Egy olyan világba születünk, amely valóságosnak, kézzelfoghatónak és mindent átfogónak tűnik – egy Mátrixba, amelyet saját önző egónk sző. Ez a fizikai valóság, idő, tér és mozgás korlátaival, csupán egy torz illúzió, egy töredezett tükörképe valaminek, ami sokkal nagyobb. Emberi célunk, hogy túllépjünk ezen a fátyolon, hogy meghaladjuk egoista érzékelésünk korlátait, és megpillantsuk a tökéletes, határtalan valóságot, amelyet az egyetlen, mindent létrehozó és tápláló irányító erő hoz létre. Ez az erő, a Teremtő, nem távoli vagy különálló; körülvesz minket, áthat minket, és fenntartja még azt a hibás Mátrixot is, amelyben élünk. Mégsem látjuk, érzékszerveink tompák, mert disszonancia van egoista természetünk és a Teremtő önzetlen, jóságos lényege között.
A magasabb valóság érzékeléséhez vezető út nem külső hódítás, hanem belső átalakulás. Azt követeli, hogy olyanokká váljunk, mint a Teremtő, felöltve az Ő isteni tulajdonságait – a szeretetet, önzetlenséget és határtalan adakozást –, szembemenve velünk született, ellentétes hajlamainkkal. Ez nem csekély feladat. Egónk ragaszkodik a szétválasztáshoz, az „én” és a „másik” illúziójához. Még azok az emberek is, akiket ismerünk, nem valódi „mások”, hanem azok a képek, amelyeket önmagunkban építünk fel, hasonlóságaink vagy ellentéteink alapján. A Teremtő megismeréséhez az Ő képét és hasonlatosságát kell felépítenünk magunkban, nem az Ő lényegét megragadva, hanem cselekedeteit utánozva.
Nem érinthetjük közvetlenül a Teremtőt, és nem is szabad megpróbálnunk. Ha így tennénk, felébresztenénk a bennünk rejlő ősi egót, azt a hatalmas erőt, amelyet csak akkor lehet korrigálni, miután minden mást már átalakítottunk. Ehelyett az Ő gondolatát, szándékát, jóságos cselekedeteit keressük felénk. Ahogy egy gyermek felismeri szüleit az állandó, szerető gondoskodás révén, úgy vágyunk arra, hogy zsigerileg érezzük a Teremtőt, mint az élet egyetlen forrását, azt az erőt, amely mindent makulátlan jósággal irányít. Ez a felismerés nem magányos erőfeszítéssel, hanem kapcsolódáson keresztül érkezik – azáltal, hogy mások felé ugyanazzal az önzetlenséggel és szeretettel fordulunk, amely a Teremtő valóságát meghatározza.
Az utazás egy szikrával kezdődik, egy halvány, de tagadhatatlan vággyal, amely felébred bennünk, gyakran számtalan életciklus és vak, egoista vágyak hajszolása után. Ezek a vágyak, amelyeket egykor vakon követtünk, üresen, frusztráltan és kiábrándultan hagynak minket a Mátrix felszínes ígéreteitől. Amikor ez az új, spirituális vágy felébred, olyan, mint egy csendes hívás, egy húzás valami nagyobb felé, létezésünk valódi céljának beteljesítése felé. De ez a szikra törékeny, könnyen elnyomja egoista céljaink zaja. Hogy tápláljuk, termékeny talajba kell ültetnünk – a megfelelő emberi környezetbe, egy olyan közösségbe, amelynek tagjai ugyanarra a vágyra ébredtek, hogy túllépjenek az én határain és kapcsolódjanak a Teremtőhöz.
Ebben a környezetben erősítjük és tisztítjuk spirituális vágyunkat. Összekapcsoljuk szikránkat mások szikráival, olyan kollektív elköteleződést kovácsolva, amely elég erős ahhoz, hogy elnyomja az önző impulzusokat, amelyek egykor meghatároztak minket. Ez a közös vágy egy edénnyé válik, egy finoman hangolt vevőkészülékké, amely képes érzékelni a Teremtő „adását”. A héber nyelvben a Teremtőt BoReh-nek hívják, ami azt jelenti: „jöjj és lásd”. Amilyen mértékben „jövünk”, kilépve egoista korlátainkból és szeretettel, önzetlenül cselekedve mások felé, olyan mértékben kezdünk „látni”, érzékelve a Teremtő jelenlétét életünkben. Ez nem passzív folyamat; azt követeli, hogy feloldódjunk mások vágyaiban és nézőpontjaiban, elveszítve önmagunkat a szolgálatban, amíg eredeti, egohoz kötött énünk elhalványul.
Ez a feloldódás a kulcs a Teremtő valóságának megnyitásához – egy önzetlen, objektív birodalomhoz, ahol az idő, tér és individualitás szubjektív korlátai már nem érvényesek. A csoport éles szűrőjén keresztül levetkőzzük egoista horgonyainkat, tiszta edényekként emelkedve ki, akik képesek megtapasztalni a Teremtő határtalan erőterét. Ez az átmenet természetfelettinek tűnik, és joggal, mert saját erőnkből nem érhetjük el. Mégis, a megfelelő környezetben, egy céltudatos és gyakorlati módszer által vezetve olyan egyedülálló, átalakító erőket hívhatunk elő, amelyek átformálnak minket, megadva azokat a tulajdonságokat és képességeket, amelyekkel beléphetünk egy időtlen, határtalan valóság érzékelésébe.
A változás nem külső; a körülöttünk lévő világ nem változik. Ehelyett a valósághoz való hozzáállásunk és kapcsolatunk alakul át. Ahogy megszűnünk önmagunkat létezésünk középpontjaként érzékelni, az idő és tér érzete elhalványul. Kezdjük átlátni a Mátrixon, felismerve azokat az erőket és folyamatokat, amelyek létrehozzák azt a felszínes, ego-vezérelt világot, amelyet egykor természetesnek vettünk. Helyükre a Teremtő valóságába olvadunk, olyan bensőségesen érzékelve az Ő tulajdonságait – a szeretetet, egyensúlyt és harmóniát –, mint ahogy saját lélegzetünket vagy csontjaink velejét érezzük.
Ez a kettős létezés egyszerre alázatra int és mélyen megrendítő. Fizikai testünkön és egoista hajlamainkon keresztül továbbra is ugyanazt a törött, versengő valóságot érzékeljük, mint mindenki más, tele szétválasztással, konfliktussal és túléléssel. De a spirituális vágyon keresztül, amelyet a csoportban ápolunk, egyre mélyebbre merülünk a Teremtő tökéletes, önzetlen valóságába – egy feltétel nélküli szeretet és adakozás birodalmába, amely éles kontrasztban áll az önző Mátrixszal. Ez a fizikai világ, háborúival és küzdelmeivel, szükséges kiindulópontként mutatkozik meg, olyan kontrasztként, amely a növekedés felé hajt minket. Még a természet látszólagos kegyetlensége, a „legalkalmasabbak túlélése” is ugyanazok által a jóságos erők által tartatik fenn, amelyek a harmónia és egység valódi valóságába vezetnek minket.
Ennek az érzékelésnek a fenntartásához a spirituális csoportra támaszkodunk, mint ablakunkra és kapunkra. Csak itt, olyan emberek között, akik tudatosan és elkötelezetten ugyanarra a célra törekszenek, tudjuk megszüntetni az én és a másik közötti határokat. A spiritualitás ott kezdődik, ahol a szétválasztás véget ér, ahol önzetlen szeretet és szolgálat által feloldódunk másokban. Ebben az önátadásban találjuk meg a szabadságot – nem az uralom vagy birtoklás szabadságát, hanem az együtt létezés szabadságát a Teremtő határtalan valóságával.
Ahogy ennek az utazásnak a küszöbén állunk, magunkkal hordozzuk egoista múltunk súlyát és spirituális jövőnk reményét. A Mátrix, minden torzulásával együtt, nem ellenségünk, hanem tanítónk, egy kontraszt, amely élesíti igazság utáni vágyunkat. A csoporton, a szereteten és a Teremtőhöz való hasonlóság szüntelen keresésén keresztül ébredünk egy olyan valóságra, amely nemcsak lehetséges, hanem mindig jelen van, várva, hogy eljöjjünk és meglássuk.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás