Létezésünk középpontjában egy kielégíthetetlen, mindent átfogó vágy áll az élvezetek és a beteljesülés iránt. Ez a könyörtelen sóvárgás hajtja életünk minden aspektusát, arra ösztönözve minket, hogy múlandó érzéseket és anyagi javakat kergetve próbáljuk betölteni belső ürességünket. Mint a függők, egyre többre vágyunk – nagyobb, intenzívebb, izgalmasabb élményekre –, hogy kielégítsük szükségleteinket. Ám ami tegnap még elégedettséggel töltött el, ma már nem elegendő, így egy önpusztító és fogyasztó körforgásba kerülünk, vakon botladozva egy ösztönös létben, ahol kiszámíthatatlanul feltörő vágyaink marionettbábuként irányítanak minket.
Az emberi történelem és társadalom erre a vad, céltalan hajszára épül. Elszakadtunk minden vágyunk és azok valódi beteljesülésének egyetlen forrásától – egy olyan forrástól, amely céltudatosan és harmonikusan elégíthetne ki minket. Nem is sejtjük, hogy minden mulandó kívánságunk mögött egy ősi, mindent átható vágy rejlik: hogy hasonlóvá váljunk a valóságot teremtő és irányító egyetlen, mindenható erőhöz. Ez a vágy, hogy hasonlóságon keresztül megismerjük és megértsük az életet adó forrást, lényünk legmélyebb sóvárgása.
Ez a vágy azonban eredeti formájában önzéssel volt átitatva. Arra törekedett, hogy kisajátítsa az egyetlen erőt, és önző céljaink érdekében átvegye a valóság feletti uralmat. Ez a törekvés egy elviselhetetlen, égető szégyent szült – olyan mély szégyent, amely elvágta az élet forrásától érkező határtalan beteljesülés befogadásának képességét. Ez a szégyen megfertőzte a teremtést, patthelyzetet teremtve, ahol az egyetlen erő azon vágya, hogy tökéletesen beteljesítse teremtményeit, meghiúsult hibás szándékaink miatt.
Ebből a patthelyzetből egy szent megállapodás született: az egyetlen forrással való valódi kapcsolat és annak végtelen bőségének befogadása csak akkor lehetséges, ha az ősi, önző vágyat tiszta, önzetlen és feltétel nélküli szeretetté alakítjuk. Ahhoz, hogy a forrásból befogadjunk, ezt kizárólag azért tehetjük, hogy örömet szerezzünk neki, igazolva annak jóságát, mint a valóság egyetlen, szerető erejét. Az erőhöz való hasonlóság keresése már nem a személyes nyereségről szól, hanem a kölcsönös, feltétel nélküli szeretetről – hűséges odaadásról annak igazolására, hogy ez az erő önzetlenül szerető és adakozó.
Emberi életünk e világban az egyetlen erővel való teljes elszakadtság állapotában kezdődik. Ostoba, gyakran káros fizikai és anyagi élvezeteket kergetünk, hatalmas erőfeszítéseket és áldozatokat hozva azért, hogy megragadjunk néhány mulandó morzsát, amelyek azonban egyre inkább kicsúsznak a kezeink közül. Bennünk él annak az ősi egónak egy miniatűr mása, amely arra ösztönöz, hogy mindent és mindenkit kizárólag a saját érdekünkben használjunk ki, ezzel okozva a világ összes válságát, konfliktusát és háborúját. Értéktelenül fejezzük be testi életünket, sajnálva, amit nem tettünk meg, amit nem szereztünk meg, anélkül, hogy valaha is megismertük volna valódi emberi célunkat: hogy feltárjuk az egyetlen irányító erőt azáltal, hogy magunkra öltjük annak isteni tulajdonságait, a önzetlen szeretetet és adakozást, mindezt azért, hogy hűségesen igazoljuk annak jóságát.
Ez az utazás azzal kezdődik, hogy szembenézünk valódi természetünkkel – egy önző, önigazoló erővel, amelyet fokozatosan fel kell tárnunk, a legkisebb megnyilvánulásoktól kezdve a legmélyebb gyökerekig. Nem állhatunk közvetlenül szembe az egyetlen erővel, mert a hasonlóság hiánya miatt nem érzékeljük azt. Ehelyett másokkal kezdünk dolgozni – hasonló gondolkodású lelkekkel, akik szintén az emberi cél keresésére ébredtek. Egy különleges, zárt, kölcsönösen támogató csoportban gyakoroljuk a módszert, amely lehetővé teszi számunkra, hogy feltárjuk és meghaladjuk egónkat. Ez a környezet, amelyet milliárdnyi más ember és a valóság számtalan része vesz körül, úgy van megtervezve, hogy az ősi ego rejtve maradjon, így kisebb, kezelhetőbb megnyilvánulásaival dolgozhatunk az emberek között.
Elkötelezett erőfeszítésekkel olyan kapcsolatokat építünk, amelyek tükrözik az egyetlen erő tulajdonságait – a feltétel nélküli szeretetet és adakozást –, ezzel felébresztve bennünk az ego korábban nem érzett „kígyóját“, hogy olyan mértékben szembesüljünk vele, amennyire képesek vagyunk legyőzni azt. Különleges természeti erőket hívunk elő kollektív munkánk által, amelyek lehetővé teszik, hogy magunkra öltjük az egyetlen erő isteni tulajdonságait, semlegesítve az ego önző szándékát. Ez a folyamat „három vonalon“ bontakozik ki: emberi törekvésünk megfigyeli az egót, mélyebb rétegeket provokál azáltal, hogy teljes odaadással szeretni és szolgálni próbál másokat, és isteni tulajdonságokat vonz, amelyek elfedik és átalakítják vágyainkat. Fokozatosan önző szándékaink korrigálódnak, összhangba kerülve az egyetlen erő szerető szándékával, egyre nagyobb hasonlóságot teremtve vele.
Egy döntő fordulópontnál valódi elválást érünk el egoista önmagunktól, és kézzelfoghatóan feltárul előttünk az egyetlen erő. Minden lépésnél szembesülünk azzal az égető szégyennel, hogy mennyire távol vagyunk még a teljes hasonlóságtól, mégis ez a szégyen, valamint a forrás iránti tisztított vágy hajt minket előre. Munkánk a szent csoportban marad, ahol az elhivatatott úttörők kollektív tudata élő organizmussá válik, amely képes érzékelni és elérni az egyetlen erőt.
Ahogy hasonlóságunk nő, egyre szélesebb köröket vonunk be szerető ölelésünkbe – embereket, állatokat, növényeket és élettelen részeket. Csak akkor, miután lemondtunk saját vágyainkról és elértük ezt a kollektív egységet, merjük felébreszteni az ősi vágyat, hogy átvegyük a teremtés feletti uralmat. Ám most, önzetlen erőfeszítéseink és a valóság egységbe vonása által megerősödve, kérhetjük az egyetlen erőt, hogy segítsen legyőzni még ezt a végtelen egoista vágyat is, hogy hűséges, szerető szolgák maradjunk, kölcsönös tisztelettel az erő iránt.
Ez a szent folyamat egy állandó vágyakozás tánca – az egyetlen erő iránti abszolút szeretet megérdemlésének hiánya, amelyet az élet forrásából áradó mindent átfogó szeretet fogad. Az érzelmi benyomások, korrekciók és imák a bensőséges, elhivatatott csoportban bontakoznak ki, ahol a barátok, egyetlen organizmus sejtjeiként integrálódva, kollektíven érzékelik az istenit. Csak ezen kollektív tudatosságon keresztül teljesíthetjük legmélyebb vágyunkat: hogy megismerjük, szeressük és igazoljuk az egyetlen erőt, amely életet lehel minden valóságba.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás