Jutalom szégyen nélkül

Amikor olyasmit kapunk, amit nem érdemeltünk meg, belülről perzselő, szinte elviselhetetlen szégyenérzet tör ránk.
Mélyen legbelül tudjuk, hogy ebben a világban, bármilyen keményen is dolgozunk, bármennyire is jogosnak tűnik a jutalom, minden tettünket alapvetően az önérdek vezérli – a bennünk élő ego, amely mindig a saját vágyaink kielégítésére törekszik.

Az ego, ez az eredendően önző és kihasználó hajtóerő minden cselekedetünk mozgatórugója.
Így még ha becsületes munkáért kapunk is fizetséget, belső büszkeségre nincs igazán okunk.
A jutalom csak egy csereérték, amely a saját vágyainkat elégíti ki.
Amíg ebben a keretrendszerben mozgunk, amíg önmagunk kielégítésére cselekszünk, még a „megérdemelt” jutalom is hordoz egyfajta kimondatlan bűntudatot.

Ahhoz, hogy ebből a szégyenből kilépjünk, meg kell haladnunk az egónk szűk határait.
Túl kell tekintenünk ezen a világon, amelyet teljes mértékben az emberi önzés hozott létre és tart fenn.

Az egyetlen jutalom, amely nem okoz szégyent, az az, amikor képessé válunk önzetlenül, kényelmetlenséget vállalva másokat szolgálni – nem magunkért, hanem másokért.

Ez a valódi jutalom: hogy olyanná válhatunk, mint a Teremtő.
Nem azért, hogy büszkék legyünk, nem is a saját jólétünkért, hanem azért, mert e hasonlóságon keresztül megérthetjük és igazolhatjuk a Teremtőt, mint az egyetlen, teljesen jóságos erőt a valóságban.

Az áttörés pontja

Ehhez egy mély, sorsfordító belső határvonalat kell átlépnünk.
El kell jutnunk arra a pontra, ahol végérvényesen és visszavonhatatlanul úgy döntünk: fontosabb számunkra, hogy hasonlóvá váljunk a Teremtőhöz, hogy Őt igazoljuk, mint bármilyen önző vagy anyagi kielégülés, amit ez a világ nyújthat.

Ez egy hosszú és fájdalmas folyamat eredménye, amely során felismerjük, mennyire teljes mértékben az ego irányítása alatt állunk.
Minden, amit teszünk, végső soron az önszeretetből fakad.
Ez az állapot – ez az „önző száműzetés” – egyre elviselhetetlenebbé válik, mígnem megjelenik egy új vágy: az önzetlen szeretet és adakozás életmódja iránti vágy, amely egy magasabb cél felé vonz.

Amikor ez a vágy erősebbé válik, mint bármilyen földi vágy, készen állunk mindent feláldozni érte.

Fejest ugrani az ismeretlenbe

E kritikus ponton készen állunk „fejest ugrani csukott szemmel” egy teljesen ismeretlen állapotba.
Felkészülünk arra, hogy elhagyjuk régi önmagunkat – melyet teljesen az önérdek határozott meg – és elfogadjuk a Teremtő tulajdonságait: a tiszta, feltétel nélküli szeretetet és adakozást.

Ez az ugrás félelmetes, mert még mindig nincs fogalmunk, nincs ízelítőnk, nincs példánk arra, mit is jelent úgy létezni és cselekedni, mint a Teremtő.
És mégis, ugrunk.

Függés és szabadság

Még ekkor sem vagyunk szabadok.
Örökké menekülők maradunk – olyan függők, akik megpróbálnak megszabadulni szenvedélyüktől vagy mesterüktől, de az ego, a régi „mester”, mindig ott liheg a nyakukban, hogy visszahúzza őket a rabságba.

Teljes mértékben a Teremtőtől függünk, aki egyedül képes bennünket függetleníteni ettől az emésztő egótól, ettől az örökös önszeretettől és önbeteljesítési vágytól.

Míg korábban az ego adott nekünk önbizalmat, stabil talajt, azt az illúziót, hogy a saját vágyaink és számításaink szerint cselekszünk, most olyan érzésünk van, mintha a semmiben lógnánk – elrugaszkodva az önző talajról, egyedül a Teremtő mágneses vonzása tart bennünket lebegve.

Ez az állapot azonban nem állandó.
Folyamatos tudatosságra és szüntelen könyörgésre van szükség: arra, hogy a Teremtő továbbra is tartson meg bennünket e magasabb állapotban – nem a magunk, hanem mások, és az Ő kedvéért.

A teljes függés öröme

Ez a totális függés az ego szemszögéből nézve rendkívül megalázó.
Elveszíti függetlenségét, büszkeségét, kontrollját.

De ha azzal az apró, tiszta emberi szikrával azonosulok magamban, amely mindenáron a Teremtőhöz akar ragaszkodni – hogy ezzel is kifejezze teljes alárendeltségét és szeretetét –, akkor ez a függés a legnagyobb öröm forrásává válik.

Mert semmi más nem számít, csak ez a kölcsönös kapcsolat – amely nem hatalmon, hanem teljes odaadáson és szereteten alapszik.

Az egyetlen jutalom, amely nem szégyenít meg

Ez az egyetlen jutalom, amely nem jár szégyennel: hogy képes vagyok az egóm fölé emelkedni, önzetlenül cselekedni, és hasonlóvá válni a Teremtőhöz – nem magamért, hanem azért, hogy igazolhassam Őt, mint az egyetlen jóságos, mindent éltető erőt a valóságban.

Ebben az állapotban nincs szégyen – csak valódi, mély elégedettség és igazságon alapuló büszkeség.