Inspirálás, hogy inspirációt kapjunk

A spirituális utazás szívében ott rejlik egy szent pillanat – egy pillanat, amikor a lélek arra vágyik, hogy túllépjen a hétköznapokon és megérintse az isteni valóságot. Ez a pillanat a nagy összejöveteleken teljesedik ki, ahol százak vagy ezrek gyűlnek össze, nem csupán fizikai jelenlétükkel, hanem egy hatalmas, összekapcsolt kör részeként, amely messze túlnyúlik a látható világon. Ezek az összejövetelek nem pusztán események; a spirituális út vibráló ünnepei, ahol a keresők összegyűlnek, hogy megtapasztalják azt a mély igazságot, amelyet tanulnak: egy egyetlen, életet teremtő és életet tápláló erő létezését – mindennek forrását.

Ezek az összejövetelek reményt adó jelzőfények, lehetőséget kínálva a spirituális úton járóknak, hogy túllépjenek a kis csoportjaik – az 5-15 lelket számláló szoros körök – meghitt keretein, és megérezzék egy nagyobb közösség lüktetését. Itt, ennyi ember jelenlétében, arra kapunk meghívást, hogy megérezzük a Teremtő isteni erejét, azt az örökkévaló energiát, amely mindannyiunkat összeköt. De ez a tapasztalat nem érkezik magától. Aktív részvételt, égő szíveket és egymás iránti rendíthetetlen elköteleződést követel.

Ahhoz, hogy ez az isteni erő megérintsen minket, először inspirálnunk kell, és inspirációt kell kapnunk. Nyitott szívvel kell adnunk, szeretetet és bátorítást árasztva barátainkra, mert az adás által ébresztjük fel érzékenységünket. Megnyílunk, hogy befogadjuk azt az inspirációt, amely másoktól árad, így egy szent körforgást hozunk létre, amely kölcsönösen felemel minket. Szívünknek égnie kell a kapcsolatok építésének vágyától, hogy olyan erős, kölcsönös egységet szőjünk, amely tükrözi a Teremtő egységét. Ebben az önátadásban – egymásnak és a Teremtőnek való átadásban – hívjuk az istenit, hogy vezessen minket, hogy segítsen túllépni kételyeinken és félelmeinken.

Döntő pillanatban állunk, mint atléták, akik az olimpiára készültek, de haboznak az utolsó ugrás előtt. Nagy dolgokra készültünk, az isteni áttörésre, mégis visszatartjuk magunkat. Miért? A megmaradó kételyek, a kölcsönös bizalom hiánya és az ismeretlentől való félelem miatt. Még mindig garanciákat, jutalmakat vagy tetteinkért visszajelzést keresünk. De a spiritualitás útja bátorságot követel – bátorságot, hogy megtegyük az utolsó lépést számítások nélkül, hogy hittel a Teremtőbe és egymásba vetett bizalommal ugorjunk az ismeretlenbe.

Célunk nem kevesebb, mint a teljes kölcsönös egység, egy olyan állapot, ahol eggyé válunk egymással, egyetlen edénnyé a Teremtő isteni erői számára. Ehhez át kell törnünk a kételyek falát, és szét kell zúznunk az önzés láncait. Minden azon múlik, hogy képesek vagyunk-e inspirálni és megnyugtatni egymást, hogy kölcsönös garanciát nyújtsunk egymás spirituális belépéséhez. Meg kell győznünk a Teremtőt – és önmagunkat –, hogy készen állunk, hogy hajlandóak vagyunk teljesen átadni magunkat az Ő akaratának.

Ez az átadás nem passzív; tüzes, aktív elköteleződés. Követelnünk kell a Teremtőtől, hogy cselekedjen rajtunk keresztül, hogy önző szándékainkat önzetlenné változtassa. Mindannyiunknak éreznie kell a felelősség súlyát – nemcsak önmagunkért, hanem az egész rendszerért, minden lélekért a hálózatunkban, és magáért a Teremtőért. Késznek kell lennem arra, hogy a isteni műtőasztalra feküdjek, bízva a Teremtőben, hogy elvégezze azt a szent műtétet, amelyet csak Ő tud, hogy betölthessem célomat: önzetlenül, feltétel nélkül és határtalan szeretettel szolgálni.

Ez az út állandó, szenvedélyes imát követel – olyan imát, amely lelkünk mélyéről fakad, könyörögve a Teremtőhöz, hogy lássa készségünket, tanúja legyen hajlandóságunknak. Valójában ez az ima éppúgy szól önmagunknak, mint Neki. Kijelentés, hogy készen állunk átlépni az önző ego valóságából a Teremtő szent valóságába, amelyet a tiszta, önzetlen szeretet és adományozás isteni tulajdonságai irányítanak.

Ezen összejövetelek – a Kongresszus – sikere rajtunk múlik. Az isteni kinyilatkoztatás arra vár, hogy készen álljunk annak befogadására. Mint megfigyelők, akik alakítják a valóságot, mi határozzuk meg az eredményt erőfeszítéseinkkel. A felkészülés során teljesen ki kell merítenünk magunkat, nem hagyva semmit tenni, amíg el nem érjük azt a pontot, ahol tudjuk, hogy nincs több tennivaló. Célunk egy tökéletes, átlátszó edény létrehozása – egy önzetlen, altruista kapcsolatok hálózata, amely tükrözi a Teremtő lényegét. Csak akkor kezdhetjük érezni az Ő életerejét, amely úgy áramlik át rajtunk, mint a vér, amelyet a szív pumpál az egész test javára.

Imádkoznunk kell a Teremtőhöz, hogy legyen társunk ebben az erőfeszítésben, hogy tartsa fenn szent hálózatunkat, és töltse meg egyetlen erejével. Arra vágyom, hogy érezzem, csatorna vagyok ennek az isteni energiának, minden porcikámmal elősegítve annak áramlását, csak a közösség érdekében. Legmélyebb vágyam ebben a szent alkalomban, hogy hálózatunk minden lelke érezze ezt az életerőt, hogy ők is megtapasztalják a teremtés egyetlen forrását kölcsönös kapcsolatainkon keresztül.

Ez a mi pillanatunk. Emelkedjünk fel együtt, lángoló szívekkel, és lépjünk bátran az isteni felé. Inspiráljuk egymást, szabaduljunk meg a kételyektől, és hozzunk létre egy olyan tiszta edényt, amelyen keresztül a Teremtő fénye ragyog, megvilágítva a világot szeretettel, egységgel és az isteni örök ígéretével.