„…Itt is így van: amikor egy ember a Teremtőért kezd dolgozni, és nem látja, hogy az önzés ebből bármilyen hasznot húzna, ez a munka lealacsonyodik, és minden, amit ebben tesz, por ízt kap. Ezt nevezik úgy, hogy »Isten városa a legmélyre süllyed.« Vagyis, ha válaszfal van közte és a Shechina között, azaz ha a munkája az önzés alapjára épül, azt gondolja, hogy a tökéletesség csúcsán áll. De amikor el akarja távolítani a válaszfalat közte és a fal között, és az odaadás alapjára akar dolgozni, akkor úgy érzi, hogy a legmélyen van, mivel nem látja, hogy ebben a munkában bármit is kapna az önző vágyai számára. Ekkor minden szerv ellenáll ennek a munkának…” (Rabash, És Hiszkija a Falhoz Fordította Arcát)
Az emberi tapasztalat mélységeiben mély küzdelem rejlik – feszültség az ego önzésre való kiáltása és a lélek isteni kapcsolódás iránti vágya között. Ez a küzdelem, ahogy Rabash megfogalmazza, spirituális utunk lényege. Ez egy olyan út, amely a porban kezdődik, ahol a szent Shechina – az isteni jelenlét – alacsony sorban lakozik, elhomályosítva veleszületett önérdekünk által. Ezen az úton járni annyit jelent, mint szembenézni saját egonk keserű ízével, érezni a Teremtőtől való elválasztottságunk súlyát, és kiáltani a változásért. Ez a sajnálkozás, az átadás és a végső felemelkedés útja, ahol az alacsonyakat az egekbe emelik az önzetlen odaadás által.
Az elválasztottság fájdalma és a Shechina iránti kiáltás
Az út egy szívszaggató felismeréssel kezdődik: a Teremtő isteni tulajdonságai – a tiszta, önzetlen és feltétel nélküli szeretet – elutasításra találnak és alacsony rangúnak számítanak ebben a világban. Ez az elutasítás nem csupán külső; átszúrja saját szívünket, mert mi magunk sem látjuk elég fontosnak, hogy feladjuk büszkeségünket és önérzetünket, hogy teljes mértékben a Teremtőt szolgáljuk. Amikor munkánk az önzésre épül, por íze van, lealacsonyul és üres. Ahogy Rabash írja, amikor a Teremtőért dolgozunk anélkül, hogy személyes hasznot várnánk, „minden szerv ellenáll ennek a munkának”, mert egonk erősen ragaszkodik a megszokott jutalmaihoz.
Ez a felismerés mély szomorúságot hoz. Siratnunk kell egy olyan világot, amely a valódi szeretet és szolgálat hiányában szenved, ahol a Teremtő isteni tulajdonságai hiányoznak, széttöredezetté és fájdalmassá téve az emberiséget. Ez a szomorúság nem elvont – zsigeri, kétségbeesett kiáltás, amely lényünk mélyéről fakad. Szörnyen sajnálnunk kell, kétségbeesetten bánkódnunk kell saját képtelenségünk miatt, hogy túllépjünk az egon, és az emberiség kollektív szenvedése miatt, amely a Teremtőtől való elválasztottságból ered. Imánk így a Shechina – a porban lakozó isteni jelenlét – felemeléséért való könyörgés lesz. Ahogy a Zsoltárok hirdetik: „A szegényt felemeli a porból, és a nincstelent a szemétből kiemeli” (Zsoltárok 113). Kérjük a Teremtőt, hogy nyissa meg szemeinket, távolítsa el a sötétséget, amely elvakít bennünket az odaadás szépségétől.
Az igazság alacsonysága és az ego szégyene
Azok, akik az igazság útján járnak, az odaadást keresve, paradoxonnal találkoznak: minél közelebb kerülnek a Teremtőhöz, annál alacsonyabbnak érzik magukat. Ellentétben azokkal, akik önzésből dolgoznak és büszkék szolgálatukra, mások fölé helyezve magukat, az odaadás keresői nem látnak különleges érdemet magukban. Felismerik, ahogy Rabash megjegyzi, hogy „Ha nem lenne a Teremtő segítsége, nem tudta volna legyőzni.” Ez az alázat nem felületes gesztus, hanem mély létállapot. Ezeket az embereket „alacsonyaknak” nevezik, mert az odaadáshoz akarnak kapcsolódni, amit az ego megalázónak érzékel. Ám éppen ebben az alacsonyságban rejlik az isteni felemelkedés lehetősége.
Ez az út megköveteli, hogy szembenézzünk ego-vezérelt létezésünk szégyenével. Szégyellnünk kell, hogy képtelenek vagyunk másért dolgozni, mint önérdekért, felismerve, hogy veleszületett tulajdonságaink – önzők, individualisták és kizsákmányolók – elválasztanak minket a Teremtőtől. Ez a szégyen elégeti a büszkeség illúzióit, érvényteleníti múltunkat és jelenünket, és értéktelenné teszi jövőnket, hacsak nem tudjuk egós természetünket a Teremtő isteni tulajdonságaira cserélni. Ahogy Rabash írja, „ami korábban önzésből végzett munka volt, ami büszkeség… most alacsonysággá vált, mivel szégyellik, hogy önzésért dolgozzanak.”
Átadás és ön-alárendelés: az emelkedés útja
Az ego-ból az odaadásba való átalakulás teljes átadást igényel. Olyanná kell válnunk, mint egy „hasznavehetetlen rongy”, készen arra, hogy eltűnjünk, minden érdemtől és büszkeségtől megfosztva. Csak ebben a teljes ön-semmítés állapotában vagyunk készek azt mondani a Teremtőnek: „Tégy velem, amit akarsz.” Ez egy ismétlődő folyamat, egy dinamikus ciklus, ahol a Teremtő újra és újra felkelti egónkat, büszkeségünket és mások kritikáját, kihívva minket, hogy újra és újra legyőzzük ezeket az ösztönöket. Az ego minden felfedett rétege lehetőség az önutálatra és ön-semmítésre, amíg fel nem tárjuk és meg nem hódítjuk mindazt, ami elválaszt minket az istentől.
Ez a munka nem magányos – egy különleges spirituális csoportban bontakozik ki, egy szent térben, ahol minden tag elkötelezi magát az önzetlen szolgálat mellett. Itt tanulunk meg önmagunkon kívül létezni, arra törekedve, hogy csak másokért éljünk, miközben elfelejtjük saját vágyainkat. Egymáshoz „visszavert fényen” keresztül közeledünk, tisztán mások javára cselekedve, szeretetet és odaadást sugározva minden önérdek nélkül. Ez a tiszta szándék kivetítése megnyugtatja barátainkat, hogy csak szolgálni akarjuk őket, bizalom és kölcsönös odaadás kötelékét teremtve.
A csoport szerepe és a kollektív vágy ereje
Ebben a spirituális csoportban barátaink vágyait sajátunkként vesszük fel, a Teremtőhöz fordulva, hogy teljesítse azokat. A Teremtő nem adhat nekünk semmit közvetlenül a saját érdekünkben; hozzá való kapcsolatunk mások vágyain keresztül áramlik. Miközben barátainkat szolgáljuk, és rajtuk keresztül a Teremtőt, el kell utasítanunk minden jutalom, tisztelet vagy elismerés várását. Boldogságunk egyedül ebben az önzetlen szolgálat kiváltságában rejlik, abban, hogy mások vágyait a beteljesülés forrásával összekapcsoljuk. Ez az odaadás cselekedete elégedettséget hoz mindenkinek, miközben a Teremtő fényének csatornáivá válunk.
E transzformáció hajtóereje a Teremtő tulajdonságainak – tiszta, önzetlen, feltétel nélküli szeretet és odaadás – fontosságának kollektív ápolása. Ez a fontosság nem veleszületett; a csoporton belüli kölcsönös erőfeszítéssel és imával kell létrehozni. Minél inkább törekszünk erre az isteni kapcsolatra, annál élesebben érezzük annak hiányát. Felismerjük, hogy veleszületett természetünk visszariad ezektől az isteni tulajdonságoktól, undorítónak találva őket, mert ellentétesek egónkkal. Ez a felismerés mély sajnálkozást vált ki, egy tűrhetetlen elégedetlenséget a vágy hiánya miatt, amely kollektív, ellenállhatatlan változás iránti igényt szít.
A Teremtő válasza és az Istenség kinyilatkoztatása
Amikor elérjük az őszinte, szívből jövő ima pontját – a szívünk mélyéről kiáltva a Teremtő tulajdonságainak fontosságáért –, a Teremtő válaszol. Megadja nekünk az elsöprő, mindent felemésztő vágyat, hogy mindenekfelett megszerezzük tulajdonságait, képessé téve minket a szükséges erőfeszítések megtételére. Együtt elkezdjük felépíteni a kölcsönös integrációt, egy élő organizmust, ahol a korábban elkülönült, versengő egyének önzetlen odaadásban egyesülnek. Ezen az egységen keresztül a Teremtő életet teremtő és életet tápláló tulajdonságai áramlanak, életre keltve kapcsolatainkat és kinyilatkoztatva jelenlétét köztünk.
Ez az átalakulás nem a vég, hanem egy nagyobb küldetés kezdete. Ahogy megtestesítjük a Teremtő tulajdonságait, erőfeszítéseinket egyre szélesebb körökre terjesztjük ki, másokat vonzva a vak, ösztönös szenvedés életéből a kölcsönös integráció öröme felé. Egységünk jelzőfény lesz, egy hely, ahol a Teremtő fénye kinyilatkoztatik, további lelkeket hívva e isteni célhoz való csatlakozásra.
Következtetés: a portól az Istenségig
A porból az istenségbe vezető út az mély alázat, könyörtelen ön-alárendelés és az odaadás iránti rendíthetetlen elkötelezettség útja. Az elválasztottság fájdalmával, egonk szégyenével és a Shechina porból való felemeléséért való kiáltással kezdődik. Az átadás, a szolgálat és a Teremtő tulajdonságai iránti kollektív vágyakozás révén bontakozik ki. És a mennyei egység kinyilatkoztatásában csúcsosodik ki, ahol az alacsonyakat az egekbe emelik, és a Teremtő fénye önzetlen szeretetünkön keresztül ragyog.
Ahogy Rabash emlékeztet minket: „Az Úr magas, nagy és félelmetes. A büszkéket a földre sújtja, az alacsonyakat az egekbe emeli.” Fogadjuk el alacsonyságunkat, adjuk fel büszkeségünket, és szenteljük magunkat az odaadás szent munkájának. A porban megtaláljuk az istenség magvait; az önzetlen szolgálaton keresztül olyan világot művelünk, ahol a Teremtő tulajdonságai virágoznak, szeretetben és egységben összekapcsolva az egész emberiséget.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás