A szikla összetörése: az önmegváltoztatás útja

„..…Különösen arra kell törekedni, hogy erős vágy legyen bennünk az adakozás vágyának elérésére és az önző befogadás akaratának leküzdésére. Az erős vágy azt jelenti, hogy az erős vágyat a köztes pihenők és megszakítások növekedése alapján mérjük, vagyis az egyes leküzdések közötti időbeli szünetek.
Néha az ember szünetet kap a közepén, ami egyfajta visszaesést jelent. Ez a visszaesés lehet egy perc, egy óra, egy nap vagy egy hónap szünete. Ezután újrakezdi a munkát, hogy leküzdje az önző befogadás akaratát, és megpróbálja elérni az adakozás vágyát. Az erős vágy azt jelenti, hogy a szünet nem tart nála sokáig, és azonnal újraéled a munkára.
Ez olyan, mint egy ember, aki egy nagy sziklát akar összetörni. Fog egy nagy kalapácsot, és egész nap sokszor üt, de ezek az ütések gyengék. Másképpen fogalmazva, nem egyetlen lendülettel üti a sziklát, hanem lassan emeli le a nagy kalapácsot. Ezután panaszkodik, hogy ez a sziklatörés nem neki való, hogy nagyon erős ember kell ahhoz, hogy képes legyen összetörni ezt a nagy sziklát. Azt mondja, hogy nem született ilyen nagy erőkkel, hogy képes legyen összetörni a sziklát.
Az azonban, aki felemeli ezt a nagy kalapácsot, és nagy lendülettel, nem lassan, hanem hatalmas erőfeszítéssel üti a sziklát, annak a szikla azonnal megadja magát és összetörik. Ez a jelentése annak, hogy ‘mint egy erős kalapács, amely szétzúzza a sziklát.’
Hasonlóképpen, a szent munkában, amelynek célja, hogy a befogadás edényeit a Kedusha [Szentség] állapotába hozzuk, van egy erős kalapácsunk, vagyis a Tóra szavai, amelyek jó tanácsokat adnak nekünk. Azonban, ha ez nem következetes, hanem hosszú szünetekkel tarkított, az ember elmenekül a küzdelem elől, és azt mondja, hogy nem erre teremtették, hanem ez a munka olyan valakit igényel, aki különleges képességekkel született erre. Mindazonáltal hinni kell abban, hogy bárki elérheti a célt, de mindig növelnie kell az erőfeszítéseit a leküzdés érdekében, és akkor rövid idő alatt összetörheti a sziklát…”
(Baal HaSulam, Shamati 19.)

Értelmét tekintve az életünk célja, hogy feltárjuk és elérjük azt az egyetlen, jóságos erőt, amely létrehozza és irányítja a létezést – egy olyan erőt, amelyet a tiszta, önzetlen és feltétel nélküli szeretet és adakozás jellemez. Ahhoz, hogy ezzel az erővel összhangba kerüljünk, meg kell szereznünk isteni tulajdonságait, felülemelkedve veleszületetten önző, egoista, individualista és kizsákmányoló természetünkön. Ez az út nem egy szelíd átalakulás, hanem egy heves harc az ego sziklájának összetöréséért, amely rendíthetetlen elszántságot, közösségi támogatást és mindannak feladását követeli, amit valaha is fontosnak tartottunk.

Az ego: rejtett halálos ellenség

A legnagyobb akadály ebben az átalakulásban az ego, egy olyan erő, amely oly mélyen beágyazódott lényünkbe, hogy gyakran nem ismerjük fel pusztító hatalmát. A legtöbben nem tekintjük az egót „végzetes ráknak”, amely mindent felemészt és elpusztít. Ehelyett békét kötünk vele, azt hisszük, hogy együtt élhetünk vele, tárgyalhatunk vele, vagy akár meggyőzhetjük, hogy „jól viselkedjen”. Azt gondoljuk, hogy önző vágyainkat kedves cselekedetekkel egyensúlyozhatjuk, fenntartva egyfajta harmóniát. Ez azonban tévedés. Az ego nem olyan partner, akivel ésszel tárgyalhatunk; halálos ellenség, amelyet teljesen el kell utasítanunk.

Ahhoz, hogy valóban megutáljuk és elutasítsuk az egót – nem másokban, hanem önmagunkban –, először fel kell ismernünk, hogy mi is az valójában: egy mindent felemésztő erő, amely születésünk óta minden gondolatunkat, vágyunkat és cselekedetünket irányítja. Ez alkotja önbizalmunk, tudásunk, érzelmeink, céljaink és döntéseink alapját, egy önérdekre épülő életet formálva. Elutasítása azt jelenti, hogy leromboljuk létezésünk alapjait, feláldozva mindent, ami ehhez az egoista alaphoz köt. Ez azt követeli, hogy belépjünk egy sötét, ismeretlen űrbe, elhagyva létezésünk egyik „galaxisát”, és belépjünk egy teljesen újba, más törvényekkel és feltételekkel.

Ez az átmenet ijesztő. Azt követeli, hogy a valóság jóságos erejének „műtőasztalára” helyezzük magunkat, teljesen átadva magunkat, hogy az elválaszthasson minket az egótól, és felruházzon szeretet, szolgálat és adakozás tulajdonságaival. Azonban a teremtő erő nem segíthet nekünk, amíg nem mondunk le minden önző természetünkhöz kötő kapcsolatról. Itt rejlik a kihívás: egyedül hiányzik belőlünk az erő, a vágy és a tudatosság ahhoz, hogy ilyen radikális átalakulást véghezvigyünk.

Az ego kihívása: stratégiai harc

Paradox módon az ego maga is segítségünkre lehet ebben a háborúban. Az ego egyszerűen működik: mindent a saját hasznára akar megszerezni, miközben hevesen védi önmagunk szeretetét és önbecsülését. Ha szándékosan provokáljuk – tiszta, feltétel nélküli szeretetre törekszünk mások iránt, az ő szükségleteiket a sajátunk fölé helyezve, és megalázzuk az egót mások érdekében –, akkor ellenállása felébred. Az ego kiugrik rejtekhelyéről, és teljes erővel elutasítja erőfeszítéseinket.

Ez a provokatív háború, amelyet önző érdekeink ellen vívunk, és olyan szándékok létrehozásával, amelyek szembemennek az egóval, lehetővé teszi, hogy teljesen felismerjük azt, mint egyetlen halálos ellenségünket. Az ilyen cselekedetek természetellenesek, szembemennek mindennel, amit eddig ismertünk, hittünk és élveztünk. Tudatosan olyan állapotra törekszünk, amely ellentétes azzal az életmóddal, amelyet eddig „normálisnak” tekintettünk. Egyedül nem rendelkezünk azzal az erővel, hogy ezeket az erőfeszítéseket fenntartsuk, vagy hogy valóban vágyjunk egy új természetre, amely ellentétes a veleszületettel. Egyedül nem tudjuk a műtőasztalra helyezni magunkat, bízva a teremtő erőben, hogy átformál minket.

A közösség ereje

A sikerhez egy különleges, elkötelezett csoportra van szükség – egy spirituális kommandóra, amelyet közös cél, odaadás és kölcsönös támogatás egyesít. Mint egy tengeralattjáró legénysége, amely együtt él vagy hal, ez a csoport arra esküszik fel, hogy harcol az ego, a legrafináltabb és legveszélyesebb ellenség ellen. Az állandó, pozitív példák és még a negatív tulajdonságok, mint az irigység, féltékenység és a tisztelet utáni vágy ügyes felhasználásával egymást a teljes önátalakítás célja felé toljuk és húzzuk.

Csak egy ilyen csoportban kerülhetjük el az ego elleni „hamis” harc csapdáját – azokat a részleges győzelmeket és hiábavaló fegyverszüneteket, amelyek az önző alapokhoz kötve tartanak minket. Együtt egy kétségbeesett, ellenállhatatlan átalakulási igényt fejlesztünk ki, egy kollektív imát, amely olyan erővel emelkedik fel, mint egy hatalmas kalapács, amelyet teljes szándékkal lendítünk, hogy összetörjük az ego szikláját.

A szikla ütése elszántsággal

Baal HaSulam szikla és kalapács metaforája tökéletesen megragadja ennek a küzdelemnek a lényegét. A gyenge, következetlen ütések – a hosszú szünetekkel vagy megadásokkal tarkított erőfeszítések – kétségbeeséshez vezetnek, és néhányan azt állítják, hogy a feladat különleges tehetségeket igényel, amelyekkel nem rendelkeznek. De bárki összetörheti a sziklát, ha kitartó, erőteljes erőfeszítéssel üt. A Tóra bölcsességének „erős kalapácsa” vezet minket, de az elszántságunk, hogy gyorsan felálljunk a visszaesésekből, határozza meg a sikert.

Amikor teljes elkötelezettséggel lendítjük a kalapácsot, a csoport kölcsönös támogatásától felbuzdulva és a közös vágy által hajtva, a szikla megadja magát. A teremtő erő válaszol kollektív kérésünkre, a műtőasztalra helyez minket, hogy elvégezze a szükséges átalakulást. Elválaszt minket az egótól, és felruház isteni tulajdonságaival, lehetővé téve számunkra, hogy megkezdjük valódi emberi fejlődésünket.

Új létezés

Ez az átalakulás egy olyan út kezdetét jelzi, amely a teremtő erőhöz való egyre nagyobb hasonlóság felé vezet. Megtanuljuk befedni, kiegészíteni és még az ego legmélyebb rétegeit is hasznosítani a szeretet és adakozás szándékaival. A veleszületett önzőségünkkel való kontrasztban érzékeljük és társulunk a valóság jóságos erejéhez, isteni tulajdonságaiba öltözve. Ez nem a vég, hanem egy olyan élet kezdete, amely összhangban áll az egyetlen, mindenható erővel, amely táplálja és fenntartja a létezést – egy céltudatos, kapcsolódással teli és határtalan szeretettel teli élet.

A szikla összetörésével nem csupán az egót zúzzuk szét; új létezési módot kovácsolunk, amely túllép az én határain, és magába fogadja az istenit. Együtt, könyörtelen erőfeszítéssel és rendíthetetlen támogatással felemelhetjük a kalapácsot, és teljes erőnkkel lesújthatunk, bízva abban, hogy a szikla megadja magát, és egy új létezési galaxis tárul fel előttünk.