Életünkben minden a jutalom és büntetés, az öröm és fájdalom közötti állandó tánc körül forog. Ösztönösen azt kergetjük, ami édes – azokat a pillanatokat, amelyek kielégítik vágyainkat –, miközben menekülünk attól, ami keserű, azoktól az élményektől, amelyek kényelmetlenséget vagy szenvedést okoznak. Ezt a hajszát az ego hajtja, egy eredendően önző erő, amely minden célunkat, törekvésünket, döntésünket és cselekedetünket aszerint számolja ki, hogy mi szolgálja a saját érdekeinket. Egy „édes vagy keserű” paradigma szerint élünk, szüntelenül keresve azt, ami kielégít, és kerülve azt, ami árt.
Ám ez az önközpontú világnézet összeütközésbe kerül a valóságos igazsággal, amelyet egy egyetlen, jóságos erő – a Teremtő – irányít. A Teremtő a tiszta, önzetlen és feltétel nélküli szeretet megtestesítője, egy adakozó erő, amely kizárólag azért létezik, hogy tápláljon és betöltsön, anélkül hogy önmagára gondolna. Ez az isteni erő az egyenlőség elvén működik: csak azokat az edényeket – vágyainkat és szándékainkat – tudja betölteni, amelyek tükrözik szeretetének és adakozásának tulajdonságait. Ahogy a szív a vért az egész test fenntartására pumpálja, úgy csak akkor tudjuk befogadni a Teremtő életadó energiáját, ha szándékaink az Övéivel összhangban állnak, ha arra törekszünk, hogy ezt a beteljesülést továbbadjuk másoknak, hűségesen szolgálva a valóság nagyobb rendszerét.
Hogy a Teremtő segítségét és jutalmát elnyerjük, az Ő céljáért kell dolgoznunk, terjesztve életet tápláló energiáját anélkül, hogy önzően magunknak tartanánk meg. Paradox módon, amikor elkötelezzük magunkat ezen önzetlen út mellett, az ego, amely eddig minden lépésünket hajtotta, visszavonja támogatását. A motiváció, amely akkor hajtott, amikor csak magunkat szolgáltuk, elpárolog, üresen hagyva bennünket, mintha elvesztettük volna azt a szikrát, ami mozgásban tartott. Hogy a Teremtő valódi partnereivé váljunk, mélyreható átalakulásra van szükségünk – egy belső forradalomra.
Az első jutalom, amit a Teremtőtől kérünk, nem az ego ismerős örömei, hanem egy új, önzetlen üzemanyag: a mélységes, rendíthetetlen izgalom, hogy Őt szolgáljuk, amely lehetővé teszi, hogy teljesen elfeledkezzünk önmagunkról. Ez az isteni ajándék semlegesíti önző vágyainkat, felszabadítva bennünket, hogy a Teremtő útját válasszuk az ego helyett. E természetfeletti erő nélkül az ego igényeihez láncolva maradunk, képtelenek átlépni az igazi spiritualitás határát. Egy sötét, bizonytalan üresség szélén állunk, ahol az ego stabilitása és magabiztossága már nem támogat. Ebben a pillanatban könyörgünk a Teremtőhöz, hogy adja meg nekünk a képességet, hogy önzetlenül létezhessünk és cselekedhessünk, az ego tiltakozása ellenére, minden személyes haszonra való tekintet nélkül.
Ez egy új létállapot, amely az ego zárt, önző szféráján túl létezik. Itt örömünk nem az én kielégítéséből fakad, hanem abból a képességből, hogy tisztán és feltétel nélkül szolgálhatjuk a Teremtőt. Mély kettősséget kezdünk érezni: az ego kétségbeesését, ahogy elveszíti uralmát, dühöngve az elhagyatottság ellen, és egy szárnyaló örömet, ahogy egy új én – egy Emberi megfigyelő – megszületik. Ez az új én függetlenül az egótól érzékeli a valóságot, fokozatosan felismerve a Teremtőt, mint az egyetlen, jóságos erőt minden létezés mögött. Még ezt az örömet is a Teremtőnek ajánljuk fel, hálásan azért, hogy lehetővé tette számunkra, hogy hozzá hasonlóvá váljunk és beteljesítsük emberi életünk célját: megismerni és szolgálni a teremtés forrását.
Ám ezt a munkát nem végezhetjük elszigetelten, és nem alakíthatunk ki közvetlen, gyakorlati kapcsolatot a Teremtővel egyedül. A spirituális út egy kézzelfogható laboratóriumot igényel – egy hasonló gondolkodású lelkek közösségét, egy spirituális csoportot, ahol minden tag teljes mértékben elkötelezi magát arra, hogy elérje a Teremtő tulajdonságait. E szent térben gyakoroljuk, hogy felemelkedjünk egoista természetünk fölé, megtanulva az önmagunkon kívüli létezést a kölcsönös támogatás és feltétel nélküli szeretet által. Itt gyűjtjük össze azokat az érzelmi benyomásokat, amelyek szükségesek átalakulásunk fenntartásához, a Teremtő segítségére támaszkodva, hogy megadja nekünk a természetfeletti tulajdonságokat ehhez a munkához.
A valóság, amit érzékelünk, belső vágyaink kivetülése, egy Mátrix, ahol a körülöttünk lévő emberek és a világ a bennünk létező vágyakat tükrözik. Ezek az „mások” nem különállóak; ők bennünk létező vágyak, külsővé téve, hogy megfigyelhessük, korrigálhassuk és harmóniába hozhassuk őket. Hogy megtaláljuk valódi énünket, ki kell lépnünk abból az egóból, amellyel eddig azonosítottuk magunkat, és magunkévá kell tennünk a körülöttünk lévők vágyait és nézőpontjait, mintha azok a mieink lennének. Ahelyett, hogy az ego kritikus lencséjén keresztül ítélnénk meg másokat, egy odaadó szülő feltétel nélküli szeretetével közelítünk hozzájuk, csak szépségüket és lehetőségeiket látva, hibáiktól függetlenül.
Ez nem logikus vagy megfontolt választás, hanem önátadás – a „megalapozatlan szeretet” elfogadása, amely elhallgattatja az ego szubjektív elméjét. Azzal, hogy úgy szeretjük másokat, mint önmagunkat, kezdjük élénkebben érezni vágyaikat, mint a sajátjainkat, összhangba kerülve a Teremtő adakozó rendszerével. Ebben a cselekedetben fedezzük fel valódi énünket, egy olyan ént, amely a Teremtővel való kapcsolatban és kölcsönös partnerségben létezik, elősegítve, hogy az Ő életadó ereje betöltse mindazokat a vágyakat, amelyeket magunkévá tettünk.
Ez az út nem könnyű. Teljes átadást követel, egy ugrást az ismeretlenbe, ahol az ego támogatása elenyészik. De a jutalom egy céltudatos élet, ahol minden cselekedet a Teremtő tervét szolgálja, közelebb hozva minket ahhoz az egyetlen, jóságos erőhöz, amely fenntartja a valóságot. Ebben az önzetlen szolgálatban találjuk meg nemcsak valódi énünket, hanem emberi létezésünk végső beteljesülését.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás