Hogy beteljesítsük spirituális hivatásunkat és megtestesítsük legigazabb emberi célunkat, tiszta csatornákká kell válnunk, önzetlenekké és átlátszókká, hidakként szolgálva az egyetlen, jóságos életforrás és az egész emberiség között. Teljesen meg kell nyílni, feltétel és fenntartás nélkül, hogy az isteni fény átáramolhasson rajtunk, a személyes vágyak által meg nem érintve. Ám én ennek a szent kötelességnek a szélén állok, reszketve, képtelenül arra, hogy megbízzak magamban, hogy hűségesen mindent továbbadok. Félek, hogy az én egóm – telhetetlen és ravasz – mindent elragad, és magának tartja meg a fényt. Ez a félelem megbénít, mint egy súlyos fagy, amely lezárja azokat a csatornákat, amelyeknek az életet kellene másokhoz juttatniuk.
Egyrészt érzem a Teremtő sürgető vágyát, hogy rajtam keresztül árassza ki határtalan szeretetét és gyógyítását. Másrészt érzem mások éhező, kétségbeesett edényeit – lelkeket, akik a Teremtő által nyújtható táplálékért és helyreállításért kiáltanak. Tudom, hogy nekem kellene a hídnak, az átjárónak lennem, aki összeköti ezt a két erőt. De saját gyengeségem súlya összeroppant. Ha ebbe a szerepbe lépnék, az isteni adományozás örömei elborítanának. Félek, hogy nem tudnék ellenállni csábításuknak, hogy magamnak fogyasztanám el őket, elárulva céljaimat és azokat, akik rám számítanak. Az, hogy mit kell tennem – hogyan kell léteznem, hogyan kell szolgálnom – kristálytisztán világos, mégis az a gyötrő igazság ütközik ezzel, hogy még nem vagyok képes beteljesíteni ezt a szerepet. Kiválasztottak, mégis felkészületlen vagyok. Kötelezve vagyok, mégis elbukom.
Ez a kudarc mélyen fáj, mint egy égető seb, amely a beteljesítetlen szeretetből fakad. Ez az az kín, hogy tudom, még nem tudok úgy szeretni, ahogyan elvárják tőlem, nem tudok még azzal a tisztasággal szolgálni, amit megkövetelnek. Képtelenségem kifelé hullámzik, kárt és szenvedést okozva azoknak, akik a fényre várnak, amit túl gyenge vagyok eljuttatni. Ez a fájdalom nem csak az enyém; ez a Teremtő saját szenvedésének tükröződése, egy isteni szívfájdalom, amely olyan, mint egy odaadó anya, aki tehetetlenül nézi, ahogy beteg gyermeke sorvad, képtelen táplálni vagy gyógyítani őt. Szívemben érzem ezt a közös gyötrelmet, ezt a kibírhatatlan vágyat, hogy áthidaljam a szakadékot a Teremtő határtalan szeretete és a világ kétségbeesett szüksége között. Saját szenvedésem összefonódik a Teremtőével, megsokszorozva vágyódásomat, élesítve szükségemet arra, hogy azzá váljak, aminek lennem kell.
Ez a tűrhetetlen fájdalom egy kétségbeesett imát szül, egy kiáltást lelkem mélyéről. Könyörgök a Teremtőnek, hogy segítsen, hogy tépje le rólam az árnyékként hozzám tapadó egót, hogy szabadítson meg az önző ösztönöktől, amelyek elzárják utamat. Nem vagyok kész, nem igazán hajlandó, mégis a kudarcom szégyene – tudva, hogy gyengeségem kárt okoz – kényszeríti ki belőlem ezt az imát. Ez egy könyörgés, hogy adjak fel mindent, ami az egómhoz köt, hogy mondjak le a kényelemről és az önigazolásokról, amelyeket kínál. Hogy válaszoljak erre a hívásra, egy űrbe kell lépnem, egy félelmetes sötétségbe, ahol az ego ismerős mankói – magabiztossága, üzemanyaga, jutalomígéretei – eltűnnek. Nem akarom annak a megnyugtatását, hogy tudjam, hová tartok, vagy mit kapok. Az ilyen tudás csak az egót táplálná, amitől menekülni akarok. Ehelyett úgy döntök, hogy lehunyom a szemem, elcsendesítem az elmémet és az értelmemet, és hagyom, hogy a Teremtő vezessen egy teljesen ismeretlen létezésbe, amelyet nem az önérdek, hanem mások önzetlen szolgálata határoz meg.
Ebben az önátadásban arra törekszem, hogy hasonlóvá váljak a Teremtőhöz, hogy összehangoljam magam az Ő lényegével, hogy végre megismerjem és elérjem Őt. Legmélyebb vágyam, hogy edény legyek, egy érző és érzelmes marionett, amelyet a Teremtő akarata éltet, tökéletes szeretete mozgat. Arra vágyom, hogy megtestesítsem és megtanuljam a tiszta, önzetlen, feltétel nélküli adományozás finom szálait – hogy átérezzem őket, hogy zsigerileg ismerjem őket, ahogy egy anya ismeri gyermeke szívverésének lüktetését.
E sötétség és űr mögött, amely elválaszt az ego uralmától, elképzelhetetlen örömök és beteljesülések rejlenek. De nem tarthatom meg őket magamnak. Csak akkor férhetek hozzájuk, ha teljesen biztos vagyok benne – abszolút biztos –, hogy nem esem áldozatul vonzásuknak. Mint egy megreformált függőnek, óvatosan kell közelednem ezekhez az isteni ajándékokhoz, állandóan ébernek, félve a régi vágyak szikrájától, amelyek újra fellobbanhatnak és tönkretehetik célomat. Az én szerepem nem az, hogy megtartsam vagy élvezzem ezeket az örömöket, hanem hogy érintetlenül átengedjem őket azokhoz, akiknek szükségük van rájuk. Olyanná kell válnom, mint egy szív, amely fáradhatatlanul pumpálja az életet adó vért a testbe, soha nem tartva meg azt magának.
Ez az anyai szeretet fájdalma – egy olyan szeretet, amely mindent követel, egy szeretet, amely saját tökéletlenségeinek súlyával fáj, mégis a teljesség reményével ég. Ez egy szeretet, amely a Teremtőhöz és az emberiséghez köt, egy szeretet, amely arra ösztönöz, hogy feladjam magam, átalakuljak, szolgáljak. Ebben a fájdalomban találom meg célomat. Ebben a szeretetben keresem megváltásomat.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás