Tetteid által ismerünk Téged

Szívünk csendjében egy hívást hallunk – egy suttogást, amely arra ösztönöz, hogy emelkedjünk felül önmagunkon, hogy ne a személyes nyereségért cselekedjünk, hanem összhangban egy nagyobb erővel. Ez az út a Teremtő megismeréséhez vezet, nem szavakon vagy mulandó gondolatokon keresztül, hanem olyan tettekkel, amelyek tükrözik az Ő határtalan szeretetét és önzetlenségét. Így élni olyan, mintha egy szent táncba lépnénk, amely megköveteli, hogy levetkőzzük ösztöneinket, dacoljunk egónkkal, és elfogadjuk az önzetlen szolgálat életét mások iránt.

Az önzetlenség kihívása

Képzeld el, hogy közeledsz valakihez – nem azért, mert muszáj, nem azért, mert családtag vagy barát, hanem egyszerűen azért, mert egy másik lélek, aki megérdemli a gondoskodást. Ez a tett, amely mentes minden kötelezettségtől vagy elvárástól, az, ahol elkezdjük utánozni a Teremtőt. Ez nem könnyű. Természetünk befelé húz, önérdekű indokokat suttog, arra ösztönöz, hogy saját vágyainkat helyezzük előtérbe. Ezzel az ösztönnel szembeszállni, jutalom vagy elismerés reménye nélkül szolgálni olyan, mintha egy kérlelhetetlen áramlattal szemben úsznánk. Mégis, éppen ebben a küzdelemben találunk valami rendkívülit – egy isteni szikrát.

Amikor másoknak szenteljük magunkat, elfeledve saját szükségleteinket, egy olyan birodalomba lépünk, amely túlmutat természetes érzékelésünkön. Kezdünk az ő vágyaik által élni, az ő szemükön keresztül látni a világot, csak azért létezve, hogy elősegítsük örömüket és beteljesülésüket. Ezekben a pillanatokban érezzük a Teremtő jelenlétét, egy szelíd erőt, amely társul erőfeszítéseinkhez, felerősítve szeretetünk képességét. Ez nem hétköznapi érzés; ez egy természetfeletti ébredés, egy pillantás a korlátlan létezésre.

A tudatosság tánca

Utunk nem egyenes ösvény, hanem a magaslatok és mélységek ritmusa, a kapcsolat és a kapcsolatnélküliség állandó játéka. Egy pillanatban a Teremtő felemelő erői emelnek fel minket, az egység és cél hulláma visz előre. A következőben visszazuhanunk önmagunkba, az ego ismerős vonzásába gabalyodva. Eltévedtünk, visszahúzódva egy olyan világba, ahol minden a saját szükségleteink körül forog? Vagy sikerült fennmaradnunk, arra törekedve, hogy együttérezzünk másokkal, hogy az ő terheiket a magunkénak érezzük?

Ezek a váltakozó állapotok nem büntetések, hanem ajándékok. Arra tanítanak, hogy felismerjük a kontrasztot a velünk született természetünk és a Teremtő határtalan szeretete között. Minden sötétségbe zuhanás, minden fénybe való visszatérés élesíti tudatosságunkat. Minden ciklusban az ego szorítása erősödik, de ugyanúgy nő az erők ereje is, amelyek segítenek felülemelkedni rajta. Mint egy hegymászó, aki hegyet mászik, minden lépéssel erősebbé válunk, megtanulva bízni a kötélben, amely egy nagyobb erőhöz köt minket.

A közösség ereje

Ezt az utat nem járhatjuk egyedül. Az ego túl ravasz, a sötétség túl nehéz. Szükségünk van egy közösségre – egy szent körre, amely ugyanarra a célra elkötelezett lelkekből áll. Ebben az egyedülálló környezetben találjuk meg a bátorságot, hogy túllépjünk komfortzónáinkon, hogy magasabbra célozzunk, hogy mindent kockáztassunk mások érdekében. Itt a kölcsönös támogatás és a kölcsönös garancia életvonalunkká válik, a spirituális utat magányos küzdelemből közös kalanddá változtatva.

Időnként kis csoportjaink nagyobb gyűléseken egyesülnek, ahol a kollektív energia közelebb von minket a Teremtőhöz. Ezekben a pillanatokban az Ő szerető ereje ölel körül minket, egy tapintható egységmező, amely kiemel minket az ego markából. Élőnek, összekapcsoltnak érezzük magunkat, mintha a fizikai világ elhalványulna, csak a közös cél melegsége maradna. De amikor visszatérünk mindennapi életünkbe, ezeknek a gyűléseknek a ragyogása elhalványul. A kis csoport, spirituális laboratóriumunk, olyan, mintha sárban vonszolnánk magunkat. A Teremtő jelenléte, amely egykor olyan élénk volt, távoli, és küzdünk, hogy lélegezzünk saját kétségeink súlya alatt.

A kitartás ereje

Ezekben a sötét pillanatokban próbára tesszük valódi elkötelezettségünket. A napi kölcsönös támogatás kerete nélkül, csoportunk állandó inspirációja nélkül fennáll a veszély, hogy kétségbeesésbe süllyedünk. Az akadályok nehezebbé válnak, az ego hangosabb, és a kísértés, hogy feladjuk az utat, erősödik. De mi nem hétköznapi utazók vagyunk. Bányászok, búvárok, hegymászók vagyunk – elválaszthatatlan kötelékekkel összekötve, csak a másik iránti kérlelhetetlen odaadással túlélve.

Mint egy tengeralattjáró legénysége, több lánccal kell összekapcsolódnunk – fizikai, virtuális és spirituális kötelékekkel –, amelyek akkor is megtartanak, amikor szívünk meginog. A Teremtő próbára teszi egységünket, vizsgálja kölcsönös garanciánk erejét. Csak a kapcsolataink tökéletes hálózatán keresztül, azokon a helyeken mutatja meg magát, ahol átadjuk magunkat egymás szolgálatára. Amikor elveszítjük Őt szem elől, amikor a sötétség ránk zárul, hitben kell cselekednünk, úgy viselkedve, mintha az Ő fénye még mindig vezetne minket. Ez nem vak remény, hanem tudatos döntés, hogy bízzunk a folyamatban, hogy együtt haladjunk előre.

Magasabb kapcsolat

Minden alkalommal, amikor újra elkötelezzük magunkat e munka mellett, új szintű kapcsolatot szülünk a Teremtővel. A körülmények nehezebbé válnak, az ego könyörtelenebb, de a szeretet képessége még erősebbé válik. Megtanulunk úgy létezni, mint a Teremtő, az Ő önzetlenségével cselekedni, örömet találni az adás aktusában. A spirituális haladás hullámvasútján keresztül kitépnek minket a szokások kényelméből, és egy állandó növekedés életébe löknek. Ez izgalmas, félelmetes és mélységesen szép.

Így ismerjük meg a Teremtőt – nem dogmákon vagy rituálékon keresztül, hanem tetteink által. Azáltal, hogy másokért élünk, azáltal, hogy rendíthetetlen támogatású közösséget építünk, edényt teremtünk az Ő jelenlétéhez. Közös küzdelmünk kohójában olyan szeretetet fedezünk fel, amely túllép az önmagunkon, olyan egységet, amely összeköt minket egymással és Vele. És ebben a szent táncban megtaláljuk célunkat: hogy tetteink által a Teremtő végtelen fényének tükröződésévé váljunk.