Nincs meg az igazi vágy

Az emberi célunk, hogy összhangba kerüljünk a valóság egyetlen, teremtő erejével – egy olyan erővel, amelyet tiszta, önzetlen és feltétel nélküli szeretet és adakozás jellemez. E cél beteljesítéséhez meg kell testesítenünk ezeket az isteni tulajdonságokat, hogy a határtalan nagylelkűség és együttérzés edényeivé váljunk. Ez a törekvés azonban mélységesen nehéz, mivel ezek a tulajdonságok szöges ellentétben állnak velünk született természetünkkel, amely önző, egoista, individualista és kizsákmányoló.

Még a spirituális csoport szent terében is – ahol a kölcsönös támogatás, elkötelezettség és közös cél elősegíti a fejlődést – az út rögös. Elkötelezhetjük magunkat e cél mellett, együtt tanulva és küzdve, de évek, néha évtizedek kellenek ahhoz, hogy ráébredjünk egy kijózanító igazságra: célunk elérése az egoista én teljes feladását igényli. Ez azt jelenti, hogy fel kell áldoznunk minden kötődést, számítást és vágyat, amely eredeti, önközpontú identitásunkhoz kapcsolódik – egy olyan önátadás, amely megsemmisülésként hat.

A kihívás még mélyebbé válik, amikor szembesülünk egy sokkolóbb felismeréssel: legbelül hiányzik belőlünk az igazi vágy erre az átalakulásra. Az ego börtönében csapdába esve nem tudjuk összegyűjteni az akaratot annak teljes alávetésére. Az ego, mint egy ravasz Fáraó, hűségesen tart minket, finoman meggyőzve, hogy maradjunk személyes „Egyiptomunk” ismerős kényelmében. A spiritualitás szélén állunk, látszólag egyetlen lépés választ el a mennyei valóságba való átlépéstől, mégis tétovázunk, visszahúzódunk vagy megbotlunk. Ami még rosszabb, ezek a kudarcok nem váltanak ki valódi kétségbeesést vagy sürgető kiáltást. Az ego, elégedetten a jelenlegi helyzettel, azt suttogja, hogy minden rendben van, miközben vágyaihoz és számításaihoz kötözve tart minket.

Ez a vonakodás abból fakad, hogy elképzelhetetlen ugrás szükséges az egoista észlelés elhagyásához és a spirituális létezés befogadásához. Az átmenet olyan radikális, hogy sok hagyomány a fizikai halálhoz hasonlítja, azt állítva, hogy csak ilyen átmenet révén léphetünk be a Teremtő valóságába. A Kabbala Bölcsessége azonban mélyreható alternatívát kínál: ez az átalakulás még életünk során, biológiai testünkön keresztül lehetséges. A változás nem külső, hanem belső, a szándékaink egoistáról altruistára való átállításában gyökerezik. A Teremtő segítségével vágyainkat az önzetlen szeretet és szolgálat felé irányíthatjuk.

Ahhoz azonban, hogy ezt az isteni segítséget megkapjuk, valódi, égő szükséget kell kialakítanunk – egy szívből jövő könyörgést, hogy függetlenné váljunk az egótól, és feltétel nélkül szolgáljuk a Teremtőt mások szeretetén keresztül. Ehhez alázatos felismerés szükséges: alapértelmezés szerint hiányzik belőlünk ez a vágy. Évek erőfeszítése, tanulása és áldozata ellenére a spirituális csoportban még mindig nem érezhetünk valódi fájdalmat vagy vágyódást a Teremtő valósága iránt. Az ego megveszteget – világi kényelmekkel, figyelemelterelésekkel és mulandó örömökkel –, amelyek megnyugtatnak és tompítják spirituális éhségünket. Amíg az ego szféráján belül maradunk, nem tudunk őszintén imádkozni az önfeladásért vagy teljesen átadni magunkat a Teremtő akaratának.

Itt válik a spirituális csoport az életvonalunkká. Rendkívüli kölcsönös támogatással felmagasztalhatjuk a Teremtő nagyságát és tulajdonságainak vonzerejét. Együtt olyan ragyogóvá és kívánatossá tehetjük a spirituális célt, hogy hajlandóvá válunk mindent feláldozni annak eléréséért. Még ez a közös erőfeszítés is kevés azonban isteni beavatkozás nélkül. Szükségünk van a Teremtőre, hogy új vágyat adjon nekünk – egy olyan vágyódást az önérdek nélküli létezés iránt, amelyet egyedül nem tudunk létrehozni.

Ez az „ima előtti ima” félelmetes. Tétovázunk kimondani, félve, hogy a Teremtő válaszol, és eláraszt minket az ego teljes elhagyására irányuló ellenállhatatlan vággyal. Ragaszkodunk dédelgetett vágyainkhoz és birtokainkhoz, képtelenek vagyunk teljesen a Teremtő műtőasztalára helyezni magunkat, bízva benne, hogy úgy formál át minket, ahogy jónak látja. A Teremtő létezésébe, tervébe és átalakító képességébe vetett hit nélkül megrekedünk, egoista számításainkhoz kötözve.

A csoport szerepe kulcsfontosságú. Kitartó, elkötelezett együttműködéssel elérhetjük a töréspontot, ahol a spirituális észlelés elérése – és azon keresztül a Teremtő kinyilatkoztatása – élet-halál kérdéssé válik. Ezt a sürgősséget felerősíti, amikor érezzük felelősségünket nemcsak önmagunk, hanem mások és a valóság egész rendszere iránt. A csoport segít szembesülni a kétségbeesett igazsággal is: egyedül sosem lesz bátorságunk beleegyezni a Teremtő szív- és elmeátalakító műtétjébe.

Ezen a közös mélyponton, egymást támogatva, bizonytalanul felajánlhatunk egy imát – nem magunkért, hanem azért, hogy erőnk legyen a Teremtőhöz hasonlóvá válni. Olyan vágyat kérünk, amelyet sosem ismertünk: egy heves, elviselhetetlen szükséget arra, hogy megtestesítsük az Ő önzetlen, feltétel nélküli szeretetét. Ha ez a könyörgés őszinte, a Teremtő válaszol, megadva nekünk egy második természetet – amely teljesen ellentétes eredeti egoista énünkkel. Ez az új vágy arra kényszerít, hogy feláldozzunk mindent, ami az egóhoz köt, utat nyitva a spirituális észlelésnek.

Csak e mennyei műtét után, amikor elérünk bizonyos hasonlóságot a Teremtővel, kezdjük érezni helyünket a spirituális rendszerben. Ámulatba ejt a Teremtő végtelen szeretete és adakozása, és megjelenik az „ősi spirituális szégyen” a hatalmas szakadék miatt, amely a mi kezdő önzetlen szeretetünk és a Teremtőtől érzékelt határtalan nagylelkűség között feszül. Ezzel egyidejűleg gyökeret ver egy spirituális félelem – a Teremtő mindenhatóságának lenyűgöző tisztelete, párosulva azzal a reszkető rettegéssel, hogy az állandóan jelen lévő ego elvághatja kapcsolatunkat a spirituális valósággal, visszarántva minket az önző, egoista Mátrixba, ahol csak önző énünket érezzük újra.

Ez a szégyen és félelem táplálja erőfeszítéseinket a spirituális csoporton belül. Fokozzuk kölcsönös támogatásunkat, megfogadva, hogy önzetlenül szolgáljuk egymást, miközben teljesen megfeledkezünk önmagunkról. Minden tag elkötelezi magát a többiek felemelésére, létrehozva az önzetlen szeretet és adakozás körforgását. Ez a kollektív odaadás arra kötelezi a Teremtőt, hogy mélyítse támogatását, isteni tulajdonságaival elfedve ellenálló egónkat. Idővel ezek a tulajdonságok – a tiszta, önzetlen szeretet és adakozás – egyre erősebbé válnak, semlegesítve az ego hatását, sőt annak energiáját a spirituális növekedés szolgálatába állítva.

Az út hosszú, tele kudarcokkal és kinyilatkoztatásokkal, de ez az ember legmélyebb törekvése. A csoport rendíthetetlen támogatásával, a Teremtő átalakító erejével és az önfeladás iránti könyörtelen törekvésünkkel közelebb kerülünk a szeretet és adakozás isteni tulajdonságainak megtestesítéséhez. Ezzel beteljesítjük emberi célunkat: eggyé válni a valóság egyetlen, teremtő erejével, minden lényünkkel szolgálva a Teremtőt és teremtményeit.