Értékes utunk során, hogy növekedjünk és előrehaladjunk az életben, szükségünk van egy szikrára, egy erőre, amely előrevisz. Ez a szikra, ez a motiváció két különböző forrásból eredhet: a negatív nyomás súlyából, amikor jelenlegi állapotunk elviselhetetlen szenvedése változásra kényszerít, vagy egy ragyogó, pozitív vágyból, egy magasabb cél víziójából, amely a fényesebb jövő felé húz. Ez a dinamika sehol sem mutatkozik meg mélyebben, mint abban a transzformatív folyamatban, amikor eredendően önző, egoista és individualista természetünket a tiszta, önzetlen és feltétel nélküli szeretet és adományozás „isteni tulajdonságai” felé fordítjuk. Ez a változás nem csupán viselkedésünk átalakítása, hanem egy radikális újraigazítás, hogy hasonlóvá váljunk a valóság egyetlen irányító erejéhez – a Teremtőhöz –, és ezen hasonlóság által felfedjük ezt az erőt.
Ezen az úton való elinduláshoz először el kell utasítanunk, sőt megvetnünk kell engedelmes, ego-vezérelt természetünket, miközben vágyunk, értékeljük és sóvárgunk a Teremtő határtalan szeretetének és adományozásának tulajdonságai iránt. Nem elég csupán gyűlölni a bennünk lévő „gonosz”, rákhoz hasonló egót. Generációnk már tanúja az úgynevezett „gonosz kinyilatkoztatásának”, amikor felismerjük az emberi egót – nemcsak másokban, hanem önmagunkban is – minden válság, háború, pusztítás és személyes zűrzavar gyökerének. Ez a felismerés azonban nem kínál megoldásokat. Még ha el is jutunk odáig, hogy megértjük, először saját egónkat kell hibáztatnunk és korrigálnunk, nem pedig másokra mutogatnunk, továbbra is elveszettek maradunk, nem tudjuk, hogyan változzunk, vagy milyen alternatív létezési módot fogadjunk el.
Így tehát, az eredendően egoista, rákhoz hasonló természetünk gyűlölete és elutasítása mellett szeretni kell a Teremtőt. Meg kell szeretnünk az Ő isteni tulajdonságait, és arra kell törekednünk, hogy megtestesítsük azokat, felváltva a megvetett, pusztító vonásokat. Az ego markából való menekülés egyedül a szenvedés által hiábavaló; csapdában maradunk, fájdalmukban fortyogva, mint egy fazékban tehetetlenül fővő pörkölt. A gonosz ego zsarnokságától való szenvedés nem elég – a pozitív, életet teremtő és életet tápláló Teremtői tulajdonságok felé kell menekülnünk. Nincs középút. Vagy az eredendő egóm irányít, vagy a Teremtő akarata alá rendelem magam.
A kérdés felmerül: Hogyan gyűlöljem meg annyira eredendő természetemet, hogy már ne tudjam elviselni, hogy azon keresztül létezzen? És hogyan ismerjem meg a Teremtő isteni tulajdonságait olyan mélyen, hogy vágyjak azok megtestesítésére? A válasz egy egyedi módszerben rejlik, amelyet egy különleges környezetben gyakorlunk, ahol pontosan azonosíthatjuk az önző, egoista szándékokat szenvedéseink mögött. Nem elég homályosan gyanakodni vagy félszívvel elismerni saját önzőségemet. Tudnom és zsigerileg éreznem kell – kétség és kifogás nélkül –, hogy teljesen önző vagyok, olyan rákként viselkedem, amely mindent felemészt és elpusztít, miközben csak saját egyéni létemre, állapotomra és beteljesülésemre törődöm.
Hogy felébresszem ezt a pusztító egót, meg kell támadnom annak legérzékenyebb pontját: az önimádat, ön szolgálat és önigazolás megszállottságát. Az ego felkeltésének leghatékonyabb módja, ha kinyilvánítom szándékomat, hogy megtanulom és gyakorlom, hogyan szeressem, igazoljam és szolgáljam a többieket annyira, vagy még jobban, mint önmagamat. Ez a dacos tett felkavarja az egót, a felszínre hozva azt, ahol megkezdhetjük a szeretet és a Teremtő iránti odaadás gyakorlati munkáját.
Az emberi létezés végső célja a Teremtő iránti teljes lélek-odaadás elérése. A spiritualitásban az odaadás nem eszköz, hanem maga a cél. A teljes lélek-odaadás a teljes megadás állapota, a Teremtő iránti hűséges alávetés, ahol nem vágyunk másra, mint hogy Ő áthassa és vezesse lényünket, mint egy kéz, amely kesztyűn keresztül mozog. Ez az egyéni, egocentrikus számítások és feltételek teljes megszüntetését igényli, függetlenül érzéseinktől, vágyainktól vagy beteljesültségi állapotunktól. Akkor is átadjuk magunkat a Teremtőnek, ha ez létezésünk – testi és lelki – elvesztését jelenti. A legnagyobb boldogság és beteljesülés abból fakad, hogy érezzük tetteit rajtunk keresztül, tudva, hogy az Ő akarata az egyetlen, ami számít.
Ebben az állapotban már nem érezzük saját létezésünket, és nem törődünk azzal, hogy létezünk-e egyáltalán. Csak így válunk üres, hűséges edénnyé, amely nyitott arra, hogy a Teremtő betöltse és használja. Semmire nincs szükségünk, semmit nem akarunk, csak azt, hogy az Ő szerető, adományozó ereje rajtunk keresztül működjön mások felé, lehetővé téve számunkra, hogy megtanuljuk, hogyan szeret és tölt be Ő. Ezen keresztül visszavonhatatlanul beleszeretünk Őbelé, hozzá tapadva abban a szent kötelékben, ahol „Én az én szerelmemé vagyok, és szerelmem az enyém” valósággá válik. Ez az egyetlen célunk, létezésünk egyetlen oka.
E magas állapot eléréséhez egy elkötelezett spirituális csoportban kell gyakorolnunk a teljes önmegtagadást és odaadást kölcsönösen elkötelezett barátok között. Mivel a Teremtőt még nem érezzük közvetlenül, ezt a „természetfeletti” odaadást – amely ellentétes eredendő természetünkkel – kézzelfogható emberek felé gyakoroljuk. Ez a gyakorlat egyben felkelti és provokálja egónkat, azt az ellenséget, amely akadályozza előrehaladásunkat. Csak azáltal, hogy felkeltjük és annyira megvetjük ezt az egót, hogy nem tudjuk elviselni, hogy benne létezzenek, kereshetjük a felszabadulást, megnyílva mások és végső soron a Teremtő iránti odaadás előtt.
Ez a munka állandó, fokozódó küzdelem eredendő egoista természetünk ellen, amely kitartó elkötelezettséget és a spirituális csoport kollektív támogatását igényli. E kölcsönös inspiráció nélkül a természetünk feletti „természetfeletti” erőfeszítés fenntarthatatlan lenne. Miközben felkeltjük és provokáljuk az egót, és olthatatlan vágyat fejlesztünk ki annak felszabadítására, egyidejűleg fokoznunk kell a lélek-odaadás iránti vágyat egymás és a Teremtő iránt. Ez a kettős folyamat – az ego gyűlölete és az isteni iránti szeretet – felerősíti egymást, mígnem elviselhetetlen forrpontot ér el. E pillanatban rendkívüli, „természetfeletti” szükség tör ki, és a Teremtő válaszol, megszabadítva minket eredendő természetünktől, és megnyitva az utat az igaz odaadás felé.
Csak a Teremtő adhatja meg nekünk a képességet, hogy megadjuk magunkat és odaadjuk magunkat egymásnak és Őneki. Mégis, a kétségbeesett szükség, a segítségért való elviselhetetlen vágyakozás a spirituális csoportban végzett kölcsönös munkánkból kell, hogy fakadjon. Az egymás iránti gyakorlott önmegtagadás és alávetés a Teremtő iránti „lélek-odaadás” végső céljához vezet. Maga a „lélek” már a Teremtővel való kapcsolat állapotát jelzi, amelyet az általunk megszerzett hasonlóság tesz lehetővé. Ez az emberi fejlődés csúcsa.
A teljes lélek-odaadás azt jelenti, hogy hajlandóak és készek vagyunk akár ezt a „lelket” is feláldozni, hogy megmutassuk teljes megadásunkat és hűségünket a Teremtő iránt, immár minden önérdektől mentesen. E szent megadásban az Ő akaratának edényeivé válunk, csak azért élve, hogy érezzük szeretetét és továbbadjuk azt a világnak.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás