Az önmegsemmisítés útja

„…Az embernek el kell döntenie, hogy azt akarja, hogy a Teremtő adjon neki vágyat arra, hogy teljesen megsemmisüljön Előtte, vagyis ne hagyjon egyetlen vágyat sem a saját irányítása alatt, hanem minden vágya csak arra irányuljon, hogy dicsőséget adjon a Teremtőnek. Miután eldöntötte a teljes megsemmisülést, arra kéri a Teremtőt, hogy segítsen neki ezt végrehajtani. Ez azt jelenti, hogy bár az elméjében és vágyában látja, hogy a teste ellenzi, hogy minden vágyát a Teremtő előtt megsemmisítse a saját érdekében való használat helyett, imádkoznia kell a Teremtőhöz, hogy segítsen neki minden vágyával arra vágyódni, hogy megsemmisüljön Előtte, anélkül, hogy egyetlen vágyat is magának tartana meg. Ezt nevezik »teljes imádságnak«, ami azt jelenti, hogy azt kívánja, hogy a Teremtő adjon neki teljes vágyat minden kompromisszum nélkül önmagával szemben, és arra kéri a Teremtőt, hogy segítsen neki mindig az Ő igazságosságával lenni…”
RABASH, 65. levél

A lélek csendes mélységeiben egy vágyódás ébred – egy sóvárgás, hogy túllépjünk önmagunk korlátain, és megérintsük az örökkévalót. A kabbala tudósai, az emberi természet és a valóság hatalmas rendszerének egyedülálló empirikus kutatói azt tanítják, hogy ez az út egy szívszaggató cselekedetet követel: a teljes önmegsemmisítést. Ez olyan teljes alávetés, hogy elhagyjuk egocentrikus, önző és individualista létezésünket, átadva magunkat a Teremtőnek, mintha már nem léteznénk a valóságban. Ez nem könnyű út, hanem szent küzdelem, zarándoklat az ego ellenállásán keresztül a mennyei ölelés felé. Íme, ennek az átalakító folyamatnak az érzelmes és didaktikus kibontása, az eredeti bölcsességből szőve.

Az egyenértékűség hívása

A Teremtő a tiszta szeretet és adakozás ereje, aki nem törődik saját létezésével. Mi azonban ellenkezőként születtünk – szívünk önző vágyakkal lüktet, életünk a személyes haszon körül forog. Ahhoz, hogy megérezzük az Ő tökéletes, örök valóságát, olyanokká kell válnunk, mint Ő, önzetlenségbe és átlátszóságba öltözve. Ez az egyenértékűség megköveteli, hogy átmenjünk egy spirituális szűrőn, amely elhagy minden nyomát egocentrikus identitásunknak – ambícióinkat, büszkeségünket, szubjektív nézőpontunkat. Ez ijesztő kilátás, mert olyan, mintha lényegünket áldoznánk fel. Mégsem fizikai öngyilkosságról van szó, nem a fájdalom elől való menekülésről, hanem bátor alávetésről a Teremtő akaratának, bízva benne, hogy az Ő isteni célja szerint formál át minket.

Az alávetés döntése

Az út egy reszkető döntéssel kezdődik: csak a Teremtő dicsőségét kívánni, lemondva minden személyes vágyról. Ahogy Rabash írja, arra kell vágyódnunk, hogy a Teremtő adjon nekünk teljes vágyat az önmegsemmisítésre, anélkül, hogy bármilyen önérdek maradna. Ez a választás nem könnyű – testünk és elménk lázad, ragaszkodik az önzés ismerős kényelméhez. Mégis, e ellenállással szemben egy „teljes imádságot” ajánlunk fel, egy kiáltást lényünk mélyéről a Teremtő segítségéért. Arra kérjük, hogy gyújtson bennünk olyan tiszta vágyat, amelyben nem marad kompromisszum, egy sóvárgást, hogy kizárólag az Ő igazságosságáért létezhessünk. Ez az imádság az első lépés az ismeretlenbe, egy törékeny híd egónk és az isteni között.

A spirituális csoport tűzpróbája

Egyedül elbukunk, de egy spirituális csoportban erőt találunk. Itt, olyan társak körében, akik osztoznak vágyunkban, fokozatos, céltudatos folyamatba kezdünk, hogy szembesüljünk egónkkal. Önzetlenül szolgálunk, olyan felelősségeket vállalva, amelyek mások spirituális növekedését helyezik előtérbe a sajátunkkal szemben. A szégyen, az irigység és a tisztelet utáni vágy – azok az emberi hibák, amelyeket valaha megvetettünk – váratlan szövetségeseinkké válnak, ösztönözve minket, hogy támogassuk és imádkozzunk társainkért. E szent közösségben elkezdünk elhalványulni, személyes identitásunk ködként oszlik szét. Átlátszóvá válunk, a Teremtő akaratának edényévé, ahogy szívünk másokért kezd dobogni.

Az ego rendíthetetlen marka

Ahogy az önmegsemmisítésre törekszünk, fájdalmas igazsággal szembesülünk: egónk legyőzhetetlen erő. Minél jobban próbálunk kiszabadulni szorításából, annál inkább érezzük láncait. Ez a „spirituális test” – az ősi, kielégíthetetlen vágy a beteljesülésre – a Teremtő által lett teremtve, hogy befogadja végtelen örömeit. Mi ennek a vágynak “felügyelőjeként” dönthetünk arról, hogy önzően vagy adakozóan használjuk-e. Ösztönösen az önzést választjuk, egocentrikus szándékunk egy sötét és széttöredezett világot formál. Ez a felismerés seb a léleknek, mert megmutatja, miért érzékeljük ezt a törött fizikai valóságot a Teremtő örök fénye helyett. Az ego nem csupán hiba – ez a természetünk, és egyedül tehetetlenek vagyunk megváltoztatni.

A kétségbeesés szakadéka

A spirituális csoportban, évek munkája során elérünk egy töréspontot. A spirituális érzékelés utáni vágy élet-halál kérdéssé válik, mégis tehetetlenségünk tagadhatatlan. Zsigeri tisztasággal látjuk, hogy soha nem tudjuk legyőzni az ego uralmát. Minél jobban próbálkozunk, annál inkább rabságban érezzük magunkat, az önző szándék csapdájában, amely meghatároz minket. Ez a kétségbeesés nem vereség, hanem szent küszöb. Ekkor jövünk rá, hogy csak a Teremtő változtathat meg minket. Nincs más út előre, átadjuk magunkat Neki, mint egy beteg az operációs asztalon, beleegyezve bármibe, amit Ő akar – legyen az eltűnésünk vagy új cél az Ő tervében.

A teljes alávetés cselekedete

Ez az alávetés az önmegsemmisítés szíve. A Teremtő előtt állunk, készen arra, hogy feláldozzuk egész létezésünket – fizikai és spirituális –, ha ez az Ő akarata. Nem akarunk tovább úgy élni, ahogy eddig, az ego láncaiba kötve. Ha a spirituális érzékelés nem lehetséges, „még a halál is jobb, mint így létezni.” A fizikai öngyilkosságtól eltérően, amely a testet pusztítja el a fájdalom elől menekülve, ez az alávetés az egocentrikus szándékot célozza, amely elválaszt minket a Teremtőtől. E pillanatban nem tudjuk megkülönböztetni az ősi vágyat és annak szándékát. Csak annyit tudunk, hogy el kell engednünk, bízva a Teremtőben, hogy azt tesz velünk, amit Ő jónak lát, legyen az újjászületés, átalakulás vagy feloldódás.

A Teremtő isteni műtéte

A Teremtő tartja kezében sorsunkat. Dönthet úgy, hogy még nem vagyunk készek, felfüggeszti létezésünket, hogy később – ebben az életben vagy egy új ciklusban – újjáélesszen, amikor alkalmasabbak vagyunk a spirituális érzékelésre. Ez jelentheti, hogy visszacsúszunk egocentrikus életünkbe, spirituális szikránk elhalványul, vagy akár fizikai létezésünk elvesztését, hogy később újjászülessünk. Ha azonban méltónak talál, isteni műtétet végez, az egocentrikus szándékot szeretet és adakozás tulajdonságaival helyettesítve. A vágy megmarad, mert ez az edény, amelyen keresztül beteljesít minket, de most már isteni szándékba öltözve, lehetővé téve számunkra, hogy megérezzük az Ő valóságát.

Újjászületés a szellemben

Ha a Teremtő megadja nekünk tulajdonságait, újjászületünk, belépve a spirituális létezésbe. Az eredendő ego éles kontrasztjában megérezzük az Ő tökéletes, összekapcsolt rendszerét – az egység és örökkévalóság valóságát. Ez a kontraszt ajándékunk, mert lehetővé teszi, hogy megkülönböztessük és igazoljuk a Teremtő fényét a korábbi egocentrikus élet „semmisége” ellenében. Átlátszó megfigyelőkké válunk, vágyaink az Ő akaratával összhangban, az Ő dicsőségéért fogadva örömeit, nem önmagunkért. Ez nem a vég, hanem új kezdet, az istenihez való állandó igazodás élete.

Következtetés

A spirituális önmegsemmisítés útja mély áldozatot és isteni átalakulást követel. Megköveteli, hogy elhagyjuk egocentrikus énünket, alávetjük magunkat a Teremtő akaratának, és bízzunk az Ő tervében. A spirituális csoporton, a kétségbeesés fájdalmán és a teljes alávetés cselekedetén keresztül megnyílunk a Teremtő műtétére, levetve azt a szándékot, amely ehhez a törött világhoz köt. A vágy megmarad, de új szívvel a Teremtő szeretetének edényeivé válunk, megérezve az Ő örök valóságát. Ez az út nem könnyű – a lélek szétszakadása, minden ismert elengedése. Ám ebben az alávetésben megtaláljuk a Teremtő ölelését, és vele együtt a spirituális létezés örök fényét.