A spirituális beteljesülés egy megingathatatlan, abszolút vállalkozás – egy szent út, ahol nincsenek hibák, versengő filozófiák vagy félreértések. Ez egy olyan utazás, amely túllép az én határain, összhangba hoz minket a Teremtő isteni lényegével. Amikor érzem, hogy a Teremtő rajtam keresztül cselekszik, ez egy mély és zsigeri élmény, egybeolvadás az Ő isteni tulajdonságaival. Ez a kapcsolat, amely az alakbeli egyezésből születik, lehetővé teszi számomra, hogy megtestesítsem az Ő önzetlen, szerető természetét – éles kontrasztban az eredendő, ego-vezérelt ösztöneimmel. Ezekben a pillanatokban a csontjaimban érzem, hogy a Teremtő cselekszik rajtam keresztül, tetteimet olyan módon irányítva, amely szembemegy eredeti természetemmel.
Kezdetben ez a kapcsolat teljes alávetettségként jelenik meg. Teljesen semmissé teszem magam a Teremtő előtt, edényévé válok az Ő akaratának, mintha egy kéz csúszna egy kesztyűbe, vagy egy marionettbábut mozgatna egy mesteri bábos. Jelenléte könnyedén áramlik át rajtam, ellenállás nélkül formálva tetteimet. De ahogy előrehaladok, ez a kapcsolat egy aktív, kölcsönös partnerséggé alakul. Mint a tangótáncosok, tudatosan igazítom mozdulataimat az Övéihez, létezésemet az Ő isteni ritmusához igazítva. Árnyékává válok, szándékkal és tudatossággal követve vezetését, teljes mértékben érzékelve a feszültséget önző hajlamaim és az Ő határtalan szeretete között.
Ez a kettősség az, ahol az igazi átalakulás elkezdődik. Érzem a Teremtő tiszta, önzetlen természetét az én egoista vágyaim hátterében. Az eredendő ösztöneim ellenállása ellenére úgy döntök, hogy hozzá igazodom, tudatosan átformálva szándékaimat, hogy tükrözzék az Övét. Ez nem passzív cselekedet, hanem tudatos választás, hogy felemelkedjek a természetem fölé, elutasítva az ego szűk látószögét, és új módon érzékeljem a valóságot. Átállok az önközpontú „keserű/édes” számításról – ahol tetteimet a személyes haszon vagy kényelem vezérli – egy „igaz vagy hamis” paradigmára. Ebben az új keretben az igazság az én egyezésem mértéke a Teremtővel, az a képességem, hogy igazoljam az Ő jóindulatú jelenlétét, mint a valóság egyetlen erejét, függetlenül attól, hogy fizikai testem vagy egóm hogyan reagál.
Ez az átállás folyamatos erőfeszítést igényel. Függetlenül kell léteznem testi érzéseimtől és az ego szubjektív világnézetétől, amelyet rám erőltet. Ehhez egy spirituális csoportba merülök, egy hasonló gondolkodású lelkek közösségébe, akik ugyanazt a vágyat osztják: hasonlítani a Teremtőhöz. Együtt létrehozunk egy frekvenciát, egy kölcsönös szándék erőterét, ahol egyetlen célunk, hogy megtestesítsük az Ő szerető és adakozó tulajdonságait. Ebben az állapotban csak arra figyelek, hogy fenntartsam a Teremtő érzését, pillanatról pillanatra megújítva a hozzá való hasonlóságot. Elfogadom, hogy az Ő világnézete – önzetlen, objektív és szerető – a valódi valóság, míg az ego önző számításai torz illúzió.
A Teremtő folyamatosan kihívások elé állít, olyan gyakorlatokkal tesztelve elkötelezettségünket, amelyek arra késztetnek, hogy az Ő világnézetét válasszuk az egoé helyett. Ezek a próbák korlátozás, semmissé tétel és feltétel nélküli megadás szakaszain keresztül bontakoznak ki. Minden lépéssel megtanulom hasznosítani vágyaimat és tapasztalataimat, hogy erősítsem a kapcsolatomat a Teremtővel, és segítsek másoknak is igazodni az Ő igazságához. A gyakorlatban ez a folyamat a spirituális csoporton belül bontakozik ki a legerőteljesebben. Átadom magam barátaimnak, úgy integrálódva velük, mintha csendes vízbe lépnék, ügyelve arra, hogy ne okozzak még a legkisebb hullámzást sem. Fókuszom a spirituális jólétükre irányul, érzékelve vágyaikat és nézőpontjaikat, hogy elősegítsem a Teremtőhöz való kapcsolódásukat. Eközben teljesen elfeledkezem magamról, csak azért létezem, hogy beteljesítsem az ő igényeiket és összekapcsoljam őket az élet egyetlen, jóindulatú forrásával.
Ez az önzetlen integráció a kulcs a spirituális beteljesüléshez. A Teremtővel való egyezés nem magányos erőfeszítéssel, hanem kölcsönös kapcsolaton keresztül érhető el, ahol az Ő képét magamban építem fel azáltal, hogy az Ő tulajdonságait tükrözöm kapcsolataimban másokkal. Ez a folyamat éles ellentétben áll az ego manipulatív, önérdekű érzékelésével, amely a valóságot a személyes haszon szűrőjén keresztül látja. Ahogy egyre mélyebbre merülök ebben a munkában, belső háború bontakozik ki – harc az ego között, amely vissza akar húzni önző vágyaihoz, és a spirituális vágy között, amely arra ösztönöz, hogy barátaim vágyaiba és nézőpontjaiba merüljek, miközben elvetem a sajátjaimat. Ez a háború nem teher, hanem a haladás bizonyítéka, annak igazolása, hogy közelebb kerülök a Teremtőhöz.
Minél mélyebbre hatolok, annál nyersebb, nehezebb önző vágyrétegeket fedezek fel. Ám ahelyett, hogy elnyomnám őket, megtanulom ezeket a vágyakat a spirituális cél szolgálatába állítani, felhasználva őket a Teremtőhöz való kapcsolatom táplálására. Haladásom mértéke a barátaimmal való kölcsönös integráció és alávetettség növekedése, amelyet pontosan az ego egyre erősebb ellenállása ellen mérnek. Arra törekszem, hogy teljesen elveszítsem magam másokban, megértve, hogy a Teremtőt csak az ő vágyaikon és nézőpontjaikon keresztül fedezhetem fel. Saját igényeim és nézőpontjaim elhalványulnak, helyüket egyetlen fókusz veszi át: mások szolgálata és kapcsolódásuk biztosítása az istenihez.
Ez az utazás a spirituális félelemmel kezdődik – egy tiszteletteljes tudatossággal, hogy egóm árthat másoknak vagy elvághat a Teremtőtől. Ez a félelem az alap, amelyre az igaz szeretetet építem, egy olyan állapotot, ahol aktívan érzékelem és beteljesítem mások vágyait az ő nézőpontjaik szerint. Ez napi elkötelezettség, egy szokássá váló gyakorlat, hogy újra és újra belépjek ebbe a folyamatba, és örömmel vívjam a fokozódó belső háborút az ego ellen, amely a helyes haladás igazolása és tanúsága.
A spirituális csoport az egyetlen laboratórium, ahol ez az átalakulás kibontakozhat. A barátok közötti kölcsönös kapcsolat nélkül nincs mód arra, hogy elérjük a Teremtőhöz való hasonlóságot, amely szükséges az Ő vele való munkához. Ez a félelemmel kezdődik, a szeretet felé halad, és egy önzetlen, feltétel nélkül szerető szándékban csúcsosodik ki, hogy másokat a Teremtőhöz kapcsoljunk. Személyes beteljesülésem másodlagos; ha segíthetek másoknak tökéletesebben elérni ezt a kapcsolatot, háttérbe vonulok, csendben szolgálva, csak azt téve, ami szükséges az ő útjuk támogatásához.
Ez a folyamat egyre mélyebb ön-alávetettségi és önfeláldozási szinteket követel. Minden szakaszban egyre többet vetkőzök le az ego befolyásából, mígnem semmi sem marad az eredeti önző számításokból, amelyek valaha meghatároztak. A Teremtő újjáteremtése bennem egy egész életen át tartó vállalkozás, egy szent tánc az alávetettség, integráció és szeretet jegyében. Ez egy folyamatos megújulás útja, ahol minden kihívás lehetőség arra, hogy a Teremtő igazságát válasszam az ego illúziója helyett, hogy igazodjak az Ő határtalan szeretetéhez, és segítsek másoknak is ugyanezt tenni. Így válok az Ő jelenlétének csatornájává, az Ő isteni lényegének élő tükröződésévé, örökké arra törekedve, hogy igazoljam Őt, mint a valóság egyetlen, jóindulatú erejét.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás