Szívünk csendes zugaiban gyakran találjuk magunkat, amint mélyreható kérdésekkel küzdünk: Miért van szükségem a Teremtőre? Mi a célom a lelki fejlődésben? Milyen hajlamon keresztül fogadom el a Teremtő irányítását felettem? Milyen szándékkal szeretnék közelebb kerülni Hozzá? És talán a legfontosabb: hogyan mérhetem fel, hogy helyesen közeledem a Teremtőhöz? Ezek a kérdések, bár ijesztőek, a lélek igazságra való vágyának iránytűje, amelyek szándékaink és tetteink állandó vizsgálatán keresztül vezetnek minket.
Sokan számára a Teremtő fogalma – mint egyetlen, irányító erő – távoli és a mindennapi élet forgatagában lényegtelen marad. Ám azok számára, akik megállnak és elgondolkodnak, szikra gyúl. Egyesek vallásokhoz vagy spirituális tanításokhoz fordulnak, ezt az erőt keresve, hogy megoldják világi problémáikat, enyhítsék személyes terheiket vagy vigaszt találjanak. De még azok körében is, akik mélyebb hívást éreznek, akik megpillantják a Teremtőhöz való közeledés lehetőségét az Ő tiszta, önzetlen és feltétel nélküli szeretetének tulajdonságai által, finom csapda leselkedik. Túl gyakran keresünk lelki beteljesülést saját magunk érdekében – hogy kiteljesedettnek, megvilágosodottnak vagy felsőbbrendűnek érezzük magunkat. Ez nem igazi spiritualitás. Ahhoz, hogy összhangba kerüljünk a Teremtő határtalan szeretetével és adományozásával, mély átalakuláson kell átesnünk, belső működési rendszerünk teljes újrahuzalozásán.

Ez az átalakulás nem csekély feladat. Isteni segítségre, a Teremtő vezetéséhez való alávetettségre és arra való hajlandóságra van szükség, hogy elengedjük ösztönös, ego-vezérelt érzékeléseinket. „Édes vagy keserű” lencsével születünk, azt kergetve, ami jó érzést kelt, és menekülve attól, ami fájdalmat okoz, mindezt önző, szubjektív számításaink szűrőjén keresztül. De ahogy lelkileg növekedünk, ez a lencse „igaz vagy hamis” lencsévé változik. Az igazság a Teremtőhöz való hasonlóságunk mértéke lesz – a képességünk, hogy elvárások nélkül szeressünk és adjunk. A hamisság minden, ami visszahúz minket az ego markába, eltávolítva minket az Ő isteni lényegétől.
A kabbalista, aki ezt az utat járja, örömet talál azokban az akadályokban, amelyektől mások rettegnek. A problémák, kétségek és nehézségek nem átkok, hanem isteni meghívások. Ezek a Teremtő módjai annak, hogy segítsen szembenéznünk önző hajlamainkkal, lehetőséget kínálva arra, hogy finomítsuk tulajdonságainkat és közelebb kerüljünk Hozzá. E kihívások nélkül megrekednénk, képtelenek lennénk növekedni azáltal, hogy kérjük és megkapjuk az Ő „isteni tulajdonságait” – a mélyebb, mélyebben megértett szeretetet és adományozást, amely képes megszelídíteni az ego nyers, kielégíthetetlen erejét.
Mégis, nem minden kihívás fájdalmas. Meglepő módon még az áldások is buktatókká válhatnak. Képzeljük el, hogy megnyerjük a lottót – egy olyan pillanat, amit a legtöbben ünnepelnének. De a spiritualitásban az ilyen érdemtelen ajándékok méreggé válhatnak, ha hiányzik a megfelelő szándék. Ha nem tudjuk fegyelmezetten csak a Teremtő elégedettségének érdekében használni ezeket az áldásokat, azok táplálják az egónkat, visszahúzva minket az önközpontú létezésbe. Egy hirtelen jött szerencse, ha nem előzzük meg megfelelő felkészüléssel, eláraszthatja lelki előrehaladásunkat, megnehezítve, hogy valódi hiányból forduljunk a Teremtőhöz. E fényben a világ által „átoknak” nevezett dolog áldás lehet, és amit „áldásnak” nevez, az átok lehet. Minden pillanatot, minden eseményt eszközként kell látnunk, amely a Teremtőhöz való hasonlóság felé lök minket.
Az isteni összhangba kerülés útja világos, de nehéz: életünk célja az kell legyen, hogy a Teremtőt feltárjuk és elérjük azáltal, hogy hasonlóvá válunk Hozzá. Ez a cél minden mást felül kell múlnia, meghatározza, hogyan reagálunk minden állapotra – pozitívra vagy negatívra. Akár nehézségekkel, akár bőséggel nézünk szembe, úgy kell látnunk, hogy mindez egyetlen forrásból ered, azzal a céllal, hogy közelebb vezessen minket Hozzá. De hogyan biztosíthatjuk, hogy a helyes úton járunk? Hogyan mérhetjük előrehaladásunkat ezen a szent utazáson?
A válasz az egyedi lelki csoportban rejlik – egy szent térben, ahol az önzetlen szeretet és adományozás „isteni tulajdonságait” ápoljuk. Ez a csoport nem véletlenszerű összejövetel, hanem egy istenien összehangolt egyének gyülekezete, akiket nem mi választottunk, és akik iránt nem érzünk természetes vonzalmat. Ebben a környezetben arra hívnak minket, hogy feltétel nélkül szeressünk és adjunk, még a kételyek, kritikák vagy nyílt elutasítás ellenére is. Itt, az ego ellenállásával szemben ébresztjük fel annak mélyebb rétegeit, megtanulva felismerni és legyőzni annak alattomos befolyását.
Egyedül tehetetlenek vagyunk az ego zsarnokságával szemben. Öröklött természetünk, mint egy rák, az önérdeken virágzik, eltávolítva minket a Teremtőtől. De a lelki csoporton belül, a kölcsönös elkötelezettség és támogatás révén erőt találunk. Együtt hadat üzenünk egyéni egóinknak, nem egymással harcolva, hanem egymást támogatva belső csatáinkban. Mégis, még ez a kollektív erő sem elég. Nem menekülhetünk az ego börtönéből isteni beavatkozás nélkül. Csak alázatos, kétségbeesett imádságon keresztül – amely a csoport közös küzdelméből születik – kérhetjük a Teremtőt, hogy szabadítsa fel bennünk az emberi szikrát, lehetővé téve, hogy az Ő önzetlen szolgálatának tulajdonságaival ragyogjon.
E szent munkában minden kihívás örömforrássá válik. Minden nehézség isteni hívás, hogy feltárjuk egónk mélyebb rétegeit, kérjük a Teremtő segítségét, és növekedjünk a szeretet és adás képességében. Ez csak akkor lehetséges, ha a csoport tagjai teljes integrációra vállalkoznak, ahol minden tag csak a többiekért létezik, és elkötelezi magát, hogy állandóan fenntartja a tiszta, szerető szándékot a Teremtő segítségével. Ahogy ez az elkötelezettség mélyül, a Teremtő éltető ereje áthatja a csoportot, átalakítva azt egy valódi lelki élet edényévé. A tagok elkezdik érezni, hogy a Teremtő rajtuk keresztül cselekszik, éles ellentétben az ego által született, élettelen, önpusztító állapottal.
A spiritualitásba való belépés azt jelenti, hogy felveszünk egy tálcát, és végtelenül, feltétel nélkül szolgálunk mindent és mindenkit, aki kívül esik az önző, egoista és individualista érdekünk szféráján, anélkül, hogy magunkra gondolnánk. E szolgálatban találjuk meg nemcsak célunkat, hanem legmélyebb örömünket is. Szándékaink állandó vizsgálata, motívumaink könyörtelen megkérdőjelezése szent gyakorlattá válik – egy út az isteni hasonlóság felé, amely egyre közelebb visz minket a Teremtő szívéhez.

Hozzászólás