Születésünkkor nincs bennünk semmi jó. Csupán egy halvány, szunnyadó szikra rejtőzik bennünk – alig érzékelhető, a lehetőség halk suttogása, amely, ha gondosan ápoljuk, valami valóban emberivé válhat. Ez a szikra, olyan kicsi, hogy gyakran észrevétlen marad, a megváltásunk magja, a „jó oldal” törékeny ígérete, amelyet nem kapunk meg készen, hanem egy mély és fájdalmas átalakulási folyamaton keresztül kell kifejlesztenünk.
Amikor ez a szikra mozgolódni kezd, felébredve evolúciónk csendes gépezetének hatására, lényünk egy szunnyadó része életre kel. Ez nem szabadon adott ajándék; erőfeszítést, szándékot és kérlelhetetlen elköteleződést követel egy olyan úton, amelyet kevesen mernek végigjárni. Útra kell kelnünk, hogy ezt a szikrát lánggá szítsuk, hogy identitásunk magjává tegyük, miközben könyörtelenül elvetjük azt az énünket, amelyet korábban ismertünk. Semmi – abszolút semmi – nem méltó arra, hogy megőrizzük abból a lényből, akikké születtünk. Az „én”, amelyhez ragaszkodunk, amelyet most érzünk bennünk lüktetni, csupán múló illúzió, egy ideiglenes, önpusztító valósághoz kötve, amely saját hamisságának súlya alatt omlik össze.
Ez az eredeti én, amelyet ösztönösen „én”-nek nevezünk, egy börtön. Önzésből, egóból és kielégíthetetlen vágyból szőtt lény, amely rákként viselkedik a világban – fogyaszt, kizsákmányol, és minden szeszélyét igazolja mások rovására. Ez a világnézet csak önmagát szolgálja, mindent magába akar szippantani anélkül, hogy adna, mindenáron boldogulni akar. Ez az a gonosz, amellyel szembe kell néznünk, az a sötétség, amelyet olyan intenzíven meg kell vetnünk, hogy hajlandóak legyünk kitépni azt a lényegünkből, mint ahogy az olajbogyó magját préseljük ki, és eldobjuk a héjat.
De ez az átalakulás nem magányos cselekedet. Egyedi módszert igényel, egy céltudatos környezetet, ahol minden lélek teljes mértékben elköteleződik egy közös cél mellett – hogy egyetlen, élő organizmusként működjünk, összefonódva és harmóniában, tükrözve a természet kölcsönösen integrált rendszerét. Ebben a szent térben, olyan emberek között, akik ugyanazt az égő vágyat osztják, biztonságosan és alázatosan szembesülhetünk eredendő természetünk igazságával. Látjuk, mi is valójában: gonosz, fenntarthatatlan, az élet elárulása, amelyre születtünk. És miközben ezzel az igazsággal szembesülünk, közös célunkat olyan fontossá tesszük, hogy készen állunk mindent feladni – régi énünket, félelmeinket, az irányítás iránti vágyunkat –, hogy felszabadítsuk az emberi szikrát belülről.
Ez nem szelíd folyamat. Ez egy gyötrő, lélekig ható küzdelem, hogy valami újat szüljünk abból, ami egykor voltunk. A szikra, olyan törékeny, mégis olyan erőteljes, arra vágyik, hogy összhangban létezzen a valóságot irányító egyetlen erővel – a tiszta, önzetlen szeretet és határtalan adakozás erejével. Hogy ápoljuk, el kell utasítanunk az önző ösztönöket, amelyek eddig meghatároztak minket, és helyette olyan valóságot kell elfogadnunk, ahol az életet feltétel nélküli adakozás hozza létre és tartja fenn.
Egy szakadéknál állunk, egy sorsdöntő határon, ahol életünk megváltoztatását igénylő döntés vár ránk. Készen állunk-e valóban arra, hogy megszüljük ezt az új emberi lényt, amely tükrözi a teremtés isteni erejét? Hajlandóak vagyunk-e feltételek és garanciák nélkül elhagyni azt az énünket, amelyet születésünk óta ismertünk? Elég bátrak vagyunk-e ahhoz, hogy becsukott szemmel ugorjunk egy olyan valóságba, amelyet még nem érthetünk, és csak a bennünk lévő apró szikra vonzásában bízunk?
Ez az igazság pillanata, ahol a félelem és a bátorság összecsap. Csak akkor válunk méltóvá az átalakulást vezető rendkívüli erőkre, ha teljesen elkötelezettek vagyunk – ha minden kétséget és habozást feladunk. Mint a lélek bábái, ezek a természetes, gondoskodó energiák körülölelnek minket, segítve, hogy a szikrát egy teljesen megvalósult emberi lénnyé formáljuk, amely harmóniában létezik a szeretet és teremtés egyetlen erejével.
Ezen az úton való részvétel mély hitet követel – nem biztosítékokban vagy eredményekben, hanem abban a lehetőségben, hogy valami nagyobbá válhatunk. Ez azt jelenti, hogy elengedjük a hamis énünket, megszabadulunk egónk súlyától, és hagyjuk, hogy a bennünk lévő szikra olyan lénnyé nőjön, amely él, lélegzik és a valódi valóságban cselekszik – egy olyan valóságban, ahol a szeretet az egyetlen fizetőeszköz, és az önzetlenség az egyetlen igazság. Ez a hívásunk, a célunk, az esélyünk, hogy a legmélyebb, legszentebb értelemben emberré váljunk.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás