Egy mélyreható átalakulás szélén állunk, a spirituális érzékelés határán, egy hosszú és odaadó utazás után. Kicsi spirituális csoportokban, szerte a világon, fokozatos utat jártunk be rendíthetetlen elkötelezettséggel, szeretet és egység kötelékeit szőve. Most azonban, ahogy ezen a küszöbön állunk, elakadtunk, vágyunk arra, hogy átlépjünk egy új valóságba, de nem tudjuk, hogyan tegyük.
Ég bennünk a vágy valami új, valami más iránt – egy olyan valóság iránt, amely túlmutat az ego korlátain. Készen állunk arra, hogy feladjuk az ego által nyújtott stabilitást és magabiztosságot, de az előttünk tátongó szakadék elképzelhetetlen. Az eddigi üzemanyagunk, amelyet az ego ismerős kútjából merítettünk, már nem elegendő. Arra vágyunk, hogy az ismeretlenbe ugorjunk, de nem tudjuk, hová és hogyan. A következő állapot elkerüli figyelmünket, sötét és formátlan képként, amit csak egy apró tűlyukon keresztül pillantunk meg.
E bizonytalan pillanatban nincs más választásunk, mint kitartani. Folytatjuk fizikai és virtuális cselekedeteinket, fáradhatatlanul játszva az odaadás játékát, arra törekedve, hogy egymás feltétel nélküli szolgáivá váljunk, miközben elfelejtjük önmagunkat. Egyre mélyebbre merülünk az igaz spirituális forrásokba, és buzgón imádkozunk a Teremtőhöz útmutatásért és erőért. Tudjuk, hogy el kell hagynunk jelenlegi valóságunkat, de az új valóság érzékszervi edénye továbbra is rejtély marad.
Ezt a szakaszt kollektív vágy és közös átadás jellemzi. Kölcsönös támogatással kezdeményezhetünk cselekedeteket, de csak a Teremtő képes befejezni azokat, mert még nem tudjuk elképzelni a következő állapotot. Szívünk egy általános imádság kitörésében kiált, isteni segítségért esedezve. A teljes önmegtagadás válik az utunkká – az én radikális elengedése, az új érzékelési edények megnyitásának hajlandósága anélkül, hogy tudnánk, hogyan fognak működni vagy milyen érzést keltenek.
A szenvedés, amellyel ebben a szakaszban szembesülünk, mély, a Tóra tanításainak gyötrelme. Arra vágyunk, hogy befogadó edényeinket spirituális szűrővel nyissuk meg, korlátozva az önző szándékokat, és csak az odaadó szándékot fogadva el. Mégis megbotlunk, képtelenek vagyunk teljesen megtestesíteni ezt a változást. Hiányzik belőlünk a képesség, hogy felfedezzük az új, odaadó vágyakat – olyan vágyakat, amelyek tiszta szándékkal működhetnek, és összekapcsolnak minket a végtelen világ fényeivel. A szakadék szélén állunk, egy olyan valóságba tekintve, amelyet még nem érthetünk meg.
Félelmünk ellenére meg kell nyitnunk magunkat a felsőbb fény előtt, készen arra, hogy befogadjuk, még ha nem is tudjuk, hogyan. Amikor a Teremtőtől érkező helyreállító fény megérkezik, megvilágítja a jelenlegi és a következő állapot közötti szakadékot. Ez a szakadék válik egy olyan cselekedet alapjává, amely magasabb szintre emel minket. Kutatjuk és érezzük ezt a szakadékot, vágyva arra, hogy a következő állapot feltáruljon, még akkor is, ha vágyunk még nem teljesen formálódott. Imádkozunk, hogy a fény adja meg nekünk, amit akar, bízva abban, hogy a Teremtő tudja, mire van szükségünk, még akkor is, ha mi nem.
Ez a folyamat nem mentes a félelemtől. Jelenlegi nézőpontunkból a következő állapot teljes elszakadásnak tűnik attól, akik vagyunk. Érezzük, hogy e határ átlépése lerombolja jelenlegi alapjainkat, kiszolgáltatottá és védtelenné téve minket. Ösztönösen ragaszkodunk az ismert biztonságához, vonakodva attól, hogy mindent feladjunk. Mégis rá kell helyeznünk magunkat a Teremtő műtőasztalára, feltétel nélkül felajánlva magunkat egy isteni műtétre – a szív és az elme teljes átalakítására. Fel kell adnunk minden gátlásunkat és kifogásunkat, elfogadva a teljes átadást.
Cselekedetünk az ima és a kollektív odaadás. Ebben a pillanatban nem kérünk semmit magunknak, csak a spirituális csoportban lévők jó és helyes fejlődését kívánjuk. Ez az igaz kölcsönös garancia lényege, ahol mindannyian kizárólag a többiekért imádkozunk és cselekszünk. Hajlandó edényekké válunk, hagyva, hogy a fény akadálytalanul áramoljon rajtunk keresztül, a Teremtő cselekedeteinek tudatos megfigyelőivé. Arra vágyunk, hogy készen álljunk, gátlások nélkül, nyitottan, hogy a fény elvégezhesse szükséges műveleteit.
Ahogy e határon állunk, nem vagyunk egyedül. Együtt tartjuk szilárdan közös elkötelezettségünket, támogatva egymást ebben a szent átadásban. Bízunk benne, hogy a Teremtő átvezet minket a küszöbön, megvilágítva az utat egy tiszta odaadás valóságához. Nyitott szívekkel és egyesült imákkal várjuk azt a pillanatot, amikor a fény átvisz minket a következő állapotba, ahol a szeretet és egység isteni edényeivé válunk, örökre átalakulva.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás