A létezés bonyolult szövetében egy mély igazság irányítja az igazi öröm keresését: csak akkor részesülhetünk annak teljességében, ha összhangba kerülünk az élet forrásával, a Teremtővel. Ez az összhang nem pusztán a befogadás aktusa, hanem a kölcsönösség finom tánca, ahol arra törekszünk, hogy tükrözzük a Teremtőtől felénk áradó határtalan szeretetet és nagylelkűséget. Ám amíg el nem érjük ezt a tökéletes egyenértékűséget, egy megrendítő felismeréssel ajándékoz meg minket a létezés: alázatos tudatossággal, hogy mennyivel nagyobb a Teremtő szeretete, mint amit mi viszonozni tudunk. Ez a felismerés egy különleges spirituális szégyent szül, egy érzést, amely kizárólag az ember sajátja, hiszen egyetlen célunk, hogy eggyé váljunk a Teremtő lényegével, megtestesítve az Ő végtelen szeretetét és gondoskodását.
Ez a szégyen nem teher, hanem szent vágyakozás, egy szerelmi betegség, amely felkavarja a lelket. Ez a feszültség a tökéletes öröm iránti vágy és annak felismerése között, hogy még nem vagyunk teljesen méltók rá. Ez a szerelmi betegség hajt minket végső célunk felé: hogy annyira hasonlóvá váljunk a Teremtőhöz, hogy kiérdemeljük a legnagyobb örömet – hogy megismerjük Őt, érezzük Őt, és csatornájává váljunk az Ő határtalan szeretetének. Az igazi öröm, ahogy fokozatosan megértjük, nem az ösztönös, énközpontú vágyaink kielégítésében rejlik, bár ezek a vágyak a végtelen beteljesülésre lettek teremtve. Ehelyett abban van, hogy a Teremtőhöz hasonlóvá válunk, tükrözve az Ő önzetlen szeretetét és adakozását mások felé irányuló tetteinkben.
Közvetlenül nem adhatunk semmit a Teremtőnek, hiszen Ő semmiben sem szenved hiányt. Ám azáltal, hogy szeretjük és szolgáljuk az általa teremtett valóságot – különösen azáltal, hogy isteni szeretetet ápolunk más emberek iránt – az Ő nagylelkűségének szintjére emelkedünk. E spirituális úton megtanuljuk, hogy az igazi öröm összefonódik azzal az örömmel, amelyet a Teremtőnek szerzünk. Az adásban, mások szolgálatában, túl az egoista ösztöneinken, kezdünk hasonlítani Hozzá. Ellentétben más teremtményekkel, amelyek ösztönösen elfogadják a Teremtő ajándékait a létezés harmonikus hálózatában, az ember egyedülállóan képes túllépni veleszületett önzőségén. Arra hívattunk, hogy tudatosan kilépjünk egoista érzékelésünkből, hogy szeressük és szolgáljuk másokat természetünk ellenében, mígnem érzékeljük a Teremtő isteni tulajdonságait azokon keresztül, akiket szolgálunk.
Ez az átalakulás mélységes. Miközben „Hozzá hasonlóan” cselekszünk, szeretve másokat önző hajlamaink ellenére, elkezdjük a Teremtőt az Ő tettein keresztül érzékelni. Elhagyva egoista vágyainkat és feloldódva mások szükségleteiben és nézőpontjaiban, az Ő szeretetének csatornáivá válunk. Feladjuk szubjektív számításainkat, mintha teljesen eltörölnénk saját létezésünket, és ebben az önzetlen állapotban megpillantjuk a Teremtő jelenlétét a valóságban. Ahogy szeretetünket kiterjesztjük az egész teremtésre, magunkba fogadva mások vágyait és nézőpontjait, ezeket a Teremtőnek ajánljuk beteljesítésre. Ezzel az Ő partnereivé válunk, átlátszó csatornákká, amelyeken keresztül az Ő szeretete árad az egész valóságra.
E szent szerepben tükrözzük a Teremtő vágyát, hogy táplálja és beteljesítse a teremtést, akár egy odaadó anya, aki gyermekeiről gondoskodik. Elengedhetetlenné válunk az Ő céljának beteljesítésében, elősegítve a tökéletes létezést, amelyet mindennek elképzelt. Ám az út csúcsán vár ránk a legnagyobb próba: amikor úgy érezzük, mintha kiérdemeltük volna, hogy a Teremtő helyébe lépjünk, hogy a valóság jóindulatú forrásaként cselekedjünk. Itt szembesülünk az alázat végső tettével. Teljesen meg kell tagadnunk minden személyes nyereségre vagy irányításra irányuló vágyat, teljesen átadva magunkat a Teremtőnek, mint az Ő hűséges szolgájának. Kérjük az erőt, hogy tiszták és önzetlenek maradjunk, csak arra vágyva, hogy létezésünk egyetlen célja az Ő szeretetének megosztása legyen, anélkül, hogy bármi jutalmat elvárnánk.
E teljes önmegtagadásban válunk méltóvá arra, hogy megkapjuk a teremtés végtelen bőségét. Azzal, hogy minden beteljesülést átengedünk másokon keresztül, mintha nem is léteznénk, megtestesítjük a Teremtő abszolút szeretetét. Ez a partnerségünk lényege Vele – egy kölcsönös odaadásban kovácsolt kötelék a valóság minden lényének jólétéért.
Ez a mély folyamat csak egy elkötelezett, hasonló lelkekből álló közösségben bontakozhat ki, egy olyan csoportban, amelyet az egymás iránti kölcsönös szeretet és szolgálat szent célja köt össze, ahogy a Teremtő teszi. E szent térben szembesülünk egoista természetünkkel, felismerve annak önzőségét és gyűlöletét, mint azt a szükséges kontrasztot, amely ellen isteni tulajdonságokat fejlesztünk. Az ego szövetségesünkké válik, élénk háttérként, amely kiemeli növekedésünket és igazolja a Teremtő lényegével való összhangunkat. Egy különleges módszer és a csoport kollektív ereje révén átalakító erőket vonzunk magunkra, amelyek átformálnak minket, olyan tulajdonságokat adva, amelyek korábban nem voltak bennünk.
Ez nem elvont eszmény, hanem gyakorlati, kézzelfogható út. E közösségben próbára tesszük és finomítjuk önzetlen szeretetünk képességét, új valóságérzékelést fejlesztve, amely a kapcsolódáson és gondoskodáson alapul. A módszer valóságos, a változások tapinthatóak, és az eredmény egy átalakult élet – egy új létmód, amely isteni létezésbe röpít minket, ahol nem önmagunkért, hanem a Teremtőért és az Ő teremtéséért élünk. A szégyen és a szeretet táncában megtaláljuk igazi célunkat: hogy a Teremtő szeretett partnereivé váljunk, átlátszó edényeivé az Ő végtelen szeretetének, és világító fáklyáivá az Ő fényének a világban.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás