében találjuk meg az előrehaladás kulcsát. Amikor érezzük, hogy lehetetlen legyőzni egoista vágyainkat, amikor a teher és a rakomány súlya elviselhetetlennek tűnik, a Teremtőhöz fordulunk segítségért.
Ez a fordulás nem passzív cselekedet, hanem érzelmes és szívből jövő könyörgés. Arra kérjük a Teremtőt, hogy öltöztessen minket az Ő isteni tulajdonságaiba, hogy fedje be önző vágyainkat az Ő önzetlen szándékaival. Ez a kérés kézzelfogható kapcsolatot teremt a Teremtővel, egy kölcsönös partnerséget, ahol az Ő erejére támaszkodunk, hogy átalakítson minket. Minden ellenállási pillanat lehetőséggé válik ennek a köteléknek a mélyítésére, arra, hogy még teljesebben alávetjük magunkat az Ő vezetésének, és hogy összehangoljuk magunkat az Ő céljával.
5. lépés: az isteni szeretet csatornájává válás
Ennek a spirituális munkának a végső célja, hogy „tiszta, önzetlen és átlátszó csatornává” váljunk, ahogy a vázlat leírja – egy összekötővé a Teremtő és a valóság többi része között. Ebben az állapotban nem magunkért létezünk, hanem edényként, amelyen keresztül a Teremtő életet tápláló ereje áramlik másokhoz. Semmit sem veszünk magunknak, célunkat abban találjuk meg, hogy lehetővé tesszük ezt az isteni kapcsolatot.
Ez az átalakulás egyszerre alázatos és felemelő. Képzeljünk el egy láthatatlan hidat, amely láthatatlan, mégis nélkülözhetetlen, lehetővé téve, hogy a Teremtő szeretete és adakozása a létezés minden szegletébe eljusson. Az ego, amely egykor heves ellenfél volt, hűséges társsá válik ebben a folyamatban, ellenállása kontrasztként szolgál, amely kiemeli az önzetlen szolgálat szépségét. Minden lépés természetünk ellen, minden alávetési pillanat közelebb visz minket a Teremtő lényegének megtestesítéséhez.
A küzdelem öröme
A spirituális út nem mentes a megpróbáltatásoktól, de ezekben a megpróbáltatásokban mély öröm rejlik. Amikor érezzük az iga és a rakomány súlyát, amikor érzékeljük a feladat lehetetlenségét, arra emlékeztetnek minket, hogy a helyes úton járunk. Maga a küzdelem bizonyosság forrása lesz, annak jele, hogy a Teremtő felé haladunk. Ahogy alávetjük magunkat az Ő akaratának, mint az ökör és a szamár, mélyebb célt fedezünk fel: hogy hűségesen és önzetlenül betöltsük emberi szerepünket az Ő valóságában.
Ebben az alávetésben nemcsak kapcsolatot, hanem felszabadulást is találunk. A teher kiváltsággá válik, a rakomány pedig elkötelezettségünk bizonyítéka. Ahogy szívünk mezejét szántjuk és az önzetlen szeretet súlyát cipeljük, előkészítjük a talajt az isteni kapcsolat aratására – egy olyan valóságra, ahol a Teremtő fénye rajtunk keresztül ragyog, táplálva a létezés egészét.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás