„Erről azt mondják: ’Minden kapu zárva volt, kivéve a könnyek kapuját.’ Vagyis mikor nem voltak zárva a könnyek kapui? Pontosan akkor, amikor minden más kapu zárva volt. Ekkor van hely a könnyek kapujának, és ekkor látjuk, hogy azok nem voltak zárva… Ez a ’Lelkem titokban sír’ jelentése, vagyis amikor valaki az elrejtőzés állapotába kerül, akkor ’Lelkem sír’, mert nincs más választása.”
(Baal HaSulam, Shamati 18.)
Saját magunk börtönébe vagyunk zárva, falak közé szorítva, amelyek az eredendően egocentrikus, önző és individualista érdeklődési körünkből épülnek. Létünk kizárólag önmagunk körül forog – vágyaink, szükségleteink, túlélésünk körül. Az igaz szeretet, az önzetlen szolgálat mások iránt olyan, mint egy elérhetetlen álom, egy távoli horizont, amelyet soha nem érhetünk el. Természetünk megkötöz, láncol egy olyan valósághoz, ahol minden gondolat, minden cselekedet az önérdek szűrőjén keresztül értelmezhető. És mivel nem tudunk kitörni ebből az önközpontú létezésből, elszakadva maradunk a valóságot irányító egyetlen, jóságos erőtől – a tiszta, feltétel nélküli szeretet és adakozás erejétől.
A legtöbb ember számára ez az elszakítottság észrevétlen, megvizsgálatlan marad. Az, hogy létezik-e ilyen irányító erő, nemhogy az, hogy kapcsolatba lépjünk vele, alig foglalkoztatja őket. Az élet zümmög tovább, a személyes nyereség, kényelem és mulandó örömök hajszolása által hajtva. De azok számára, akik egy magasabb hívásra ébrednek, akik érzik, hogy valódi emberi céljuk az, hogy felfedezzék és elérjék ezt az egyetlen erőt azáltal, hogy hasonlóvá válnak annak határtalan szeretet és önzetlenség tulajdonságaihoz, az út a vágy, az erőfeszítés és végső soron a kétségbeesés kohójává válik.
Ezek a keresők teljesen ennek a célnak szentelik magukat. Útra kelnek, hogy átalakítsák eredendő természetüket, hogy felemelkedjenek az ego zsarnoksága fölé, és összhangba kerüljenek a teremtő erő tulajdonságaival. Egy egyedi módszerbe merülnek, egy céltudatos környezetbe, amelyet ennek az átalakulásnak a elősegítésére terveztek. Feláldoznak mindent – időt, kényelmet, személyes ambíciókat –, minden erejüket beleadva abba, hogy tiszta, önzetlen szeretet edényeivé váljanak. Mégis, lankadatlan törekvésük ellenére egy mozdíthatatlan fal előtt találják magukat. Az ego, ez a alattomos és hajthatatlan belső erő, nem hajlandó meghátrálni. Gúnyolja erőfeszítéseiket, suttogva, hogy soha nem szabadulhatnak ki.
Ez az igazság pillanata, az út vége. Ez az állapot a teljes tehetetlenség, ahol minden lépés lehetetlennek tűnik, minden lélegzetvétel küzdelem. A kereső az ego erődje előtt áll, zsigeri bizonyossággal tudva, hogy örökre saját magába van zárva, arra ítélve, hogy önző természetének irányítása alatt maradjon. Mindent megpróbáltak – minden módszert, minden gyakorlatot, minden akaraterőt – egy gondosan kialakított környezetben, amely a szeretet és adakozás „isteni tulajdonságainak” ápolására szolgál. Elhagyták az önigazolást, arra törekedve, hogy kizárólag másokért létezzenek, teljesen elfeledkezve önmagukról a szolgálatban. És mégis, kudarcot vallanak.
Ennek a kudarcnak a felismerése pusztító. Az a cél, amely létük egyetlen fókuszává vált, az egyetlen, ami értelmet ad az életnek, egyre távolabb kerül. Csontjaikban érzik: soha nem fogják elérni azt a hasonlóságot a teremtő erővel, amelyre oly kétségbeesetten vágyakoznak. Ez az ego legnagyobb veresége, egy megaláztatás, amely összetöri mindenhatóságának illúzióját. A kereső megtörten áll, tudva, hogy mindent feláldozott egy olyan célért, amelyet soha nem tud beteljesíteni.
Ebben a teljes kétségbeesés pillanatában valami mélységes mozdulni kezd. Az elviselhetetlen paradoxon – hogy valamit olyan kétségbeesetten akarnak, hogy az nélkül az élet értéktelennek tűnik, mégis tudják, hogy azt nem szerezhetik meg az ego üzemanyagával – a lélek mélyéről fakadó kiáltást lobbant fel. Ez nem hétköznapi kiáltás; ez egy nyers, gyötrelmes könyörgés egy lénytől, aki a törésponton áll, egy jajgatás, amely az létezés kamráin keresztül visszhangzik. Ez egy lehetetlen szülés rettenetes fájdalma, ahol a belső spirituális embrió küzd, hogy kiszabaduljon az ego méhéből, mégis csapdába esve találja magát, képtelen megszületni.
Ez a Könnyek Kapuja, az a pillanat, amikor minden más kapu zárva van, és csak a könnyek kapui maradnak nyitva. Ez a teljes önátadás állapota, ahol a kereső éles tisztasággal felismeri, hogy az egoista én, amely eddig voltak – létezésük „anyja” – nem léphet be a spirituális birodalomba. A spiritualitás tulajdonságai – a tiszta, önzetlen szeretet és adakozás – teljességgel összeegyeztethetetlenek az ego természetével. Az a személy, aki vágyaival, egyéniségével, önérdekével határozta meg magát, nem lépheti át ezt a küszöböt.
Ez a felismerés egy ünnepélyes és gyötrelmes pillanat az ego számára, egy halálharang annak a lénynek, akik eddig voltak. Ugyanakkor ez egy hatalmas öröm pillanata a belső spirituális embrió számára – az önzetlenség szikrája, amely arra vágyik, hogy összhangba kerüljön a teremtő erővel. Ez az embrió, amelyet évekig tartó erőfeszítés és önátadás táplált, kész megszületni, de csak az egoista „anya” rovására. A fizikai világban gyakran az anyát mentik meg a gyermek árán. A spirituális birodalomban az ellenkezője igaz: a gyermeket, a spirituális lényt kell életre kelteni, még akkor is, ha ez az egoista én halálát jelenti.
Ez a végzetes döntés, amelyet a keresőnek meg kell hoznia. A Könnyek Kapujában állni azt jelenti, hogy egy lehetetlen választással kell szembenézni: ragaszkodni a ismerős, önző énhez, vagy elengedni azt, hogy valami új, önzetlen és örökkévaló megszülethessen. A fájdalom elviselhetetlen, mégis éppen ez a fájdalom nyitja meg a kaput. Az ego kétségbeesett, haldokló kiáltása a spirituális én születési kiáltásává válik. A kereső nem gyengeségből adja fel, hanem abból a mélységes felismerésből, hogy saját ereje nem elegendő. A valóság egyetlen, jóságos erejéhez kiáltanak segítségért, átalakulásért, a csodáért, amelyet csak ez az erő nyújthat.
És ebben az abszolút sebezhetőség pillanatában a teremtő erő válaszol. Belép a kereső lelkébe, befejezve azt az átalakulást, amelyet egyedül nem tudtak elérni. Az ego méhének falai, amelyek eddig áthatolhatatlanok voltak, elkezdenek feloldódni. A spirituális embrió – az egyedi, önzetlen Emberi megfigyelő – megszületik, egy olyan lény, amely csak azért létezik, hogy szeressen, szolgáljon, feltétel és elvárás nélkül adakozzon másoknak. Ez az új lény maga a teremtő erő tükre, a tiszta, feltétel nélküli szeretet edénye, amely semmit sem keres magának, csak azt, hogy táplálja és felemelje a valóság egészét.
Az idáig vezető út elképzelhetetlen küzdelem, mégis mélységes szépség is. A Könnyek Kapuja egyszerre vég és kezdet, halál és születés. Ez az a pillanat, amikor az ego zsarnoksága megtörik, és a lélek felszabadul, hogy beteljesítse valódi célját. Azok, akik elérik ezt a kaput, akik mernek sírni és átadni magukat, felfedezik, hogy a könnyeik nem a vereség könnyei, hanem a felszabadulásé. Ezek az új élet vizei, a spirituális létezés első lélegzete, amely összhangban áll a valóság örök, életet adó erejével.
Végül az út vége nem a kétségbeesés helye, hanem a reményé. Ez az a pont, ahol az emberi szellem megszületik, ahol a könnyek kapui kinyílnak, hogy feltárjanak egy határtalan szeretet és kapcsolat valóságát. És ebben a pillanatban a kereső több lesz, mint amiről valaha álmodott – az isteni élő kifejeződése, a fény jelzőtüze egy olyan világban, amelynek erre oly nagy szüksége van.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás