Létezésünk mélyén egy mélyreható igazság rejlik, egy egyedülálló cél, amely meghatározza létünk lényegét: felfedni, elérni és egybeolvadni a valóság teremtő erejével – az mindenható, mindent átható életforrással. Ez az erő, a kozmoszt éltető isteni kéz, arra hív minket, hogy olyan edényekké váljunk, amelyeken keresztül határtalan szeretete és jósága áramlik, akár egy kesztyű, amely tökéletesen illeszkedik a benne lévő kézhez. E célért élni azt jelenti, hogy minden mást feladunk, minden múló vágyat, minden önző késztetést feláldozunk, amíg létezésünk teljesen összhangba nem kerül ezzel a szent elhívatással.
A boldogság, legtisztább formájában, nem a világi nyereségek mulandó öröme, hanem a tökéletes harmónia állapota – a lélek teljes összeolvadása az életet teremtő és tápláló erővel, amely a valóságot irányítja. Ez a lélek homeosztázisa, ahol lényünk a tiszta, önzetlen és feltétel nélküli szeretet isteni tulajdonságaival rezonál. Ám ez az erő, bár mindig jelen van és kész arra, hogy átöleljen minket, nem erőlteti magát ránk. Tudatos meghívásunkra vár, a hiányból és vágyból fakadó szívből jövő imára, hogy áthatoljon és éltessen minket. Csak akkor árasztja el létezésünket végtelen ajándékaival, ha aktívan keressük az összhangot az ő céljával – pontosan azt kérve, amit adni kíván.
Ahhoz, hogy befogadjuk ezt az isteni lényeget, először kompatibilissé kell válnunk vele, ami a legnagyobb áldozatot követeli: eredeti természetünk elhagyását. Ösztönös, énközpontú hajlamainkat – amelyek az öröm és fájdalom önző számításaiban gyökereznek – meg kell semmisítenünk, hogy hatalmas ürességet hozzunk létre magunkban. E szent űrben teljesen felkínáljuk magunkat a teremtő erőnek, kérve, hogy töltsön meg minket feltétel nélküli szeretetének és adományozásának isteni tulajdonságaival. Átadjuk akaratunkat, csak azt kérve, hogy formáljon minket az ő isteni szándékának eszközeivé, hogy kizárólag másokért és az élet forrásáért létezhessünk.
Ez a teljes önmegsemmisítés nem elvont; ez egy zsigeri, kézzelfogható gyakorlat, amely másokkal való kapcsolatainkban bontakozik ki. Csak az emberi kapcsolatok tégelyében – ahol szembesülünk az ösztönös elutasítással, kritikával és gyűlölettel – mérhetjük fel igazán előrehaladásunkat. Ahogy megtanuljuk korlátozni és megsemmisíteni egónkat ezekben a kölcsönhatásokban, csodálatos változás következik be. Egy külső erőt, egy isteni jelenlétet kezdünk érezni, amely képessé tesz minket arra, hogy szeressünk és cselekedjünk természetes hajlamainkon túl. Az ösztönös késztetéseink és e magasabb elhívás közötti feszültségben mély dualitást tapasztalunk – egyértelmű érzést, hogy a teremtő erő rajtunk keresztül működik, és segít túllépni korlátainkon.
A másokkal való kölcsönös önmegsemmisítés révén megteremtjük a feltételeket ahhoz, hogy az isteni erő belépjen és rajtunk keresztül cselekedjen. E meghódolás pillanataiban kezdjük érzékelni magát az élet forrását, közvetlen és bensőséges kapcsolatot kialakítva vele. Önként átadva magunkat ennek az erőnek, partnereivé válunk szent küldetésében, csatornákká, amelyeken keresztül jóságos energiája az egész létezésben áramlik. Értékté válik a célzott irányításának tanúságtétele, élő imává, amely közelebb hívja az istenit, lehetővé téve, hogy áthatoljon és átalakítson minket.
Ez létezésünk végső célja: eggyé válni a teremtő erővel, hogy szeretetének és adományozásának tulajdonságai meghatározzák minden gondolatunkat, szavunkat és tettünket. Ez az út a könyörtelen áldozat, a mély meghódolás és a másokért és az élet forrásáért való élet iránti rendíthetetlen elkötelezettség útja. Ám ebben a meghódolásban nem veszteséget, hanem felszabadulást találunk – olyan örömet, amely minden földi élvezetet felülmúl. Mert az istenivel való egybeolvadásban felfedezzük a boldogság valódi értelmét: az örökkévaló szeretet edényévé válni, örökre összefonódva azzal a szent erővel, amely életet lehel mindabba, ami van.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás