A Fény látása: utazás a sötétségből az Isteni Szeretetbe

A végtelen Fény óceánjában létezünk, a Teremtő tökéletes, mindent átfogó és örökké beteljesítő valóságában. Mégis vakok maradunk e mennyei ragyogásra, egy múlandó, sötét és önpusztító fizikai létben csapdába esve. Értékrendünk a röpke örömök hajszolásáról szól, végtelen erőfeszítéseket téve csekély jutalmakért, vak ösztönök által vezérelve, céltalanul. Ez nem élet – csupán árnyéka annak, ami lehetne. Ahhoz, hogy valóban lássuk a Fényt, fel kell ébresztenünk lelki „szemeinket”, szívünket a Teremtő tiszta, önzetlen és feltétel nélküli szeretetének tulajdonságaihoz igazítva. Ez egy mély átalakulás útja, az egoista elszigeteltségtől az isteni társulásig, ahol a Teremtő éltető erejének csatornáivá válunk, szeretetét sugározva a valóság egészére. Ez az önátadás, a hit és a felfoghatatlan öröm útja, ahol megtanulunk nem önmagunkért, hanem másokért élni, örökre átalakulva a Fény által, amelyet végre meglátunk.

Az ego sötétsége: láthatatlan értékrend

Egy olyan világba születünk, amelyet önző, egoista, individualista és kizsákmányoló vágyaink határoznak meg. Ez a veleszületett természet torz lencsét alkot, egy önérdekű szférát, amely elvakít minket a körülöttünk lévő örök, tökéletes valóságtól. A Teremtő Fényében való fürdőzés helyett egy ideiglenes, széttöredezett létezést érzékelünk – egy fizikai valóságot, ahol az örömök morzsáit kergetjük, csak hogy múlandónak és kielégítetlennek találjuk őket. Erőfeszítéseink messze felülmúlják a jutalmakat, és életünk elillan az ösztönös, céltalan törekvések körforgásában. Ezen egoista keretben képtelenek vagyunk érzékelni a lelki valóságot, amely ránk vár, egy valóságot, amelyet már most elkezdhetnénk tapasztalni.

A Teremtő valósága a tiszta, önzetlen és feltétel nélküli szeretet és adakozás által jellemezhető – olyan tulajdonságok, amelyek kizárólag mások érdekében léteznek, magukba foglalva mindent, ami saját érdekszféránkon kívül esik. Ezek az isteni attribútumok szöges ellentétei veleszületett hajlamainknak, amelyek az önközpontú befogadásban gyökereznek, csak saját magunk kielégítését keresve. Amíg ezekhez az egoista tulajdonságokhoz kötve maradunk, örökre vakok vagyunk a minket körülvevő „lelki Fényre”.

A lelki szemek: összhang a Teremtővel

A Fény látásához kompatibilissé kell válnunk a Teremtő tulajdonságaival, szívünket az Ő önzetlen szeretetének és adakozásának frekvenciájára hangolva. Ez egy egyedi „lelki hit” állapotát és képességét igényli – egy létezést, amely meghaladja veleszületett természetünket, szembeszáll eredendő értelmünkkel, érzelmeinkkel és érzékelésünkkel. Olyan, mintha lehetőséget kapnánk arra, hogy egy másik galaxis törvényei szerint éljünk, hogy egy távoli bolygón érzékeljük az életet, éles ellentétben az eddig ismert élettel. Ez a természetfeletti állapot elképzelhetetlen és elviselhetetlen önző egónk számára, mégis ez az egyetlen út az igazi érzékeléshez.

A lelki Fény látása azt jelenti, hogy a Teremtővel egyenlő formában létezünk, társulunk Vele az élet teremtésének és táplálásának szent aktusában. Olyanná válunk, mint a szív a testben, amely a valóság mindenható, életet adó erejét vonzza, és önzetlenül, feltétel nélkül továbbadja másoknak. Ez nem passzív szerep, hanem eleven, vibráló társulás, ahol a valóság egész rendszerén keresztül elősegítjük az isteni élet áramlását. Ehhez tudatosan és készségesen el kell sajátítanunk a Teremtő isteni tulajdonságait – a tiszta, önzetlen és feltétel nélküli szeretetet – eredendő természetünk fölött és ellenében. Csak annyiban igazoljuk létezésünket, amennyire tisztán és feltétel nélkül szolgálhatunk másokat, teljesen elfeledkezve önmagunkról és minden egocentrikus számításunkról.

A hit ugrása: természetfeletti lét

Ez a lelki hit állapota példátlan, természetfeletti létezési mód, amely állandó kapcsolatot igényel a Teremtővel. Csak Ő képes kiemelni minket önző érdekszféránkból, felemelve és felfüggesztve minket eredendő természetünk fölött, kölcsönözve nekünk isteni tulajdonságait. Magunkra öltjük attribútumait, hogy másokkal tiszta, feltétel nélküli szeretettel kapcsolódjunk. Ez nem természetes állapot számunkra; ez egy ajándék, isteni beavatkozás, amely lehetővé teszi, hogy olyan módon cselekedjünk, amit egónk soha nem érthet meg. Velünk született logikánk szerint ez a létezés vak hitnek tűnik, de a Teremtő nézőpontjából ez az abszolút igazság – a legszilárdabb, legobjektívebb valóság, amelyet elérhetünk.

Az egoista sötétségünk és a Teremtő örök Fénye közötti kontraszt elengedhetetlen. E feszültség – az önző szféránk élettelen állapota és a Teremtő isteni tulajdonságain keresztül tapasztalt vibráló, tökéletes létezés között – ad tisztaságot. Ez a kontraszt nem büntetés, hanem ajándék, amely lehetővé teszi, hogy empirikusan, tudományosan és kézzelfoghatóan összehasonlítsuk veleszületett természetünket a lelki létezés természetfeletti állapotával. Azzal, hogy tudatosan kérjük és megtestesítjük a Teremtő tulajdonságait, megkülönböztetünk, kutatunk, igazolunk és alátámasztjuk Vele való társulásunkat, szilárd alapot építve az igazi lelki érzékeléshez.

A vágy paradoxona: szándék az akció felett

Létezésünket a vágy határozza meg – az a végtelenül erős, kielégíthetetlen hajtóerő a beteljesülés iránt, amelyet a Teremtő belénk ültetett. Fizikai valóságunkban csak a vágyainkba való beteljesülés befogadásán keresztül érzékelhetjük az életet; vágyaink vagy üresek, vagy beteljesültek, és nincs más létezési módunk. A Teremtő azonban tiszta adakozó, létezése kizárólag a „magán kívül” történő teremtésről, táplálásról, beteljesítésről, támogatásról és éltetésről szól, saját létezésére való tekintet nélkül. Ez mély ellentétet teremt természetünk és az Övé között, ha csak a cselekvések szintjén vizsgáljuk.

A kulcs a szándékban rejlik. Vágyaink természetüknél fogva befogadásra irányulnak, de megtanulhatjuk őket más céllal használni. Először elszigeteljük veleszületett, teljesen önző, egocentrikus szándékunkat – a rákhoz hasonló hajtóerőt, hogy mások rovására elégítsük ki magunkat. Ehelyett kérjük a Teremtőt, hogy adjon nekünk egy természetfeletti, isteni szándékot, amely csak azért keresi a beteljesülést, hogy továbbadja másoknak, elégedettséget nyújtva az élet forrásának. Mint egy gyermek, aki az anyai szeretetet elfogadja, hogy viszonozza az anya szeretetét, úgy fogadunk, hogy visszaadjuk, elismerve és szeretettel elfogadva a Teremtő adakozását, hogy Őt elégítsük meg.

Még tisztábban, mások vágyait kölcsönözhetjük, közvetítőként működve, hogy szükségleteiket a Teremtőhöz, az élet és beteljesülés egyetlen forrásához kapcsoljuk. Ebben a szerepben saját vágyaink nem vesznek részt; szervezőkké, közvetítőkké és összekötőkké válunk a Teremtő és a valóság között. Osztozunk mások szenvedésében és örömében, valamint a Teremtő fájdalmában vagy elégedettségében, attól függően, hogy mennyire tudja beteljesíteni a vágyakat, amelyeket felkínálunk Neki. Ebben az állapotban a beteljesülés és az ebből fakadó boldogság is rajtunk kívül létezik, lehetővé téve a legtisztább adakozás elérését.

A társulás öröme: hasonlóvá válni Hozzá

Ezen önzetlen szándék által összhangba kerülünk a Teremtő tetteivel, zsigeri szinten érzékelve szeretetét, amint másokat beteljesít a mi segítségünkkel. A hasonlóságból fakadó végtelen öröm nem a miénk – visszaadjuk Neki, felismerve, hogy boldogságunk abból ered, hogy képesek lettünk igazolni a Teremtőt, mint a valóság egyetlen, jóindulatú erejét. Ez a lelki hit lényege: a tiszta, önzetlen és feltétel nélküli szeretet és szolgálat rendíthetetlen szándéka, amelyen keresztül felfedjük a lelki Fényt.

A Fény látása azt jelenti, hogy hasonlóvá válunk a Teremtőhöz, úgy cselekszünk, ahogy Ő, és érzékeljük Őt közös célunkon keresztül. Ez az állandó megfigyelés állapota, ahol egoista énünkön kívül létezünk, az Ő éltető erejének csatornáiként szolgálva. A Fény nem birtokolható; megosztható, egy isteni ajándék, amely rajtunk keresztül áramlik, hogy táplálja a valóság egészét. Ebben a társulásban találjuk meg a végső beteljesülést – nem önmagunk befogadásában, hanem minden mások számára való adásban, tükrözve a Teremtő határtalan szeretetét.

Az örök hívás: átalakult értékrend

A Fény látásának útja arra hív, hogy hagyjuk magunk mögött egoista létezésünk sötétségét, és öleljük át a körülöttünk lévő isteni valóságot. Ez az önátadás útja, ahol elengedjük önző vágyainkat, és magunkra öltjük a Teremtő tulajdonságait. Ez a hit útja, ahol bízunk az Ő vezetésében, hogy felemeljen minket természetünk fölé. És ez az öröm útja, ahol felfedezzük a másokért élés extázisát, a szívvé válva, amely életet pumpál a valóság rendszerébe.

Minden lépés ezen az úton szélesíti a kontrasztot egónk élettelen üressége és a Teremtő örök Fénye között, élesítve érzékelésünket és mélyítve kapcsolatunkat. Nem vagyunk egyedül ebben a küldetésben; a Teremtő velünk van, kölcsönözve erejét, szeretetét, lényegét. Ahogy összhangba kerülünk Vele, partnereivé válunk, társ-teremtőkké egy szeretettel átalakított valóságban. A Fény látása azt jelenti, hogy úgy élünk, ahogy Ő él, úgy szeretünk, ahogy Ő szeret, és úgy ragyogunk, ahogy Ő ragyog – örökké az élet forrásához kötve, örökké az Ő örök ölelésében sugározva.