Mi létezésünk célja, emberi utazásunk dobogó szíve? Az, hogy felfedezzük és magunkévá tegyük a valóság egyetlen, szerető és éltető forrását – egy olyan erőt, amely határtalan nagylelkűséggel teremti és táplálja az életet. Ez nem passzív felfedezés, hanem aktív keresés: hogy összhangba kerüljünk ezzel az isteni erővel, azáltal, hogy hasonlatossá válunk annak szeretet és adományozás lényegéhez. Ám felmerül a kérdés – mi a valódi szándék e szent elérést mögött?
A válasz egyszerű, mégis mély: a szerelem. Nem múló érzelem, hanem heves, rendíthetetlen odaadás a Teremtő, minden élet forrása iránt. Ez a szerelem nem célállomás, hanem szüntelen vágyakozás, egy szerelmi láng, amely bennünk nő, és nem elégszik meg az isteni puszta villanásaival. A spirituális létra minden fokán, az ezzel a szerető erővel való kapcsolat minden pillanatában egy mélyebb igazság tárul fel: mindig van egy magasabb, ragyogóbb szintje a szerelemnek, amelyet még nem értünk el. Bármilyen kézzelfogható is a ma érzett szeretet, hinnünk kell, hogy van több – az isteni kapcsolat végtelen kiterjedése, amelyet még nem értünk el. Ez a hit táplálja a nyugtalan vágyat, egy szent elégedetlenséget, amely előre hajt minket.
Ez a Teremtő iránti szerelmi láng minden életünk minden szegmensét át kell, hogy itassa. Irányítania kell gondolatainkat, tetteinket, maga létünk célját. Ez egy kétségbeesett, gyönyörű fájdalom – olyan heves vágyakozás, hogy hajlandóak vagyunk mindent feláldozni, még a Teremtő spirituális kinyilatkoztatását is magunkban, hogy bizonyítsuk feltétel nélküli odaadásunkat. Ez a szerelem nem elvont; élő, lélegző erő, amely megköveteli, hogy minden pillanatban, minden arc mögött és minden élményben keressük a Teremtő jelenlétét. Sehol sem élénkebb ez a keresés, mint egy spirituális közösség szent terében, ahol lelkek egyesülnek a Teremtő iránti tökéletes, végtelen szeretet közös elkötelezettségében.
Ebben az egyedülálló csoportban gyakoroljuk a mások szeretésének művészetét, ahogy a Teremtő szeret – önzetlenül, teljesen, fenntartások nélkül. E kölcsönös kapcsolatokon keresztül tanuljuk meg tükrözni az istenit, megtestesíteni azt az adományozást, amely az élet forrását meghatározza. Ez nem elméleti gyakorlat, hanem kézzelfogható, gyakorlati törekvés, ahol minden interakció egy lépéssel közelebb visz a Teremtő tökéletes szeretetének kinyilatkoztatásához az egész teremtés iránt. Az, hogy így szeressük a többieket, felemel minket a fizikai létezés mulandó drámái fölé. Világi életünk olyan lesz, mint egy háttérfilm – egy színpad, ahol kedvességgel és pozitivitással játsszuk szerepeinket, miközben valódi figyelmünk a spirituális munkára irányul, az isteni szerelem művelésére.
Ám ez az utazás nem mentes a fájdalomtól. A magunkban hordozott szerelmi láng elviselhetetlen fájdalom, égő vágy a teljes és tökéletes szeretet iránt, amelyet még nem valósítottunk meg teljesen. Ez a fájdalom nem teher, hanem ajándék, amely a spirituális közösségünkben való kölcsönös erőfeszítések és odaadásból születik. A kollektív vágyakozásunkon, közös elkötelezettségünkön keresztül formálódik ez a mindent átfogó szerelem, amely egyre közelebb visz minket az élet jóságos forrásához.
E szerelemért élni azt jelenti, hogy alávetjük magunkat egy magasabb célnak. Azt jelenti, hogy újra és újra hagyjuk, hogy szívünk összetörjön az isteni keresésében. Azt jelenti, hogy minden lélegzetünket a Teremtőnek szenteljük, hogy minden találkozott lélekben keressük az Ő jelenlétét, és olyan világot építsünk, ahol a szerelem uralkodik. Ez életünk célja: határtalanul szeretni, szüntelenül vágyakozni, és az örökkévaló szeretet edényeivé válni, amely a teremtés szívéből árad.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás