Egy szakadék szélén állunk, reszketve egy határon, amely elválasztja az ismert életet egy olyan valóságtól, amely annyira idegen, mintha egy másik galaxisba lépnénk, vagy hirtelen oxigén nélkül akarnánk élni az óceán mélyén. Létünk az önzőség, az egoizmus és az individualizmus szálaiból szövődik, amely egy olyan világhoz köt minket, ahol az én uralkodik. Mégis, valahol mélyen egy vágyakozás ébred bennünk – egy halvány, szinte lehetetlen sóvárgás – egy olyan valóság iránt, amelyet önzetlen, feltétel nélküli szeretet és szolgálat jellemez. Ez nem csupán nézőpontváltás; ez létünk teljes felforgatása, ugrás egy olyan létezésbe, amely elérhetetlennek tűnik, mint a víz alatti légzés.
El tudjuk képzelni, milyen lehet egy ilyen valóság, különösen, ha hiteles spirituális tanítások vezetnek minket. Olvasunk egy világról, amelyet tiszta, önzetlen szeretet és adakozás épít, ahol az ego már nem követel figyelmet vagy jutalmat. De a képzelet nem megértés. Nincs emlékünk, nincs tapasztalatunk, nincs ízlelésünk egy ilyen állapotról. Ami még rosszabb, hiányzik belőlünk a természetes vágy iránta. Eredetünk az egoista énhez köt, és egész életünk e körül forog, gondozva és kielégítve ezt az egoista ént. Egy olyan valóság, ahol az ego nem uralkodik, fantasztikusnak, elérhetetlen álomnak tűnik.
Az egónk a motorunk, az erő, amely tetteinket hajtja és motivációinkat meghatározza. Minden lépésünkért, minden választásunkért fizet, feltéve, hogy hasznot húz belőle. Bizalom, tudás, érzelmek – mind ebből az önközpontú magból fakad. Az önzetlen valóságba való áttörés olyan üzemanyagot igényel, amellyel nem rendelkezünk, olyan motivációt, amely idegen a természetünktől. Hogyan vágyhatunk valamire, amit nem is tudunk igazán kívánni?
Mégis, egy spirituális csoportban végzett egyedi, kollektív munkával közelebb kerülünk ehhez a határhoz. Azáltal, hogy kitartóan erősítjük célunkat, hogy megszerezzük a tiszta, önzetlen szeretet tulajdonságait – természetünk ellenében – elkezdjük érezni korlátaink súlyát. Ehhez társul a hétköznapi életünk egyre növekvő üressége és kiábrándultsága, miközben látjuk, hogy a körülöttünk lévő világ rohamosan szétesik, így elérjük ezt a küszöböt. Egy röpke pillanatra elhisszük, hogy készek vagyunk átlépni. Azt gondoljuk, hogy képesek vagyunk levetni egoista énünket és belépni a spirituális valóságba.
De hamarosan megtorpanunk. Ezen a határon állva rájövünk, hogy nem tudunk továbbmenni. A határ, amely korábban csak egy vonalnak tűnt, most áthidalhatatlan szakadékként tornyosul előttünk. Még egy igaz, kétségbeesett imát sem tudunk megfogalmazni, hogy segítséget kérjünk a valóság egyetlen irányító erejétől – a Teremtőtől –, hogy áthúzzon minket és megszabadítson az ego szorításából. Ahogy nem lehet saját hajunknál fogva felemelni magunkat, úgy az egón belülről sem kérhetjük annak teljes megsemmisítését. Az ego nem tudja megdönteni önmagát.
Ez a felismerés nyomasztó kétségbeesést hoz. Évek, talán évtizedek erőfeszítései után – időt, energiát és világi törekvéseket áldozva, hogy elérjük ezt a pontot – bénultan találjuk magunkat. Az elsöprő, zsigeri szükség, hogy feladjuk jelenlegi életmódunkat, hogy teljesen átadjuk magunkat a spirituális valóságnak, elkerüli minket. A testiség és a spiritualitás közötti szakadék, amely korábban áthidalhatónak tűnt, most végtelen űrnek érződik. Tehetetlenül állunk, motivációnk elapad, erőnk elfogy, képtelenek vagyunk megtenni az utolsó lépést, amely átvinne minket a szakadékon.
Ez nem fizikai döntés, amely a testünkhöz vagy a materiális világban tett cselekedeteinkhez kötődik. Ez egy belső forradalom, egy szeizmikus változás életünk történetének főszereplőjében. Fel kell adnunk minden önérdeket, minden szubjektív gondolatot, törekvést és számítást. Bele kell egyeznünk, hogy kizárólag másokért létezünk, csak azért cselekedve, hogy szolgáljuk és elősegítsük a Teremtő jóságának áramlását rajtunk keresztül mindenkihez és mindenhez – jutalom, elismerés vagy akár csak pozitív visszajelzés nélkül. Minden szempontból bele kell egyeznünk abba, hogy eltűnünk, hogy csak akkor létezünk, ha valamilyen módon szolgálhatunk, támogathatunk és segíthetünk másokat, miközben valószínűleg senki sem tudja, hogy létezünk.
Ez a kudarc, ez a tehetetlenség keserű pirula. Azt hittük, valami nagyobbra törekszünk, hogy áldozataink az átalakulás küszöbéhez vezetnek. Mégis, itt állva, az elhatározásunk omladozik. A kétségbeesés nemcsak személyes; kollektív. Spirituális csoportunkban, amelyet kölcsönös támogatás és elkötelezettség köt össze, érezzük a közös kudarc súlyát. Tudatos és öntudatlan erőfeszítéseinkkel egyedi, természetes erőket vonzottunk magunkra, de még ezek is elégtelennek tűnnek.
De éppen ebben a kétségbeesésben, ebben az elviselhetetlen, égő fájdalomban, amely a kudarcunkból fakad, egy szikra remény villan fel. Ha elég erős alapot építettünk – ha kölcsönös támogatásunk rendíthetetlen, elkötelezettségünk törhetetlen –, ez a kollektív gyötrelem újfajta imát gyújthat. Nem a „tökéletes” ima a teljes önmegsemmisítésért, hanem egy nyers, szívből jövő kérés, amely mások iránti szeretetből születik. A Teremtőhöz kiáltunk, nem magunkért, hanem barátainkért, útitársainkért ezen az úton. Az ő megváltásukért, spiritualitásba való belépésükért könyörgünk, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy mi magunk talán soha nem lépjük át a szakadékot. Az ő kudarcuk gondolata elviselhetetlen, mélyebb fájdalmat okoz, mint a sajátunk.
Ha a csoportunkban akár csak egy kicsi, de döntő kisebbség képes együtt megszülni ezt az önzetlen imát, az áttöri az egeket. Ez az ima, amely mások iránti valódi aggodalomból születik, eléri a Teremtőt. Válaszként Ő megadja ezeknek az úttörőknek egy mindent elsöprő, kompromisszumok nélküli vágyat a spiritualitás iránt – nem önmagukért, hanem azért, hogy kapcsolódjanak az élet egyetlen, jóságos forrásához, és szolgálják az egész létezést. Végre érzik azt a mindent elsöprő vágyat, azt a zsigeri meggyőződést, hogy a Teremtő segítsége nélkül a halál is jobb lenne, mint így folytatni.
Ez az áttörés pillanata. A spirituális valóság, amely valaha elérhetetlen álom volt, kibontakozik előttük. A szakadékot nem saját erejükből lépik át, hanem a Teremtő kegyelméből, amelyet egymás iránti önzetlen szeretetük lobbant lángra. Ebben az átadásban találják meg az életet – nem az ego életét, hanem az örök, önzetlen kapcsolatot minden létezés forrásával. Ez az igazi átkelés, a halálból az életbe, az elszigeteltségből az egységbe, a kétségbeesésből az isteni célhoz.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás