A spiritualitás mint a legfárasztóbb állóképességi sport

„Fohászainkat az égbe küldjük, kopogtatunk szüntelenül, fáradhatatlanul, és nem gyengülünk el, ha Ő nem válaszol nekünk. Hisszük, hogy meghallgatja imáinkat, de várja azt az időt, amikor megvannak a Kelim [edények], hogy befogadjuk a hűséges bőséget, és akkor egyszerre kapunk választ minden egyes imára, mert »az Úr keze nem rövidül meg«, Isten ments.”
— Rav Yehuda Ashlag (Baal HaSulam), 34. levél

Az életet egy kielégíthetetlen, folyamatosan fejlődő vágy hajtja – egy erő, amely formálja létezésünket, és számtalan alakot ölt. Kezdetben az alapvető ösztönös vágyakat kergetjük: étel, intimitás, család. Aztán jönnek a társadalmi sóvárgások: gazdagság, hatalom, tisztelet, tudás. Ezek a vágyak, mint mulandó ruhadarabok, öltöztetik mélyebb, személyes beteljesülésre irányuló vágyunkat. De néhányunkban egy új törekvés ébred – egy csendes, kitartó kérdés az élet értelméről és céljáról, egy vágy, hogy megértsük helyünket a valóság hatalmas szövetében.

Ez az ébredés jelzi a spirituális utazás kezdetét, egy utat az igazi emberi célunk felé: hogy tulajdonságainkat összhangba hozzuk az egyetlen, jóságos erővel, amely létrehozza és irányítja a létezést. Sokak számára ez a vágy a kiábrándulás hamvaiból születik – amikor az anyagi élvezetek, amelyek egykor oly csábítóak voltak, üressé válnak, és az élet beteljesülésre vonatkozó ígéretei összeomlanak. Egy hiteles módszer felfedezése, amely irányt mutat ebben az utazásban, izgalom és megújult erő hullámát váltja ki, hogy feltárjuk a világ fátylai mögött rejlő valóságot, egy időtől és tértől független létezést.

A sprint, amely maratonná válik

Kezdetben a spirituális fejlődés egy sprintnek tűnik. A megfelelő módszerrel és egy támogató közösséggel felvértezve rohanunk a cél felé, hogy érzékeljük az isteni jelenlétet, és azt várjuk, hogy pillanatok alatt feltárul az élet egyetlen forrása. De hamarosan az út felfedi valódi természetét. Ahhoz, hogy olyanokká váljunk, mint a valóság irányító ereje – hogy megtestesítsük annak önzetlen, feltétel nélküli szeretetét –, teljesen meg kell adnunk magunkat az egónak. Fel kell adnunk minden önérdekű ambíciót, minden szubjektív számításokat, és teljesen mások szolgálatára kell szentelnünk magunkat. Sokak számára ez a felismerés sokkoló. A spirituális út nem gyors felemelkedés a megvilágosodás felé, hanem egy kimerítő maraton, amely olyan átalakulást követel, amely szembemegy természetünkkel.

Néhányan visszafordulnak, visszatérnek az anyagi élet ismerős kényelméhez, vagy lágyabb „spirituális” tanításokat keresnek, amelyek kielégítik vágyaikat. Csak kevesen maradnak – azok, akiknek az emberi céljuk beteljesítésére irányuló égő vágya felülmúlja a menekülés csábítását. Ők a makacsok, az eltökéltek, akik nem találnak kielégülést a világi élvezetekben, annak ellenére, hogy mindenük megvan, amire szükségük van. Számukra a spirituális izgalom kezdeti szikrája rendíthetetlen elkötelezettséggé keményedik, és nem hajlandók feladni az utat, még akkor sem, ha az lehetetlennek tűnik.

A lélek kitartó sportja

A spirituális fejlődés a legnehezebb kitartó sport, amit el lehet képzelni. Ez egy szüntelen harc az ösztönös ego ellen, amely foggal-körömmel küzd uralmának megőrzéséért. Az ego az önérdeken, a szubjektív nyereségen virágzik, és a spirituális cél – a tiszta, önzetlen szeretet és mások szolgálata – semmit sem kínál neki. Az isteni erőhöz való hasonlóság elérése az ego teljes lebontását jelenti, amit az halálnak érzékel.

Az anyagi létezés – amely az önzésben gyökerezik – és a spirituális létezés közötti határ átlépése, amelyet kizárólag másokért élnek, természetfeletti teljesítmény. Az ember nem létezhet a spiritualitásban anélkül, hogy a szeretet és az adakozás csatornájává válna, egy átlátszó csővezetékké, amelyen keresztül a valóság éltető ereje áramlik másokhoz. Ez az átalakulás nem magányos; egy egyedülálló, szorosan összetartó, hasonló gondolkodású lelkek közösségét igényli, akik kölcsönösen elkötelezettek egymás fejlődése iránt. Együtt viselik el egójuk könyörtelen ellenállását, amely az utazás mélyülésével egyre hevesebbé válik.

Az út olyan, mintha egy végtelen hegyet másznánk szélvihar ellen. A haladás lassú, gyakran észrevehetetlen, és a kudarcok gyakoriak. Paradox módon, az út nehézsége a legbiztosabb jele annak hitelességének. Az ego ellenállása bizonyítja, hogy a csoport a helyes úton jár, és a korlátok ellen küzd, amelyek elválasztják őket az istenitől.

A kollektív ellenálló képesség ereje

Ahogy a küzdelem fokozódik, még a csoport kölcsönös támogatása is meginoghat. Az ego ellenállása túlnyomóvá válik, és kétségek kúsznak be. Itt fordul a közösség a valóság egyetlen irányító erejéhez, kérve az erőt, hogy legyőzzék kollektív önzésüket. Bár még nem érzékelik közvetlenül ezt az erőt, kitartanak, lehajtott fejjel folytatják a munkát. Mint a hegymászók, akik kötelekkel vannak összekötve, vagy egy elit kommandós egység, egymást támogatják a kétségbeesés pillanataiban. Amikor egyikük megbotlik, a többiek felemelik, reményt és bizalmat öntve belé, hogy tovább tudjon lépni.

Ez a folyamat szándékos, egy „koptató játék”, amelynek célja az ego kimerítése. A csoport imái és erőfeszítései megválaszolatlannak tűnnek, mégis kitartanak, bízva abban, hogy az isteni erő meghallgatja őket, és várja azt a pillanatot, amikor edényeik készen állnak a bőség befogadására. Az ego kétségbeesetten küzd, ragaszkodva a spirituális jutalmak reményéhez, de ahogy a csoport kitart, az ego gyengülni kezd. Csak akkor, amikor az ego teljesen megadja magát – amikor rájön, hogy semmit sem nyerhet ebből az útból –, nyílik meg a spiritualitás kapuja. Mint egy tű foka, csak a tiszta, önzetlen emberi törekvés szikráját engedi át, megszabadítva minden egoista maradványtól.

A kapcsolat hajnala

Ezen a törésponton világossá válik az igazság: az isteni erő mindvégig jelen volt, a színfalak mögött irányítva a folyamatot. Minden ima, minden küzdelem meghallgatásra talált és válaszra lelt, csendben formálva a csoport átalakulását. Ez jelzi az élet egyetlen forrásával való kézzelfogható, kölcsönös kapcsolat kezdetét – egy partnerséget a létezés létrehozásában és táplálásában. Innentől az utazás nem vak küzdelemként, hanem tudatos, módszeres korrekcióként folytatódik az ego maradványainak kijavításával. A csoport hasznosítja az ego hatalmas erejét, és önzetlen szeretetre és adakozásra irányítja, tiszta csatornákká válva az isteni erő számára.

Ez a spiritualitás lényege: nem egy múló extázis pillanata, hanem tartós elkötelezettség az önmagunk meghaladására mások érdekében. Ez a könyörtelen erőfeszítés, a kollektív ellenálló képesség és a rendíthetetlen hit útja. Azok számára, akik kitartanak, a jutalom nem személyes nyereség, hanem az a kiváltság, hogy átlátszó összekötőként szolgálhatnak, a valóság éltető erejét a világba csatornázva.

Végül a spiritualitás nem egy megnyerendő verseny, hanem egy elviselendő maraton – az emberi lélek képességének bizonyítéka, hogy felülemelkedjen természetén, és összhangba kerüljön az örökkévalóval.