Mindennapi életünkben egy olyan világban navigálunk, amelyet észleléseink, vágyaink és egyéni tapasztalataink formálnak. Azonban ezek az észlelések gyakran egy korlátozott, szubjektív valóságba zárnak minket – egy olyan valóságba, amelyet az ego irányít. Ez a cikk azt vizsgálja, hogyan épül fel az idő és a tér érzékelése önző vágyainkból, és hogyan tapasztalhatunk mély tudati változást azáltal, hogy túllépünk ezeken a korlátokon az önzetlen szeretet és szolgálat révén, kapcsolódva egy egyetemes, időtlen és határtalan valósághoz.
Az ego szubjektív valósága
Ebben a világban egy önző, egoista, individualista és szubjektív érdekszférában létezünk. A valóság érzékelése eleve korlátozott, torz és szubjektív, mert mindent az ego lencséjén keresztül szűrünk. Nem úgy tapasztaljuk meg a valóságot, „amilyen az valójában”. Ehelyett csak arra figyelünk, azt vesszük észre és azt ragadjuk meg a valóságból, ami szolgálja, igazolja vagy dicsőíti önmagunkat. Ez az énközpontú megközelítés mások fölé emel minket, és állandó „öröm/fájdalom” számításainkat táplálja.
Amikor „másokra nézünk”, önző, egoista és kizsákmányoló „ecsetünkkel” festjük le őket, és rajzfilmfigurákat alkotunk mindenkiből és mindenből, hogy bármilyen helyzetben igazoljuk és jutalmazzuk magunkat. Az egész valóság, amit érzékelünk és tapasztalunk, egy hamis, illuzórikus Mátrix, amelyet az egónk hoz létre és vetít ki. Ez a torz valóság nemcsak azt befolyásolja, hogyan látjuk másokat, hanem azt is, hogyan tapasztaljuk meg az olyan alapvető fogalmakat, mint az idő, a tér és a mozgás.
Az idő szubjektív konstrukciója
Az idő, tér és mozgás érzékelése nem objektív igazság, hanem az egónk szubjektív konstrukciója. Létünk középpontjában egy kielégíthetetlen és folyamatosan növekvő vágy áll a személyes létezés és beteljesülés iránt. Ez a vágy hajtja cselekedeteinket és észleléseinket. Látszólag véletlenszerű, üres vágyak ébrednek bennünk folyamatosan, és fáradhatatlan erőfeszítéseket teszünk ezeknek az üres és éhes vágyaknak a kielégítésére, bármi áron.
Az idő érzékelése abból a résből fakad, amely a vágy ébredése és annak kielégülése között húzódik. Mivel a kielégülés nem azonnali, úgy érezzük, hogy az idő telik, miközben arra törekszünk, hogy áthidaljuk ezt a rést. Az, hogy a kielégülés milyen gyorsan éri el az üres vágyat, meghatározza, hogy az idő hosszúnak vagy rövidnek érződik-e.
- Amikor nehéz és kellemetlen erőfeszítéseket kell tennünk azért, hogy elérjük, amit akarunk, az idő mintha vánszorogna. Minden másodperc megnyúlik, mintha „évekre terjedne”, mert hiperérzékenyek vagyunk a kellemetlenségre és a küzdelemre.
- Ezzel szemben, amikor élvezzük a folyamatot – például amikor egy szeretett személyért dolgozunk –, az idő elszáll, vagy akár egyáltalán nem is érezzük az idő múlását. Maga az erőfeszítés jutalmazóvá válik, megszüntetve a vágy és annak kielégülése közötti különbséget.
A tér és a mozgás érzékelése
Hasonlóképpen, a tér és a mozgás érzékelése abból fakad, hogy másokkal kell kapcsolatba lépnünk vágyaink kielégítése érdekében. Legtöbb esetben nem tudjuk egyedül megszerezni, amire szükségünk van. Ehelyett másokkal kell kapcsolatba lépnünk, belépve az ő érdekszféráikba, és bevonva az ő vágyaikat és javaikat egyfajta kereskedelem révén. Ez a „saját személyes terünkből való kilépés” másokkal való kapcsolódás érdekében hozza létre a tér és a fizikai mozgás érzékelését.
Amikor önző vágyaink csapdájában maradunk, a tér tapinthatóvá válik, mert érzékeljük a szétválasztottságot magunk és mások között. Ezen a téren keresztül mozgunk, hogy megszerezzük, amire szükségünk van, megerősítve a távolság és az elkülönülés illúzióját.
Az idő meghaladása: az önzetlen szolgálat ereje
Mély változás következik be, amikor az erőfeszítés és annak jutalma eggyé válik. Ez akkor történik, amikor nem magunkért, hanem egy nagy és szeretett „másikért” dolgozunk – valakiért vagy valamiért, akit mélyen szeretünk. Ilyen pillanatokban maga a szolgálat válik a jutalommá. Például, amikor egy szeretett személy szükségleteinek kielégítésén dolgozunk, a szolgálat kiváltsága önmagában beteljesülést hoz.
Ebben az állapotban már nem törődünk a munkánkért kapott többletjutalommal vagy fizetséggel. A szeretett „másikkal” való kapcsolódás vágya, a szolgálat erőfeszítése és annak kielégülése egyetlen élménnyé olvad össze. Ennek eredményeként az idő érzékelése eltűnik. Nincs többé rés a vágy és a kielégülés között, nincs várakozás, nincs másodpercek megnyúlása – csak a tiszta, azonnali öröm, amit az adás jelent.
A tér meghaladása: belépés mások vágyaiba
A tér érzékelése is feloldódik, amikor túllépünk saját vágyainkon és szükségleteinken. Azáltal, hogy szeretettel és önzetlenül belépünk mások vágyaiba – úgy kezelve az ő szükségleteiket, mintha a mieink lennének, önző vagy szubjektív elfogultság nélkül –, túllépünk az ego határain. Ebben az önzetlen állapotban összekapcsoljuk mások vágyait a valóság egyetlen teremtő és irányító erejével, egy egyetemes beteljesülési forrással, amely a személyes érdekszféránkon túl létezik.
Ebben a határtalan, nem személyes térben a távolság érzékelése eltűnik. Az ego, amely a szétválasztottságon és megosztottságon él, nem tud működni ebben a tiszta és átlátszó „helyen”, amely az önérdeken kívül található. A kiszolgált vágyak és a kielégítő forrás többé nem különülnek el az ego torzításai által, lehetővé téve számunkra, hogy egy olyan valóságot tapasztaljunk meg, ahol a tér végtelen és egységes.
Az emberi megfigyelő megszületése
Ahogy az önző, individualista idő- és térérzékelés eltűnik, az ego elveszíti uralmát az észlelésünk felett. Helyette egy újfajta tudatosság születik – egy önzetlen, megtisztult, feltétel nélkül szerető és szolgáló megfigyelő. Ez a megfigyelő már nem kötődik a korlátozott és ideiglenes fizikai testhez és annak vágyaihoz. Bár a fizikai test továbbra is létezik, vágyai és létezése másodlagossá válnak a megfigyelő észlelésében, amely most már a mások vágyain és nézőpontjain keresztül működik, akiket szeretünk és szolgálunk.
Ez a változás hozza létre az úgynevezett emberi megfigyelőt – egy kifejezést, amely a héber „hasonló” szóból ered. Ez a megfigyelő hasonlóvá válik a valóság egyetlen teremtő és irányító erejéhez, átvéve annak isteni, önzetlen és feltétel nélkül szerető tulajdonságait. Mások vágyainak szolgálata révén az emberi megfigyelő kapcsolódik ehhez a jóságos erőhöz, partnerévé válik annak, hogy mindent és mindenkit életre keltsen, függetlenül az eredeti önérdek szférájától.
Felszabadulás a fizikai testtől
Ebben az állapotban a fizikai test élete vagy halála már nem határozza meg az emberi megfigyelő létezését. A megfigyelő kapcsolata az egyetlen irányító erővel – mások önzetlen szolgálata révén – túllépi a fizikai forma ideiglenes természetét. Az ego, amely a test vágyaiban gyökerezik, nem érheti el ezt a tiszta, önzetlen helyet. Ennek eredményeként a megfigyelő egy örökkévaló, határtalan és szabad valóságot tapasztal, amely mentes az idő, a tér és a halandóság korlátaitól.
Következtetés: út az egyetemes kapcsolódáshoz
Az idő és a tér meghaladásának útja egy szándékváltással kezdődik – az ego szolgálatától mások feltétel nélküli szeretettel való szolgálata felé. Azáltal, hogy kilépünk szubjektív, egoista szféráinkból, és mások vágyait a sajátunkként fogadjuk el, feloldjuk az idő és a tér illúzióit, amelyek korlátoznak minket. Ezzel megszületik egy emberi megfigyelő – egy tudatosság, amely tükrözi a valóság önzetlen, teremtő erejét.
Ez az átalakulás nemcsak személyes felszabadulás, hanem egyetemes kapcsolódás is. Azáltal, hogy összehangolódunk a valóság egyetlen irányító erejével, partnerekké válunk abban, hogy életet és beteljesülést hozzunk mindenkinek, olyan világot teremtve, ahol a szétválasztottság, a korlátozottság és az önérdek helyét az egység, a szeretet és a határtalan lehetőségek veszik át.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás