Az emberi lét szövetében motivációink gyakran két szál között szövődnek: az örömök keresése és a szenvedéstől való menekülés. Mégis, a tűrhetetlen fájdalom és személyes nehézségek elől való menekülés vágya gyakran erősebben lobog, mint a mulandó örömök hajszolása. Míg az örömökről lemondhatunk, a szenvedés, ha túllép egy bizonyos határt, elkerülhetetlen erővé válik, amely formálja tetteinket és érzékelésünket.
Van azonban egy mélyreható lehetőség arra, hogy átalakítsuk kapcsolatunkat mind az örömökkel, mind a szenvedéssel, hogy túllépjünk azokon a fizikai fájdalmakon, amelyek általában uralják életünket. Ez az átalakulás egy radikális szemléletváltással kezdődik – meg kell tanulnunk létezni és megtapasztalni a valóságot mások vágyain, szükségletein és nézőpontjain keresztül. Ez az út egy különleges csoportot igényel, olyan egyének közösségét, akiket egy közös törekvés egyesít: megszabadulni egoista, individualista énjük korlátaitól, és másokért élni.
Ez a törekvés nem csupán önzetlen; ez egy isteni cél keresése, egy olyan erőfeszítés, hogy megtestesítsük a valóság egyetlen, életet teremtő és tápláló erejének „isteni tulajdonságait” – egy olyan erőt, amely tiszta, önzetlen és feltétel nélküli szeretet által működik. Ahhoz, hogy ezzel az erővel összhangba kerüljünk, túl kell lépnünk veleszületett természetünkön, egy „természetfeletti” állapotba lépve, ahol tudatosan visszafogjuk önző, kizsákmányoló késztetéseinket. Ez az állapot, amelyet a mások iránti „félelemmel teli irgalom” jellemez, állandó éberséget követel egoizmusunk kitörései ellen. E gyakorlat által képessé válunk arra, hogy önzetlenül és átláthatóan belépjünk mások vágyaiba, szükségleteibe és nézőpontjaiba, erősebben érezve az ő kívánságaikat, mint a sajátjainkat.
Ahogy kitartunk ebben az irányban, és olyan különleges természeti erőket hívunk segítségül, amelyek elősegítik ezt a rendkívüli önfejlesztést, a szenvedésről alkotott érzékelésünk mélyreható változáson megy keresztül. Azok a világi problémák és fizikai fájdalmak, amelyek egykor elnyeltek minket – személyes gyötrelem mocsarába süllyesztve – elveszítik szorításukat. Ehelyett úgy kezdjük kezelni ezeket a nehézségeket, mintha egy szeretett háziállat szükségletei lennének. Gondoskodunk fizikai lényünk anyagi szükségleteiről, biztosítva alapvető igényeinek kielégítését, de elutasítjuk a felesleget vagy a luxust. Fókuszunk szilárdan azoknak a vágyaira és szükségleteire irányul, akikkel már összekapcsolódtunk, akiket most szolgálunk.
Ettől a ponttól kezdve minden személyes probléma vagy szükséglet lehetőségként jelenik meg – esély arra, hogy újból megerősítsük mások iránti elkötelezettségünket, és fokozzuk elköteleződésünket az ő szolgálatuk és szeretetük iránt. Fizikai kihívásaink, ahelyett hogy akadályok lennének, eszközökké válnak szándékaink tisztítására és elhatározásunk megerősítésére, hogy másokért éljünk.
Mégis, ez az út nem mentes a mélyebb fájdalmaktól. Az igazi szenvedés nem a fizikai bajokból fakad, hanem abból a vágyból, hogy tisztán és feltétel nélkül szolgáljuk másokat, hogy összekapcsoljuk őket a valóság egyetlen, beteljesítő erejével. Idővel annyira elmerülünk mások érzéseiben, vágyaiban, fájdalmaiban és örömeiben, hogy saját fizikai állapotaink a háttérbe szorulnak. Egyedüli gondunk az lesz, hogy biztosítsuk, hogy azok, akiket szolgálunk, tökéletesen összekapcsolódjanak azzal a teremtő erővel, amely képes kielégíteni legmélyebb szükségleteiket.
Ez az út nem mentes az ellenállástól. Velünk született, erősen individualista egónk hevesen küzd ez ellen az átalakulás ellen, fizikai és spirituális zavarokat okozva – kihívásokat testünkben, családunkban, munkánkban vagy azokban a kapcsolatokban, akiket szeretni és szolgálni igyekszünk. Felbukkanhatnak késztetések mások kritikájára, gyűlöletére vagy elutasítására, amelyek veszélyeztethetik előrehaladásunkat. Mégis, ezek a zavarok nem puszta akadályok; az ego, a valóság egyetlen irányító erejének hűséges szolgája hozza létre őket. Az egón keresztül ez az erő próbára tesz és erősít minket, lehetőségeket kínálva arra, hogy újragondoljuk és megerősítsük elkötelezettségünket a spirituális út iránt.
Szilárdan meg kell tartanunk azt a megértést, hogy minden kihívás, minden zavar ebből a jóindulatú, célzott erőből ered, amelynek célja, hogy előrehaladásunkat segítse. Ezek a megpróbáltatások ugródeszkákká válnak, amelyek a Teremtőhöz való nagyobb hasonlóság felé löknek minket, feltéve, hogy teljesen elkötelezettek maradunk egy zárt, kölcsönösen elkötelezett spirituális csoporton belül. Ez a csoport, amelyet egy közös módszer köt össze, olyan természeti fejlesztő erőket hív elő, amelyek a csoport tagjait az ego ellenállása fölé emelik, fenntartva kollektív felemelkedésüket.
E szent közösségben minden probléma – fizikai vagy spirituális – lehetőséggé alakul, hogy magasabbra emelkedjünk, hogy mélyítsük elkötelezettségünket közös célunk iránt: hogy hasonlóvá váljunk a valóság egyetlen irányító erejéhez. Az ego, amely egykor a zavarok forrása volt, létfontosságú „segítség ellenünk” lesz. Ellenállása révén megtaláljuk az erőt a további előrehaladáshoz, minden zavart lépcsőfokként használva a spirituális növekedés felé.
Így a szenvedés, amely egykor teher volt, ajándékká válik – katalizátorrá, amely segít túllépni egónkon és összhangba kerülni az istenivel. Azáltal, hogy szilárdan tartjuk egymást és a módszert, minden kihívást elkötelezettségünk bizonyságává teszünk, utat kovácsolva a feltétel nélküli szeretet és szolgálat felé. Ily módon teljesítjük legmagasabb emberi célunkat: megtestesíteni a Teremtő önzetlen, tápláló lényegét, átalakítva nemcsak saját életünket, hanem a körülöttünk lévő világot is.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás