Lelkünk mélyén eljön egy pillanat, amikor a megszokott életünk értelmét veszti. Azok az ambíciók, amelyek egykor hajtottak, és a vágyak, amelyek napjainkat táplálták, üres visszhanggá halványulnak. Egy válaszúton állunk, valami nagyobbra vágyva, ami túlmutat önző egónk korlátain – egy spirituális létezésre, amely kapcsolatot ígér a valóságot éltető egyetlen, jóságos erővel. Ám ez a vágy elérhetetlennek tűnik, akár egy távoli csillag, amit nem érhetünk el. Ebben a mély kétségbeesés pillanatában születik meg az igazi ima.
Az igazi ima nem futó kívánság vagy személyes haszonért esdeklés. Ez egy kollektív kiáltás, egy élet-halál szükségszerűség, amely egy spirituális közösség szívéből fakad, akiket kölcsönös szeretet és felelősség köt össze. Olyan természetfeletti dologért könyörgünk, ami létezésünk törvényeit meghazudtolóan idegen egoista természetünktől. Arra törekszünk, hogy teljesen levetkőzzük önmagunkat, hogy kizárólag másokért éljünk és cselekedjünk, hogy ilyen tettekkel felismerjük a valóságot éltető isteni erőt, azáltal, hogy bizonyos mértékben hasonlóvá válunk annak tulajdonságaihoz.
Ez az átalakulás nem olyasmi, amit egyedül elérhetünk, sőt, még spirituális csoportunk együttes erejével sem. Az a képesség, hogy tisztán másokért létezhessünk, teljesen elfeledkezve önmagunkról, felfoghatatlan az egoista keretek között, amelyekbe beleszülettünk. Még az ilyen állapot iránti vágy is elérhetetlen számunkra. Egónk, mint hűséges társ, hűen végigkísért minket az életen, minden gondolatunkat és cselekedetünket formálva. De most betöltötte célját. Az ösztönös, állati én, amivel eddig azonosítottuk magunkat, elhozott minket erre a szakadékra, ahol már semmi sem képes kielégíteni vagy betölteni ebben a világban.
Érzünk egy halvány szikrát, egy spirituális törekvést, egy vágyat a magasabb létezés iránt. De ennek lángra lobbantásához mindent fel kell adnunk – az ego minden nyomát, ami eddig meghatározott minket. Ez nem csekély feladat. Teljes kapitulációt követel, azt, hogy készséggel elengedjük azt az ént, akit eddig ismertünk, és kivonjuk a törékeny, emberi spirituális törekvést, amit spirituális közösségünkben kezdtünk finomítani. Együtt csiszoltuk ezt a törekvést, egyéni szikráinkat közös lánggá kapcsolva. Ám ebben a döntő pillanatban megtorpanunk. A teljes önátadás elsöprő szükséglete elérhetetlen marad. Egy olyan életben rekedtünk, amelynek célja kimerült, képtelenek vagyunk előrelépni, de visszafordulni sem tudunk.
Az egykor élt élet – vak, ösztönös és ego-vezérelt – nem kínál menedéket. Ha feladnánk spirituális utunkat, elárulnánk emberi célunkat, és elfordulnánk a Teremtő egyetlen erejével való kapcsolat vágyától. De a spiritualitásba való áttörés lehetetlennek tűnik. Hiányzik az erő, a vágy, a képesség, hogy átlépjük ezt a küszöböt. Elviselhetetlen köztes állapotban ragadtunk, ahol saját erőink csődöt mondanak, és e megoldhatatlan dilemma súlya megtöri lelkünket.
Ebből a megtörtségből tör elő az igazi ima. Ez egy nyers, zsigeri kiáltás, amely abból a felismerésből születik, hogy saját erőnkből nem érhetjük el ezt az átalakulást. Könyörgünk a Teremtőhöz, hogy adja meg nekünk a természetfeletti képességet, hogy semmissé tegyük önző egónkat, hogy feláldozzunk minden vágyat és törekvést, ami az énhez köt. De van egy szent csavar: ez az ima nem magunkért szól. Spirituális barátságunk intimitásában, amelyet mély kapcsolat és kölcsönös felelősség kovácsolt, megtaláljuk az erőt, hogy ezt a vágyakozó kitörést mások sikeréért irányítsuk. Az ő áttörésükért, átalakulásukért imádkozunk, magunkat az utolsók közé helyezve.
Ez az önzetlen cselekedet nyitja meg az isteni választ. Csak akkor, ha másokért imádkozunk, minden személyes haszon gondolata nélkül, válaszol a Teremtő. Megajándékoz minket az erővel és a természetfeletti szükséglettel, hogy egoista énünk felett és ellenében létezhessünk. Ez az új vágy, tiszta és önzéstől mentes, lesz üzemanyagunk. Felváltja az ego múló sóvárgásait egy mély, mások szolgálatára irányuló vágyakozással. Ezzel az ajándékkal új valóságban kezdünk létezni, egy isteni hiány által cselekedve, amely összhangba hoz minket a Teremtő céljával.
Az igazi ima nem egyetlen pillanat, hanem átalakulás. Ez egy közösség kiáltása, amelyet a kétségbeesés egyesít, a szeretet emel fel, és a kegyelem válaszol meg. Ez a híd földi korlátaink és a határtalan spiritualitás között, amelyre teremtettünk. Ebben a másokért való imádkozás szent cselekedetében találjuk meg nemcsak az erőt, hogy túllépjünk egónkon, hanem annak örömét, hogy a Teremtő isteni tervének partnereivé válunk – egy olyan tervnek, amely életet lehel minden létezésbe.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás