Az önzetlen szeretet útja: egy szellemi átalakulás utazása

Szívünk mélyén egy mély kérdés visszhangzik: *Hogyan válhatok önzetlen szolgává, aki teljesen a szeretet és szolgálat iránt elkötelezett, minden önérdek nélkül?* Ez a vágy, ez a fájó sóvárgás, hogy túllépjünk veleszületett természetünkön, egy szellemi forradalom szikrája – olyan forradalom, amely arra hív, hogy összhangba kerüljünk a Teremtővel, a tiszta, feltétel nélküli szeretet és adományozás forrásával. A Kabbala Bölcsessége, egy egyedülálló szellemi módszer, utat kínál ennek az isteni állapotnak az eléréséhez még életünk során, nem absztrakt eszményként, hanem kézzelfogható, megélt valóságként. Ez az út azonban nem kevesebbet követel, mint lényünk teljes átalakulását – egy utazást az önközpontú létezéstől az önzetlen odaadásig, az egótól a szeretetig, az elszigeteltségtől az egységig.

Természetünk kihívása

Lényünk mélyén egy veleszületetten önző, egocentrikus természettel születtünk. Önmagunkért létezünk, személyes nyereség, igazolás és túlélés iránti vágyak hajtanak. Minden gondolatunk és cselekedetünk az *én mit nyerek ebből?* szűrőjén keresztül értelmeződik. Hasonlóvá válni a Teremtőhöz, akinek lényege a tiszta, önzetlen szeretet és feltétel nélküli adományozás, azt jelenti, hogy szembeszállunk ezzel az alapértelmezett állapottal. Hogyan tudjuk ezt egyáltalán elképzelni, nemhogy vágyakozni rá? Az önfeladás gondolata – egónk feladása, kizárólag másokért való létezés – idegennek, sőt taszítónak tűnik ösztönös működésünk számára. Mégis, éppen ezt a radikális változást kéri tőlünk a Kabbala.

Ezen az úton való elinduláshoz a Teremtőhöz való hasonlóságra való törekvésnek kell létezésünk egyetlen, lángoló fókuszává válnia. Ennek a vágynak minden más kívánságot, hiányt, sőt még a fizikai létezésünk megőrzésére irányuló ösztönt is el kell homályosítania. Olyan erőssé, mindent elsöprővé kell válnia, hogy felülkerekedjen az ego könyörtelen vonzásán. De itt rejlik a paradoxon: ezt a vágyat anélkül kell ápolnunk, hogy közvetlenül éreznénk a Teremtőt, anélkül, hogy bármilyen garanciánk lenne a sikerre vagy jutalomra. Arra kérnek minket, hogy ugorjunk az ismeretlenbe, csupán a hit által hajtva, hogy képesek lehetünk a szeretet isteni edényeivé válni.

A csoport tégelye

Ez az átalakulás nem történhet meg elszigetelten. Az ego az egyedüllétben virágzik, de a szeretet a kapcsolatokban bontakozik ki. A Kabbala azt tanítja, hogy az önzetlenség útja egy egyedülálló, zárt, kölcsönös környezetben kovácsolódik – egy szellemi csoportban, ahol az egyének ugyanazt az sürgető vágyat osztják, hogy túllépjenek természetükön. E szent térben megtanuljuk gyakorolni az önzetlen, feltétel nélküli szeretetet és szolgálatot mások iránt, nem azért, mert közvetlenül érezzük a Teremtőt, hanem mert barátaink azok a tükrök, amelyeken keresztül megpillanthatjuk az istenit.

Ebben a csoportban szembesülünk egónk nyers valóságával. Miközben szeretni és szolgálni igyekszünk, önző impulzusaink felébrednek, minden lépésnél ellenállnak. Érezzük a feszültséget természetes vágyaink és a magasabb törekvés között, hogy adjunk elvárások nélkül. Mégis, éppen ez az ellenállás táplálja növekedésünket. Barátaink szellemi vágyaival való foglalkozással – még ha ezek a vágyak egóval is szennyezettek – megtanuljuk hasznosítani sóvárgásaikat, felajánlva azokat a Teremtőnek javításra. E kölcsönös erőfeszítésben elkezdjük érezni egy új létezés lehetőségét, amelyet nem az *én*, hanem a *mi* határoz meg.

Ez a gyakorlat a *Hafetz Hesed* állapotához vezet – az erdőben élő igaz emberhez, akinek semmije sincs, még egy inge sem, és semmit sem kíván magának. Ez az ember kizárólag mások támogatására és szolgálatára létezik, mentes az önérdek láncaitól. Ezen állapot elérése mély újjászületés, amely valóságérzékelésünket az individualizmusból az egységbe, az önzésből az önzetlenségbe fordítja át.

A Tóra módszere

A törekvés önmagában nem elég. Természetünk túllépéséhez módszerre van szükség – egy szellemi technológiára, amely képes felébreszteni az átalakuláshoz szükséges erőket. A Kabbala által tanított Tóra módszere hozzáférést biztosít ezekhez a természetes, korrigáló erőkhöz. Feltárja egónk “rákos” természetét, felkeltve a vágyat, hogy megszabaduljunk annak szorításától. Erőt ad nekünk, hogy felemelkedjünk ösztöneink fölé, új tulajdonságokkal ruházva fel, amelyek lehetővé teszik, hogy úgy éljünk, mint az erdőben élő igaz – önmagunk iránti aggodalom nélkül, teljesen mások szolgálatára szentelve.

Ez a módszer megköveteli, hogy tudatos, alapos *imát* ápoljunk – egy szívből jövő könyörgést az átalakulásért. Aktívan meg kell hívnunk a korrigáló erőket, önként alávetve magunkat egy “szív- és agyátültetésnek”, amely újrahuzalozza lényünket. Ez az ima is csak a csoporton belül valósulhat meg teljes mértékben, ahol a kollektív szükség felerősíti egyéni kiáltásainkat. Együtt elérünk egy töréspontot: egy közös felismerést, hogy nem tűrhetjük tovább egoista természetünket, hogy csak akkor létezünk, ha a Teremtő szeretet- és adományozási tulajdonságait testesíthetjük meg.

A Hafetz Hesed felszabadulása

E kölcsönös munka révén elkezdjük ízlelni a felszabadulást. A *Hafetz Hesed* állapota mély szabadság – megszabadulás az ego zsarnokságától, olyan állapot, ahol semmit sem akarunk magunknak, és örömet találunk abban, hogy egyszerűen létezünk, nem ártva másoknak. Mégis, ez csak a kezdet. Ezen alapról felvesszük mások szellemi vágyait, függetlenül azok szándékaitól, és felajánljuk őket a Teremtőnek tisztításra. Ezzel az isteni beteljesülés csatornáivá válunk, barátaink vágyait a Teremtő akaratával összhangba hozva.

Ez a folyamat megköveteli, hogy elhagyjuk e világ logikus, önző számításait. A Kabbala által feltárt igaz szeretet nem racionális – olyan erő, amely szembeszáll kezdeti érvelésünkkel és érzelmeinkkel. Megköveteli, hogy felemelkedjünk az ösztönös elutasítás, gyűlölet és félelem fölé, ezeket az impulzusokat ugródeszkaként használva a tudatos és módszeres szeretethez. Megtanuljuk feláldozni saját szükségleteinket, teljesen mások beteljesülésének szentelve magunkat, egy isteni odaadás által hajtva, amely túllép eredeti természetünkön.

A lélek szerelmi betegsége

Ezen utazás középpontjában egy szerelmi betegség áll – egy elviselhetetlen vágy, hogy egyesüljünk a Teremtővel, hogy eggyé váljunk az Ő feltétel nélküli szeretetének lényegével. Ez a vágyakozás el kell, hogy érje a *szeretet vagy halál* intenzitását, egy olyan pontot, ahol hajlandóak vagyunk feladni eredeti létezésünket azért, hogy hasonlítsunk Hozzá. A csoportban ezt a vágyat cselekedeteinkkel és szándékainkkal fejezzük ki egymás iránt, bizonyítva készségünket az önfeladásra a szeretet kedvéért.

Mint az egyéni rákos sejtek, amelyek egy egészséges szervezetbe integrálódnak, önzetlen, összekapcsolt sejtekké válunk a csoport szellemi testében. Kölcsönös önfeladásunk edényt teremt a Teremtő fényéhez, lehetővé téve, hogy szeretete rajtunk keresztül áramoljon másokhoz. Csak azáltal, hogy másokat jobban szeretünk, mint önmagunkat, érdemelhetjük ki a Teremtő beavatkozását – szándékaink végső megtisztítását.

Az Isteni Szeretet ajándéka

Még kimerítő erőfeszítések után is marad egy csepp egoista elvárás. Nem tudjuk teljesen megszüntetni önző számításainkat egyedül. De ha mindent megtettünk, ami hatalmunkban áll, a Teremtő közbelép. Finomítja imánkat, megadva nekünk isteni tulajdonságait – olyan tulajdonságokat, amelyek annyira idegenek, annyira transzcendensek, hogy egy másik galaxisból valónak tűnnek. Ez az igaz, önzetlen szeretet ajándéka: olyan állapot, amelyet soha nem tudtunk elképzelni vagy egyedül elérni, egy valóság, ahol a Teremtő ölelésében embriókként létezünk, teljesen átadva magunkat akaratának.

Ez az átalakulás nem csupán változás – újjászületés. Egy olyan szeretet betetőzése, amely olyan intenzív, olyan feltétel nélküli, hogy szétzúzza eredeti létezésünk határait. A csoport kölcsönös munkája, a Tóra módszere és a Teremtő kegyelme révén az isteni szeretet edényeivé válunk, fényét mások felé árasztva anélkül, hogy bármit várnánk cserébe. Ebben az állapotban találjuk meg igaz célunkat: szeretni, szolgálni és mások kedvéért létezni, örökké a Teremtő örök öleléséhez kötve.