Élet kapcsolatban az élet forrásával

Minden ember legmélyén ég egy kielégíthetetlen vágy – a személyes létezés, a kiteljesedés és a boldogság utáni vágy. Ez a hajtóerő alakítja életünket, arra ösztönöz minket, hogy üldözzük a múló örömöket, küzdjünk, harcoljunk és értelmet keressünk egy világban, amely gyakran kaotikusnak és széttöredezettnek tűnik. Mégis, miközben végigjárjuk ezt az utat, egy mély igazság rejtve marad: az élet, amelyet élünk, és amelynek középpontjában a személyes haszonszerzés és a szenvedés elkerülése áll, valójában nem is igazi élet. Csak árnyék, múló illúzió, amely üresnek, elszigeteltnek és a létezés forrásával ellentétben állónak érezzük magunkat.

Az egoista létezés illúziója

Életünket gyakran olyan vágyak irányítják, amelyek véletlenszerűen merülnek fel, és arra késztetnek minket, hogy minden áron teljesítsük őket. Amikor sikerrel járunk, pillanatnyi örömöt, múló elégedettséget érzünk. De amikor ezek a vágyak nem teljesülnek, fájdalomba, frusztrációba és egy gyötrő hiányérzetbe süllyedünk. Ez az örömök üldözésének és a szenvedés elől való menekülésnek a ciklusa határozza meg létezésünk nagy részét. Ez azonban egy sekélyes és kifinomulatlan törekvés, amely önközpontú, egocentrikus szférában tart minket fogva.

A személyes kiteljesedés iránti könyörtelen törekvésünkben gyakran másokra való tekintet nélkül cselekszünk, és saját szükségleteink kielégítése érdekében mindent felemésztünk és tönkreteszünk magunk körül. Mint a rákos sejtek egy egészséges testben, mi is az egész rovására virágzunk, és nyomunkban pusztítást hagyunk. Ez a romboló mintázat nem csak személyes – ez az emberi történelem vázlata. Generációk óta konfliktusokban élünk, versengünk a korlátozott erőforrásokért, ösztönös, önző természetünk vezérel, amely elvakít minket az élet összekapcsoltságától.

Így mélyen elszakadunk az élet valódi lényegétől. A kabbalisták ősi bölcsessége szerint a valóság egy zárt, egymással integrált és véges rendszer, amelyet egyetlen, jóságos erő irányít – egy erő, amely tiszta, önzetlen és feltétel nélküli szeretettel teremt és táplálja az életet. Önző természetünk azonban összeférhetetlenné tesz minket ezzel az életet adó erővel, és keserű, elszigetelt létezésbe kényszerít minket, mint a retekben fúró férgek, akik a szenvedést tévesen életnek vélik.

Az út az igazi élethez

De van remény. Azok a különleges empirikus tudósok, akiket kabbalistáknak neveznek, és akik évezredek óta tanulmányozzák a természeti valóságot és az emberi természetet, átalakulást ígérő utat kínálnak nekünk. Azt tanítják, hogy lehetőségünk – sőt, kötelességünk – túllépni önző természetünkön, és felébredni egy igazán emberi létezésre. Ez nem passzív utazás, hanem tudatos, céltudatos önfejlesztési folyamat, amely lehetővé teszi számunkra, hogy a valóság egyedülálló, jóságos erejének tulajdonságaihoz igazodva megérezhessük és megtapasztalhassuk az igazi élet végtelen örömeit.

Az emberiség régóta törekszik az élet rejtélyének megfejtésére, mesterséges eszközökkel próbálja megteremteni vagy meghosszabbítani. De erőfeszítéseink hiábavalóak. Miért? Mert önző, kizsákmányoló tulajdonságaink alapvetően képtelenek életet teremteni vagy fenntartani. A rákhoz hasonlóan inkább fogyasztunk és pusztítunk, mintsem építünk és fenntartunk. Jelenlegi állapotunkban a saját generációnkban csúcspontjára jutott egoista természetünk vezérelve a saját fenntartásunkért felelős bolygó megsemmisítésének szélén állunk.

A kabbalisták szerint az igazi életet csak a Teremtő tulajdonságait tükröző tulajdonságok ápolhatják: a tisztaság, az önzetlenség, a feltétel nélküli szeretet és az adakozás. Ezek az „isteni tulajdonságok” alkotják a valóság teljesen integrált, egymást kiegészítő természetes rendszerének alapját. Gondoljunk csak a saját testünk sejtjeire és szerveire: ha nem önzetlen odaadással működnének az egészért, feláldozva egyéni szükségleteiket a közösség érdekében, egy pillanatig sem tudnánk túlélni. Ugyanígy, a kizárólag önmagunkért élet nem élet – csak egy ideiglenes, konfliktusokkal teli létezés, amely mindenki számára szenvedést okoz.

Az átalakulás útja

Ahhoz, hogy igazán emberi életet éljünk, radikális átalakuláson kell átmennünk, amely a velünk született egoista természetünk felett és azzal szemben zajlik. Ezt a folyamatot nem lehet egyedül véghezvinni, mert az önzetlen szeretet és az adakozás tulajdonságai csak másokkal való kapcsolatban fejleszthetők. Egy szándékosan kialakított, egymás iránt elkötelezett csoportban – amit a kabbalisták „spirituális csoportnak” neveznek – megtanuljuk fejleszteni ezeket a „természetfeletti” tulajdonságokat, amelyek túllépnek ösztönös önzésünkön. Itt, a kölcsönös kapcsolatok olvasztótégelyében kezdjük megérezni az igazi élet isteni szikráját.

Ez az átalakulás nem az egónk eltörléséről szól, hanem annak korlátainak felismeréséről és valami nagyobb iránti vágyról. A spirituális csoportban szembesülünk rákos létezésünk rideg valóságával. Az a gondolat, hogy továbbra is kizárólag magunkért éljünk, elviselhetetlenné, sőt elviselhetetlenül válik. Elérjük a kétségbeesés pontját, a mély felismerést, hogy az élet, amit eddig ismertünk, egyáltalán nem élet. Ez az ébredés a változás katalizátora, amely lángra lobbantja azt a mindent elsöprő vágyat, hogy megtestesítsük a Teremtő isteni tulajdonságait – hogy ne magunkért éljünk, hanem másokért és az egész rendszerért.

Mégis, még a legmélyebb vágyakozásunkban sem tudjuk ezt az átalakulást saját erőből elérni. Az önzetlen szeretet tulajdonságai nem a természetünkben rejlenek; teljesen idegenek számunkra, mint a fény a sötétségben. Nem tudjuk saját erőből felemelni magunkat, ahogyan a saját hajunkból sem tudjuk felhúzni magunkat. Ehelyett a Teremtőhöz, az élet egyetlen forrásához kell fordulnunk, és segítségért kell könyörögnünk. Amikor eljutunk erre a pontra, amikor hajlandóak vagyunk mindent feláldozni, hogy összhangba kerüljünk az Ő tulajdonságaival, a Teremtő válaszol. Ő kölcsönadja nekünk isteni tulajdonságait, beburkol minket szeretetével, semlegesíti önző természetünket, és képessé tesz minket arra, hogy másokkal jóságosan bánjunk.

A létezés kettőssége

Ez a pillanat egy mély kettősség kezdetét jelenti. A Teremtő tulajdonságaiba burkolózva dinamikus feszültségben élünk eredeti, önző természetünk és az önzetlen, életigenlő tulajdonságok között, amelyeket kölcsönvettünk. Ez a kettősség szabad választást biztosít számunkra: minden pillanatban dönthetünk úgy, hogy önző világunkban ragadunk, csak magunkért élünk, vagy felemelkedünk fölé, és másoknak való szolgálatunkon keresztül érzékeljük az életet. Az ego, messze nem ellenségünk, hanem szükséges partnerünk ebben a folyamatban, mert önző vágyaink kontrasztján keresztül ismerjük meg és értékeljük a Teremtő tulajdonságait.

Maga a Teremtő mélyíti ezt a folyamatot, fokozva egoista ösztöneinket, hogy próbára tegyen és képezzen minket. Minden kihívás megerősíti elszántságunkat, arra késztetve minket, hogy egyre nagyobb sürgősséggel forduljunk Hozzá, és az Ő tulajdonságait keressük, hogy legyőzzük önző hajlamainkat. Ezen dinamikus kölcsönhatás révén kapcsolatunk a Teremtővel egyre mélyül, mély függőség és bizalom érzésében gyökerezik. Imáink pontosabbá, szándékaink céltudatosabbá válnak, miközben igyekszünk összhangba hozni magunkat az Ő akaratával.

A kapcsolatok laboratóriuma

Ennek az átalakulásnak a valódi laboratóriuma nem az egyénben van, hanem a köztünk lévő kapcsolatokban. A kölcsönös odaadás, elkötelezettség és szeretet hálózatában tárulnak fel előttünk a Teremtő tulajdonságai. Itt, a köztünk lévő térben ízleljük meg az igazi élet végtelen, örök lényegét – egy olyan életet, amelyet nem korlátoznak az idő, a tér vagy a fizikai létezés. Minél jobban ápoljuk ezeket a kapcsolatokat, annál élénkebben érezzük a Teremtő jelenlétét, az Ő életet teremtő és életet tápláló erejét, amely áramlik rajtunk keresztül és a világba.

Ahogy növekedünk ebben a folyamatban, a valóságról alkotott képünk tágul. Objektív megfigyelőkké válunk, akik az ego és az önzetlenség két ellentétes ereje között állnak, tanúi vagyunk kölcsönhatásuknak, és felismerjük, hogyan egészítik ki egymást. Az ego, amely egykor a szenvedés forrása volt, a kinyilatkoztatás eszközévé válik, biztosítva a kontrasztot, amely szükséges a Teremtő jóságának teljes megértéséhez. Ezen a szemüvegen keresztül látjuk a valóságot olyannak, amilyen valójában: egy tökéletes, egymással összekapcsolt rendszernek, amelyet egyetlen, szerető erő irányít.

Felhívás az ébredésre

Ez az út nem csupán személyes törekvés, hanem az emberiség kollektív hivatása. Generációnkban, amikor az önpusztítás szélén állunk, a változás szükségessége soha nem volt még ilyen sürgető. Az igazi élethez vezető út nem a múló örömök üldözésében vagy a szenvedés elől való menekülésben rejlik, hanem abban, hogy összhangba hozzuk magunkat az élet forrásával. Az önzetlen szeretet ápolásával, a kölcsönös törődésen és odaadáson alapuló kapcsolatok építésével túlléphetünk rákos létezésünkön, és felébredhetünk egy igazán emberi életre – a végtelen öröm, a cél és a harmónia életére.

Válasszuk azt, hogy kilépünk keserű, elszigetelt világunkból, és belépünk a kapcsolatok ölelésébe. Forduljunk a Teremtőhöz, keressük isteni tulajdonságait, és kötelezzük el magunkat, hogy nem magunkért, hanem másokért és az egészért éljünk. Ebben a választásban rejlik az igazi élet ígérete – egy élet, amely kapcsolatban áll minden létezés forrásával, ragyogó szeretettel, egységgel és örök beteljesüléssel.